Fogorvosi szemle, 1960 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
TELJES FOGHIÁNY 21 KÜLFÖLDI KÖZLEMÉNY Megjegyzések a teljes foghiányban szenvedő betegek meg vizsgálásálioz * írta: COSTA EU G EX dr. docens, a bukaresti stomatológiai fakultás ortopédiai klinikájának igazgatója A teljes foghiány protétikai kezelésének fejlődéstörténete szakaszokra bontható. Minden egyes fejlődési szakasznak meg volt a maga súlypontja. Ennek megfelelően egyidőben a fogsorok artikulációja és az állkapocs ízület közti morfológiai kapcsolatokat kutatták. Máskor a különböző, legelőnyösebbnek tartott műfogak gyakorlati értékét tárgyalták. Az állcsontok sorvadása szintén kutatás tárgya volt, majd a lenyomat anyagok, azoknak ésszerű felhasználása került előtérbe. Újabban a rágóizmok működésével kapcsolatos kérdések törtek utat maguknak. Alaposabb vizsgálat után azt tapasztaljuk, hogy az eddig végzett kutatások két fontosabb negatív sajátosságot mutatnak. Elsősorban feltűnik, hogy a funkcionális jelenségeket csak felületesen érintették a kutatók, így pl: milyen helyzetet foglalnak el az állcsontok a rágómozgások folyamán; melyek a kondilusz pálya változatai ; milyen nagyságú szögek alakulnak ki a fogsorok egymással szembeni eltolódása folyamán stb. Másodszor a kutatók zöme olyan főleg általános értékű megoldásokat keresett, amelyek alkalmazhatók a teljes foghiány kezelésének minden esetében. Ezt tapasztaljuk a műfog gyártás terén, a közép- és egyéni artikulátorok újabb és újabb változataiban, a fogfelállítás törvényeiben. így aztán számtalan vélemény és módszer alakult ki, melyek igen sokszor összeütközésbe kerültek egymással. Az általános orvostudomány régebbi fejlődése a fiziológia terén nem mutatott fel olyanirányú eredményeket, melyek alkalmazhatók lettek volna a stomatológiai protétikában. Az egyéni protétikai kezelés gyakorlati szempontból arra a színvonalra szorult, melyet a száj anatómiai képletei s azoknak változatos alakja nyújtott. A Pavlov-i szemlélet azonban új utakat nyitott meg a protétika terén is. A rágófolyamatra vonatkozó ismereteink új és gyakorlati szempontból felhasználható élettani adatokkal bővültek ki, ahol a viscerokortikális összefüggés, az izmok individuálisan változó működése az egyéni rágási folyamatot is jobban érthetővé tették. így különbséget tehetünk az állkapocs akaratlagos és automatikus mozgásai között. A két mozgásszélesség nemcsak fiziológiai szempontból különbözik egymástól, hanem morfológiai alakító hatásában is. Megmagyarázhatóvá válnak a kapcsolatok, melyek különböző anatómiai képletek között alakulnak ki. így pl. a fogsorok különféle okkluzális felszíne az izmok működését befolyásolja, majd az így kialakult és egyénenkint változó izomműködés a számára legjobban megfelelő állkapocsízületet alakítja ki. A Wild által felvetett, de nem eléggé megmagyarázott, rágási típusok bővebb értelmet kapnak és így az alak és élettani kapcsolatok jobban kiépíthetők. A régi adathalmaz fiziológiai értelmet nyer. így a teljes foghiány kezelése új szempontok szerint végezhető. Meg kell állapítanunk, hogy a fogatlan állkapocs protétikai kezelésében három tényezőnek kell érvényesülni. Az első a funkcionális, a második a fizikai és a harmadik a biológiai tényező. * Előadás a Fogorvos Szakcsoport 1958. évi Nagygyűlésén.
