Fogorvosi szemle, 1963 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1963-03-01 / 3. szám
70 IVANKIEVICZ DÉNES DR. állcsont ne deformáltan, ferdén legyen rögzítve —, a fejtetőn összekötjük, s ezt egy homlokkötéssel is megszilárdítjuk. A további adatok a gyógyulás folyamatára vonatkoznak. A betegnek az egészséges oldalán kell feküdnie, és nem szabad az áliára támaszkodnia. Ha gyulladás nem lép föl, a osont 20 nap alatt tökéletesen megszilárdul. Az első római orvosíró Celsus nagyon részletesen ír az állcsonttörésekről. Először általános észrevételeit közli a csonttörésekkel kapcsolatban, majd arra a megállapításra jut, hogy töréseknél a csontvégek általában el szoktak távolodni egymástól, azonban a mandibula törvégei valamelyik részükön mindig összeérnek, még akkor is, ha a törést előidéző erő nagyon erős volt. A repozicióval kapcsolatban azt tanácsolja, hogy a törésnél mindkét oldalon ujjnyomást kell alkalmazni. Mind a szájból, mind az extraoralisan történő nyomással minden csontdarabot az eredeti helyére kell igazítanunk. Ha a csont haránt-, vagy kereszttörésű, s amikor a törésnél levő fogak kimozdultak helyükről, vagy meglazultak, akkor lófarok- vagy lósörényszőrrel egymáshoz kell azokat kötözni (inter se seta deligandi sint.). Ez más irányú törés esetében nem szükséges. Az extraoralis ellátásra vonatkozóan azt írja, hogy „borba és olajba mártott kettős vásznat teszünk rá lángliszttel (finom búzaliszt) és korommal; azután kötőszalaggal, vagy puha szíjjal, középen hosszában bevágva, hogy az állat kétfelől átkösse ; azután a két végét a fej fölé kell vezetni és összekötni”. Azután az evésre vonatkozó rendszabályok következnek. Az első három napon nem szabad enni, csak a harmadik naptól kezdve lehet folyékony ételekkel táplálkozni egészen addig, amíg a törvégek meg nem szilárdulnak. A bor élvezetét lehetőleg kerülni kell. Az első napokban beszélnie sem szabad a betegnek. A gyógyulás időtartama 14—21 nap. A késői görög korszak írója, Aeginai Pál részletesebben foglalkozik az állcsonttörésekkel. A törött részek reponálására pontos utasítást ad. „Ha a jobb állcsont tört el, akkor a bal kéz mutató és középső ujjával, ha a bal mandubula tört el, akkor a jobb kéz ugyanezen ujjaival kell a szájba nyúlni, míg a szabad kéznek kívülről kell segíteni, hogy a repositio tökéletes legyen. A fogaknak eredeti állapotukba kell visszakerülniük, akkor a törvégek jól illeszkednek”. A fogakat össze kell kötni arany dróttal, esetleg erős lenfonállal vagy lősörény szálával. Ha a törés lágy részek sérülésével is jár, akkor gondosan meg kell vizsgálni, hogy a csont sérüléséből keletkezett szilánkok ne maradjanak a sebben, hanem azt alkalmas eszközzel el kell távolítani. A sebszéleket ezután össze kell varrni és szükség szerint vérzéscsillapító kötést kell alkalmazni. Ha nincs seb, akkor csak kenőcsöt és kötést kell használni. A kötés közepét a fej hátsó részére helyezzük és a szalagokat mindkét oldalon a fülek fölött a mentum alá, majd ismét a fej hátsó részéhez, utána újból a mentum alá, innen végül a pofacsontokon és a fej elülső részén át a mentum alá vezetjük, ahol megcsomózzuk. Hogy ez a kötés szilárdan tartson, még egy kötést készítünk a homlok körül, amit a fül mögött kötünk össze. Aeginai Pál után hosszú idő következik, amely szegény orvosi írásokban, így az állcsonttörésekre vonatkozó ismeretek és therapiás útmutatások közlésében is. A középkori szerzők jórészt Hyppokrates utasításai alapján látják el az állcsonttörötteket, ugyan vannak saját elképzeléseik is a törvégek repoziciójára, a fogak összekötésére, gyógyszeres és dietetikai előírásokra, de ezek csekély jelentőségűek. Az egy helyben topogás oka a középkor természettudományos és racionális gondolkodását gátló miszticizmusban keresendő, mely kedvezőtlenül hatott az orvostudomány fejlődésére. E kor kiemelkedőbb alakja Longoburgói Bruno, aki a XIII. században élt. Allcsonttörések esetén a fogak összekötését ajánlja „cum filo aureo vel argenteo aut filo serico forti !”. A külső kötést is fontosnak tartja, s hogy az fix legyen, a kötözőpólya praeparálását ajánlja lisztből és tojásfehérjéből készített pasztával. Közvetlenül a bőrre pedig rózsaolajba mártott gyapotot vagy gyapjút helyez. A XIII. század és a bolognai iskola legjelentősebb sebésze, Salicetoi Vilmos a törés intraoralis ellátásánál szükségesnek tartja a fogak összekötését
