Fogorvosi szemle, 1952 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
44 MÓCZÁR LÁSZLÓ DR. 7. Az alsó állcsont törései. A két állcsonton csak a fogazat s az azt rögzítő processus alveolaris azonos, az állcsontok többi részei lényeges különbséget mutatnak. Az alsó állcsont egy mozgó parabolikus ív, a felső mozdulatlan és a koponyaalaphoz mereven rögzített ; az alsó állcsontnak szabályos szerkezete van (corticalis, spongiosa), míg a felső számos kisebbnagyobb csontlécből és lemezből áll. Ezért az alsó állcsont eltörik, a felső letörik a koponyaalapról; az alsón típusos törések, a felsőn atípusos törések keletkeznek. Az alsó állcsonton törési típusok mutatkoznak úgy a hely (lokalizáció), mint az alak (törési vonal) szempontjából. A hely szempontjából két főtípust különböztetünk meg: 1. a foggal ellátott részek törései (vízszintes rész), 2. foggal el nem látott részek törései (felhágó rész). A két típus közül az első csoport aránytalanul gyakoribb mint a második, aminek oka az, hogy a fogakkal ellátott vízszintes rész exponáltan, míg a másik védetten fekszik. A törési vonal iránya szempontjából a vízszintes rész törései függőlegesek, vagy ahhoz közel állók, a felhágó rész törései harántirányúak, vagy ahhoz közel állók. A behatóerő (trauma) nagysága határozza meg elsősorban az alsó állcsonton keletkezett elváltozást, mely lehet : 1. haematoma, 2. periostitis traumatica, 3. cysta traumatica, 4. infractio, fractura és ennek különböző válfajai. Ezek a válfajok aszerint különböznek egymástól, hogy társulnak-e hozzá a környező lágyrészek sérülései, a behatóerő, vagy a rágóizmok széttolják-e a törési végeket, a behatóerő egyszerűen eltöri vagy darabokra zúzza-e a csontot, a törési sebhez társul-e fertőzés vagy sem. Ezek a töréshez tartozó elváltozások, szövődmények határozzák meg teendőinket a kezelés folyamán, melyek közül első helyen áll a fertőzés, mert a többi szövődmény sokkal kevésbbé zavarja a gyógyulás folyamatát. A lágyrészek sérüléseit a sebellátás tünteti el, a darabos törés, ha az fedett és nem fertőződik, csak időben nyújtja el a gyógyulást, míg a törési darabok eltolódása csak a vízszintes száron jelentős, mert a felhágó szár és fejecs dislokációi ép okklusió mellett teljesen másodrangú kérdések. Ezt legjobban a fejecs törések igazolják, melyeket egykor igen súlyos szövődménynek tartottak. Ma, tapasztalatból tudjuk, hogy bármely irányban tolódik is el a letört fejecs, az az állkapocs mozgásában zavart nem okoz, gyógyulás után a funkció tökéletes lesz. III. Az állcsontsérülések gyógykezelésének vezető elvei. Az állcsonttörések kezelésének nehézségei nemcsak abból származnak, hogy ritkábban fordulnak elő mint a többi csonttörések (az összes töréseknek csak 2'44%-a) s így kevesebb tapasztalatra adnak alkalmat, hanem főként abból, hogy ezek kezelése más alapelvekre épül fel. Ezek az alapelvek a következők : a) Mivel az arckoponya sérüléséről van szó, a gyógykezelésnek a kozmetikai szempontokra is tekintettel kell lennie. b) Mivel az állcsontok működése a táplálkozás alapját képezi, a funkcióra is tekintettel kell lenni. * c) Mivel a jó táplákozás egyik tényezője a fog, tehát a fogazat megtartására, illetve annak használhatóságára (helyes okklusiojára) kell törekedni. Ezzel szemben nem kell törekedni: 1. a Röntgen szerinti normális viszonyok helyreállítására, tehát a Röntgen-kozmetikára ; 2. nem kell a fogakat akkor is konzerválni. ha azok a gyógyulást akadályozzák.
