Fogorvosi szemle, 1952 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1952-06-01 / 6. szám
174 HUSZÁR GYÖRGY DR. ÉS SCHRANZ DÉNES DR. A megvizsgált koponyák életkorát nemcsak a fogak (áttörés, abrasio), hanem az anthropologiai ismérvek (varratok elcsonúosodása) alapján határoztuk meg. A fogak egyedül nem adnak biztos támpontot a kormeghatározáshoz, s az abrasio sem biztos egyedüli fokmérője az életkornak a különböző populációkon és változó történelmi korszakokban, viszont a varratok elcsontosodása általában megbízható adat. A koponyák korának meghatározása után azokat Martin (86) szerint osztályoztuk. Eszerint infans I. jelzés 7 éves korig, infans II. 14 éves korig, juvenis 22 évesig, adultus a 30-as évek végéig, maturus az 50-es évek végéig, és 60 éven felüli korban a senilis jelzést alkalmaztuk. Vizsgálati anyagunk adatainak feldolgozása előtt gondosan tanulmányoztuk az irodalomban található kiértékelési módszereket. A kiásott koponyákon megállapítható szuvasodási szám értékelését igen megnehezíti az, hogy a koponyagyüjteményekben magas a postmortalisan elvesztett fogak száma. A vizsgálók általában két módszert alkalmaztak : 1. koponyánként milyen gyakori a szuvasodás (cariesfrequentia), illetőleg annak megállapítását, hogy egy koponyára hány szuvas fog esik, 2. a vizsgált fogak milyen százaléka szuvas (cariesintensitas). Az első módszer eredője az, hogy az élőkön végzett vizsgálatok eredményeivel össze lehessen hasonlítani a koponyákon nyert eredményeket. Aki ismeri a múzeumok és gyűjtemények koponyáit, az tudja, hogy az ásatáskor, szállításkor, mosáskor, restauráláskor, tárolás és elhelyezés közben sok fog vész el. De számos fog semmisülhet meg úgy is, hogy egyébirányú tudományos vizsgálatra is felhasználják ezeket a koponyákat. A koponyákban megmaradt fogak száma és azoknak eariesaránya így a véletlenen is múlik, s a vizsgálónak meg kell elégednie az in vivo elvesztett fogak helyének feljegyzésével és csupán a meglevő fogak tanulmányozásával. A vizsgálók nagyrésze egymás módszerét átvéve az így nyert eredményből vonta le a tanulságot, és az ilyen módon vizsgált csoportokat egymással, vagy a ma élőkkel hasonlította össze. Pedig tk. csak olyan koponyák fogazata alkalmas az élőkével való fenntartás nélküli összehasonlításra, amelyeknek a halál pillanatában meglevő összes fogai a vizsgálatkor is megvannak, tehát postmortalisan egy foguk sem veszett el. Brinch és Möller—Christensen (23) dán carieskutatók személyesen vettek részt egy ásatásban, hogy minél több ilyen koponyához jussanak. A feltáráskor segédkező más személyek is szakemberek (orvosok, orvos-, fogorvostanhallgatók) voltak, akik a kiásást a fogakra tekintettel különös gonddal végezték. így is 756 csontváz közül csak 197-et sikerült úgy kiemelniök, hogy azoknak az összes in vivo megvolt fogait megtalálták. A szerzők ezeket mint hiánytalan (perfekt) anyagot külön vették a feldolgozáskor, különválasztva attól a hiányos (defekt) anyagtól, amelyben a fogak egy része postmortalisan veszett el. Bár az ideál az volna, hogy hiánytalan fogazató koponyákon végezzünk vizsgálatokat, ez — mint alább látni fogjuk — alig érhető el. A másik említett módszert, az összes megvizsgálható szuvas fogak számának meghatározását és azoknak az épekhez való arányának meghatározását már jobb alapnak találtuk. Azonban a legtöbb vizsgálónak azt a módszerét, hogy egy korszakon belül a vizsgált összes fog és szuvas fog (gyökér) arányát minden további nélkül, mint összehasonlítási alapot használják, teljesen helytelennek tartjuk. Ha a vizsgálók életkorcsoportokra osztják anyagukat, akkor bármelyik korszak anyagában a fiatal korcsoportok (infans I., II., juvenis) fogazatában kevés, viszont az öregek (senilis) csoportjában sok a kóros elváltozás. A végeredményt lényegesen befolyásolja tehát a korcsoportok arányszáma. Ha az anyagban sok a fiatal, akkor jobb, ha sok az öreg, rosszabb az eredmény. Ez a hibaforrás értéktelenné teszi a vizsgálati eredmények finomabb, aprólékosabb feldolgozását, amilyen pl. az egyes fogcsoportok (alsó, felső fogak, őrlők, frontfogak), egyes fogak, jobb- és baloldali fogak, női és férfi fogak közötti különbség meghatározását. Amíg élőkön a cariest nemi különbség szempontjából is behatóan tanulmányozták (Euler (39), Hattyasy (52)J, addig az anthropologiai leleteken ez nem végezhető el megbízható módon. A különböző populációkhoz tartozó koponyákon a nem meghatározásának hibaforrás százaléka sokszor magasabb, mint a cariesintensitas nemi különbsége. Emellett eléggé gyakran a csontmaradványok annyira hiányosak, hogy az állcsontoknak is csupán egyes részlete van meg, amiből nem lehet a nemet megbízhatóan tisztázni. További hibaforrása a fenti módszernek abban a bizonytalanságában rejlik, amivel az életben elvesztett fogakat kezelik. Euler—Werner (41) Sziléziában, Oreth (47) az Álsórajnavidéken vizsgálta a cariesgyakoriság alakulását az újabb kőkortól a XVII. századig, illetőleg a jelenkorig. Cariesstatisztikájuk csak az észlelt szuvas fogak százalékszámát adja a vizsgált fogakhoz viszonyítva. Az in vivo elvesztett fogak kényes pontját nem érintik. Lenhossék (75), a német vizsgálók csoportjában Schwerz (117), Dietrich (31) és Mohawpt (90) az életben támadt foghiányokat számba veszik. Összeadják a szuvas fogak számát a valószínűen szuvasodás miatt keletkezett foghiányok számával, e számot százalékosan viszonyítják a megvizsgált fogszám + in vivo támadt foghiány számához. Nem sok matematikai érzék keil ahhoz, hogy e művelet gyenge pontját meglássuk. A postmortalisan elveszett és a vizsgálatkor jelenlevő fogak száma a véletlentől függ. E véletlenadta számhoz viszonyítják az in vivo elvesztett fogak számát is. Az eredmény tehát nem objektiv értékmérője a helyzetnek. Erre Lukomszkij (78) is rámutat. Hasonló módszert alkalmaz a magyarországi anyagot feldolgozó Bruszt (24) is (1950). A vizsgált fogak számához arányosítja százalékosan a szuvas fogak és külön az életben elvesztett fogak számát. Az utóbbi százalékszám — amint azt ennek a módszernek fenti kritikájában kifejtettük —■ irreális.
