Fogorvosi szemle, 1955 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1955-02-01 / 2. szám
44 WALLNER EMIL DR.—SUGÁR LÁSZLÓ DR. radó három esetünk kezdeti fehérvérsejtszáma alacsony, illetőleg igen alacsony : 2200, 900, 400 (négy hét múlva 80 000). A fehérvérsejtszám tehát kezdetben nem mindig emelkedett és attól is függ, hogy a betegség milyen szakában történik a vizsgálat. A qualitativ vérképben a myeloblastok jelenléte jellemző. Magasabb fehérvérsejtszám mellett ezek képezik a fehérvérsejtek 80—100 százalékát. Alacsonyabb fehérvérsejtszám mellett arányszámuk alacsonyabb (25—50%) és a vérképben érett segmentált magvúak és lymphocyták is találhatók. A myeloblastok felismerése alacsony fehérvérsejtszám mellett nem mindig egyszerű, sőt a betegség kezdetén a vérkép alapján esetleg nem is biztosan keresztülvihető. Ilyenkor a csontvelő vizsgálata döntő jelentőségű. Itt a myeloblastok nagyobb számban, csoportos elrendeződésben és típusosabb megjelenésben találhatók. A csontvelő vizsgálata némi útbaigazítást adhat az a. 1. pathogenesisére is. A betegség kóreredetéről alkotott nézetek igen különbözők. Régebbi szerzők, Sternberg, Ferrata a hirtelen kezdet és a lázas lefolyás alapján a betegséget fertőzés következtében létrejött csontvelőreakciónak tartották. Üjabban, főleg Rohr és Moeschlin észlelései nyomán az általános nézet inkább daganatos eredetet tételez fel, részben állatkísérletek, részben a leukaemiás sejteknek a daganatos sejtekhez való hasonlósága alapján. Viszont ma is több szerző (így Stodtmeister, Buchman, Binder, Gráf) a csontvelőt érő valamilyen primaer károsodás szerepét hangsúlyozzák és a betegséget ennek következtében kifejlődő reaktív állapotnak tartják, melyben a sejtérés hiánya és a csontvelő működési elégtelensége következik be (3). A vérkép és a csontvelő vizsgálata alapján acut leukaemiában a myeloblastokat illetően három sejtfajtát lehet megkülönböztetni: ezek a típusos myeloblastok, a promyelocyter és a monocytoid paramyeloblastok. Ez utóbbi sejttípus alapján az idetartozó esetek az irodalomban gyakran mint acut monocyta-leukaemiák szerepelnek, mert a sejteket a monocytákéra emlékeztető szürkés plazmaszín, finom granuláció és erős megbefűződési, sőt lebenyeződési tendencia jellemzi. Ezek a sejtek mégsem tekinthetők külön rendszerbe tartozóknak, mert eseteinkben is kimutatható az átmenet típusos myeloblastokból enyhébb, majd erősebb befűződést mutató sejtekig, sőt ezeken keresztül a további átmenet a már érett plazma- és magstruktúrájú, stábnak és segmentnek megfelelő, de ezeknél lényegesen nagyobb óriás sejtekhez. Az ilyen érettebb plazma- és magstruktúrájú óriás sejtek megjelenése közismert kezeletlen anaemia perniciosában. Míg a myeloblast és promyleocyta típusú leukaemiában a sejtérés a legősibb típusú sejteknél tovább nem halad, addig az ú. n. monocyta leukaemiában a segmentálódásra való hajlamot és egyéb morphológiai jelenségeket is a bizonyos fokban megtartott sejtérés jelének foghatjuk fei. Ez a sejtérés azonban a normális sejtéréstől eltérő, aberrált formában jelentkezik. A myeloblatos és promyelocyta típusú leukaemiában kezdetben egymás mellett megtalálható a myeloblastos és a normális vérképzés, ez utóbbi mechanikusan szorul háttérbe a fokozatosan túlsúlyba kerülő tumorszerű myeloblast-burjánzás mellett. A monocyta típusú leukaemiában a megtartott, de kóros érési tendencia inkább az anaemia perniciosában észlelhető megváltozott fehérvérsejtképzéshez hasonlítható és ezen analógia alapján érési tényező hiányára utal. A tumoros eredet ellen szól az is, hogy eseteink között is voltak olyanok, amelyekben a leukaemiás sejtburjánzást megelőzte igen alacsony fehérvérsejtszám mellett a csontvelőműködés primaernek tekinthető elégtelensége. Itt kezdetben nem a myeloblastok daganatszerű burjánzása és a normalis fehérvérsejtképzés mechanikus elnyomása szerepelt. A folya-
