Fogorvosi szemle, 1953 (46. évfolyam, 1-12. szám)

1953-02-01 / 2. szám

A FÉMEK VISELKEDÉSE A SZERVEZETBEN

49

kezdődhetett el valójában. Viszont az osteosynthesissel, mint új sebészi eljárással párhuzamosan, megjelennek a fémes varróanyagok és rögzítő alkalmatosságok (lapok, csavarok, szegek stb.), mint műtéti segédeszközök. Megfelelő műtéti eljárások születnek, melyek általánosságban akkor négy módszer körül csoportosulnak : csapozás, csontvarrás, szegezés és körülkötés (cerclage). Mindezek már a XIX. század utolsó évtizedeire esnek.

Csapozás : a csap, mely a velőűrbe süllyedt, lehetett saját vagy hullacsont. Lexer autotransplantátumot használ, König elefántcsontot, Depagc fémet, mely utóbbit a csonttal együtt átfúrta és dróttal rögzítette. A periosteumot megkímélték s a fémek, csapok felett lehetőleg összevarrták.

Csontvarrás: a varróanyagok felváltva fémdrót, catgut, selyem vagy silkworm„ A fémdrót természetesen a legmegbízhatóbban rögzített s ezért a legkiterjedtebben használták. Anyaga : acél, réz, ezüst, arany, platina, bronzalumínium stb.

Szegecselés: különböző alakú és anyagú szegekkel próbálják a reponált csont retentióját biztosítani. Az anyag lehetett elefántcsont, ezüst (Senn), nikkel (Reicher) vagy közönséges vasszeg (Nussbaum), de használatban volt nikkelezett, aranyozott vas- vagy acélszeg is.

Körülkötés (cerclage) : az anyag ez esetben catgut vagy selyem, de légióként fémdrót ezüstből, rézből, bronzalumíniumból stb.

Nem volna teljes a methodikai felsorolás, ha meg nem emlékeznénk a legújabb' idők vívmányáról: a combnyak és velőürszegelésről.

Combnyakszegelésre eleinte elefántcsontot, majd közönséges, esetleg menetes szeget alkalmaztak (Тмпде, Lambotte, Moore, Introzzi stb.). 1925-ben Smith és Petersen különleges alakú szeget konstruál (ú. n. háromszárnyú szeg központi csatornával), melynek anyaga V2A svéd. acél.

Velőúrszegelés: a legújabb időkben alkalmazta Klinischer (1940) a csövesesontok törésének egyesítésére. A meglehetősen hatalmas szeg anyaga 'F2M acél.

Az osteosynthesiseknek, mint új műtéti eljárásoknak az alkalmazását több körülmény indokolja. Voltak rosszul gyógyult törések, vagy álízületek, melyek mellett a functio nem alakulhatott ki, vagy igen tökéletlen volt. Voltak nehezen, vagy egyáltalán nem reponálható törések (pl. a comb felső-alsó harmad törései, patellatörés stb.),. melyek konzervatív eljárással olyan bizonytalan eredményt ígértek, hogy célszerűbbnek tűnt fel a kockázatosabb véres beavatkozás. — És végül régi tapasztalat volt, hogy minél tökéletesebb a repositio és retentio, annál kisebb tömegű, de jobb minőségű az újdonképzett összetartó anyag, a callus és viszont. Ezt Krompecher István (1937) igazolta szellemes és pontos állatkísérleteivel. Kimutatta, hogy nyomás alatt tehát szegezés, drótozás alkalmazásakor tömegében igen kevés, de minőségileg elsőrangú, úgynevezett porcos vagy chondrogcn callus képződik. Húzás alatt, tehát ha a tör1 végek adaptációja tökéletlen, tömegében sok. minőségében jóval gyengébb kötőszövetes callus keletkezett.

Krompecher kísérleteit a medialis combnyaktörések osteosynthesiseiben nagy klinikai anyagon tett észleléseivel Pauwels támasztotta alá.

Nem utolsó sorban szerepelt végül az indicatiók között az sem, hogy műtéttel ideális repositio és retentio érhető el. Lényegesen könnyebbé válik tehát az utókezelés és az ápolás, a beteg hamarabb hagyhatja el az ágyat, megrövidül végeredményben az ápolási napok száma.

Mindezekkel az előnyökkel szemben két igen komoly hibaforrás nyomult előtérbe. Az egyik a fertőzés, a másik a műtét utáni szövődmények (szívgyengeség, embolia, thrombosis, pneumonia stb.), éppen ezért a műtéti osteosynthesisek mortalitása még ma is 1—3% között mozog.

Minél nagyobb területen alkalmazták azonban a fémes allenthesiseket, minél inkább kibővültek az indicatiók, annál több olyan, addig ismeretlen szövődménnyel