Fogorvosi szemle, 1952 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1952-06-01 / 6. szám
172 HÚSZAK GYÖRGY DR. ÉS SCHRANZ DÉNES DR. Lenhossékra német, dán, francia, angol, cseh, lengyel és skandináv vizsgálók is. Euler (11), Werner (41),' Greve (48), Oreth(47), Kraus (66) és Mohaupt (90) német gyűjtemények anyagát egymás között felosztva azonos módszerrel vizsgálták meg. Heidemann (53) a merovingkori, Doerlich (32, 33) középnémetországi középkori, Dietrich (31) a lipcsei gyűjtemények koponyáinak fogazatával foglalkozott. Északi (dán, svéd, grönlandi) anyagot dolgozott fel Christophersen (28, 29), Büling (18), Isager (58), Pedersen (101), Stephenson, Mellquist-Sandberg (89), osztrákot Mathis-Clementschitsch (88), Morton—Wolf—Goll (93), Glassl (45) és Weninger (136). Cseh történelemelőtti anyagon végzett vizsgálatokról számol be Skaloud (120), lengyelországi kiásott koponyák fogaival foglalkozik Madziarska--—Langer és Mackowski (80). Gorianovic—Kramberger (46) a Zágráb közelében levő krapinai diluvialis lelet 275 fogáról értekezik. Choquet (27), Siffre (119) és Baudouin (14, 15, 16) francia, Sauter (114) és Bay (17) svájci kutatók neolith és egyéb történelemelőtti kori koponya fogazatát írják le. M. H. Martin (85) a neandervölgyi, Schodensack (115) a heidelbergi fogazat jellegzetességeiről írt. Campbell (26) a bronzkor, Leigh (73) a Guam-sziget felfedezése előtti idők emberének fogazatával foglalkozott. Périer (102) pedig kritikai összefoglalásában a rágószerv palaeopathologiáját tárgyalja. Lenhossék említett közleményén kívül van néhány hazai közleményünk kiásott koponyákon végzett fogvizsgálatokról. Szabó (13) a borsodmegvei subalyuki barlangban talált, a jégkorszakból származó állkapcsot ismertette. Molnár (92) a budapesti Anthropologiai Intézet koponyáin az abrasiót vizsgálta. Huszár összegyűjtötte az árpádkori magyarsággal foglalkozó embertani vizsgálatok fogszuvasodásra vonatkozó adatait. Kollár (62) a zengővárkonyi újabb kőkorbeli állcsontleleteket ismertette. Végül Bruszt (24) X.—XII. századbeli 318 koponya fogazatát vizsgálta meg. A vizsgálat anyaga Magyarország három nagy tájegysége, az Alföld, Felföld és Dunántúl közül az utóbbinak csaknem mindenütt természetes határai (Duna, Dráva, Alpok) vannak. Ez már az őskorban időnként lehetőséget adott önálló kultúra kifejlődésére. A történelem folyamán pedig határai sokszor politikai határvonalak is voltak. Ennek az elkülönülésnek gazdasági, társadalmi és művelődési következményei nem közömbösek a lakosság egészségügyi állapotára. Ilyen elgondolás alapján kezdtük meg a fogszuvasodás tanulmányozását dunántúli történelemelőtti és történelmi időkből származó koponyák fogazatán. A Dunántúl gazdag régészeti-embertani lelőhelyekben. Az ásatásokból származó csontmaradvánvok korának meghatározása részint a sírmaradványok, leletek, részint a csontváz embertani vizsgálata alapján történik. A különböző gyűjtemények állcsontjaiból kiválogattuk azokat, amelyeknek lelőhelye a Dunántúl volt, és amelyeknek származását szakemberek (archaeologus. anthropologus) biztosan meghatározták. Vizsgálati anyagunk összegyűjtésére, illetőleg annak meghatározására, hogy hol vannak tárolva dunántúli eredetű kiásott koponyák, nagy segítségünkre volt Nemeskérinek (97) a hazai múzeumok koponyáit felsoroló közleménye. Elsősorban a két nagy budapesti gyűjteményt néztük át. A Természettudományi Múzeum Embertani Tárának több mint ötezer koponyája közül 752 volt dunántúli, az Egyetemi Embertani Intézet koponyái közül mint biztosan meghatározott korszakú dunántúli koponyát, 158-at tudtunk kiválasztani. Igen értékes embertani gyűjteményei vannak dunántúli múzeumainknak is. A pécsi, székesfehérvári, győri, veszprémi, keszthelyi és szombathelyi múzeumok dunántúli lelőhelyű koponyái alkalmasak voltak budapesti anyagunk kiegészítésére. A tanulmányozott koponyák közül jelen munkában 1755 koponya adatait dolgoztuk fel, összesen 26.503 fogét. A koponyák megoszlását befolyásolják a történelmi időkben kialakult és változó súlypontok. Térképvázlaton közöljük azoknak a lelőhelyeknek nevét, ahonnan vizsgálati anyagunk származik (1. ábra). Az állcsontleletek gyakorisága nemcsak a népsűrűséggel, a lelet felfedezésének véletlenével, hanem a temetkezési móddal is összefügg. Ez magyaráz meg bizonyos nagyobb hézagokat a leletek történelmi folyamatosságában. A Dunántúlon — a nagysápi koponyától eltekintve — a legrégibb emberi állcsontleletek az újabb kőkorból (neolithkor) származnak. Ebben a korban a temetkezés módja általában korhasztó volt, azaz földbe hántolták el a holttestet. A bronzkorban a halottégetés kezd elterjedni, ez a magyarázata annak, hogy az embertani maradványok száma nem növekszik a népsűrűség emelkedésével. A halottégetés és a hamvaknak urnában történt eltemetése miatt kevés a csontmaradvány. A kb. 1000—1200 évig tartó magyarországi bronzkultúra az időszámításunk előtti utolsó évezred táján megy át a vaskori kultúrába. Ekkor is inkább elégetés a temetkezés módja, mint a földbe temetés. Az időszámításunk előtti IV.—V. században meginduló kelta invázió kapcsán a Dunántúlon újra meghonosodik a földbe temetkezés. A rómaiak temetkezési szokásaiban három periódust különböztethetünk meg : 1. sziklahasadékba temetkezés, 2. elhamvasztás, és 3. főidbe temetés. A rómaiak dunántúli uralmának a népvándorlás vetett véget a hunok megjelenésével. Az avarok és a honfoglaló pogány magyarság temetkezése korhasztó volt, s a kereszténység felvétele után a magyarság is mindig a földbe temette a halottakat.
