Fogorvosi szemle, 1962 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1962-03-01 / 3. szám

66

SIMON BÉLA DR.

Esztétikai szempontból tudnunk kell, hogy az utolsó okkluziós egység elvesztését hamarosan követik a szájképletek, a rágóizmok, az állcsontok és az állkapocsízület azon kórélettani elváltozásai, amelyek következtében az arc — ahol az involuciós jelenségek a legszembeötlőbbek — akkor is az öregség látszatát kelti, ha a páciens egyébként az öregségtől valójában még távol áll.

Pszichikai szempontból figyelembe kell venni, hogy a megöregedést még azok sem fogadják megnyugvással, akik előrehaladott korúak, tehát valóban öregek. Természetes tehát, hogy lelkileg ezeknél sokkal súlyosabban érinti az elfogatlanodás azokat, akik sem életkorukat, sem biológiai állapotukat tekintve még nem öregek, csupán arcukat öregítették meg a fogatlanság járulékos következményei. Az ilyen emberek önbizalma elvész, életkedvük lanyhul, munkájukban nem lelik örömüket. Fogyatékosságukat szégyenük, nem szívesen étkeznek mások jelenlétében, kerülik a társaságot, lassan önként kirekesztik magukat a társadalomból, maguknak élő, lelkidefektusos emberekké válnak.

Mindebből nyilvánvalóan következik, hogy fogatlan pacienseivel szemben nemcsak az a kötelessége az orvosnak, hogy elveszett rágóképességüket a lehető legtökéletesebben helyreállítsa, hanem az is, hogy az esztétikai követelményeknek megfelelő műfogsorra] arcuk eredeti konfigurációját is megtartsa vagy helyreállítsa, és hogy a fogatlanság lelki kihatását, amenynyire csak lehetséges, csökkentse.

A rágóképesség helyreállításának szükségességéről ma már nem kell meggyőzni a pacienseket, legfeljebb csak azzal az ellenszenvvel kell megküzdeni, amely az idők folyamán a kivehető fogpótlással szemben kialakult az emberekben. (Ennek okára a későbbiek folyamán még visszatérünk.)

A műfogsorkészítés alapvető szabályainak betartása mellett ma már megvan a lehetősége annak, hogy az elvesztett rágóképességet jelentős mértékben helyreállíthassuk. A rágóképesség értéke, az állcsontok anatómiai adottságától függően, elérheti a 90%-ot is, de legrosszabb esetben is legalább 30%-os. Hogy a rehabilitáció miért nem lehet 100%-os, annak egyszerűen az az oka, hogy „biológiai fogpótlás”, amiről pedig annyi szó esik, nem létezik, legfeljebb csak olyan, amelyik a biológiai viszonyokat többé-kevésbé megközelíti .

Az esztétikai követelmények kielégítését szorgalmazva, természetesen nem a műfogak alakjának és színének helyes megválasztására, vagy a harapási magasság és centrálokkluzió helyes meghatározására gondolunk, mert ezt magában foglalja a műfogsorkészítés mesterségbeli tudása, amit minden fogorvosról fel kell tételeznünk. Gondolunk azonban azokra az arcot torzító kórélettani elváltozásokra, amelyek a fogatlanság állapotának természetes következményeiként, hosszabb-rövidebb idő múltán, mindenkinél kifejlődnek és amit a gyakorlatban általában nem szoktak számításba venni.

A műfogsort viselők következményes arctorzulásának oka sokáig ismeretlen volt, ezért kifejlődésének megakadályozása érdekében sem történt semmi. Midőn azonban közismertté vált, hogy a leggyakoribb és egyben az arc konfigurációját legjobban torzító fogatlanság okozta változásokért — mint amilyen a habituális harapási magasság csökkenése, a progenia kifejlődése és az állcsúcsüak az arckifejezést domináló előreugrása — főleg az állkapocsízület irreparabilis anatómiai és funkciós változása a felelős, a fogpótlással kapcsolatos eljárást is módosítani kellett. Már nem lehetett megelégedni egy szerűen a páciens elvesztett rágóképességének és eredeti arcmagasságának a helyreállításával, hanem gondoskodni kellett a fogatlanság később kifejlődő, arctorzító következményeinek a megelőzéséről is.