Fogorvosi szemle, 1951 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1951-02-01 / 2. szám

GYULLADÁSOS SZÖVETEK HELYI ÉRZÉSTELENÍTÉSE

55

Ad 1. Nem bizonyíték, mert egyáltalán nem posztulálja, hogy a befecskendezések az 5. — azaz a kritikus — következmény létrehozásával történtek volna. De e kérdésben már csak az állandó óvatosságra intésre is fel kell figyelnünk : hiszen, ha veszélyes következmény egyáltalában nincs, akkor mi teszi szükségessé az óvatosságot ? Az általános sebészet számtalan példája (Usadel és a többiek) — carbunculus, abscessus, empyema — hasonló elbírálás alá esik. Ezek javarészében a továbboltásnak még a lehetősége sem áll fenn, minthogy a lobos terület és a befecskendezés között érintkezés sincs (appendix, epehólyagempyema stb.), de ha van, az sem bizonyítja még legkevésbbé a továbboltást. (Egyik neves professzorunk példának felhozott saját arcüreg- és epehólyag-empyemájának lokálban történt megoldása, síma gyógyulást eredményezett. Természetes, hiszen a vita tárgyát képező veszélynek egyáltalán nem volt kitéve.)

Ad 2. Az analógia több szempontból is hibás. Először is az autopyobefecskendezésnek elég gyakori következménye a lokális tályogképződés. Ezt Makai Endre, az autopyoterápia megteremtője és külföldön is elismert kísérleti feldolgozója hangsúlyozza legfőképpen. Igaz, hogy e tályogképződés a kezelésnek egyáltalán nem ellenjavallata, mert jóindulatú és megfelelő ellátás mellett további következménnyel nem jár. De már maga a tény kétségessé teszi a veszélytelenség mellett való hivatkozás jogosultságát, ha ugyan éppen nem terhelő bizonyíték inkább. De továbbmenőleg: az autopyoeljárással a gyulladásos folyamat lokalizálására és lebontására törekszünk (egy távolabbi tályog kockázata árán is), a lobos góc megbolygatása viszont éppen ennek a követelménynek jelenti súlyos sérelmét. Azaz a két eljárás között nem annyira az analógia, mint inkább az ellentét szembeszökő. De amiért leginkább fülsértő a hasonlat: az autopyoterápiánál a gennyet — kíméletes kiszívás után — általunk választott, veszélytelen helyre oltjuk, a lobgóc felbolygatásával tovapréselt lobtermék hovajutását nem irányíthatjuk, sőt az biztosan veszélyes területre jut. Hogy a bőr alá oltott nativ genny ártalmatlan, abból még távolról sem következik, hogy ugyanaz másutt nem lesz esetleg végzetes.

Ad 3. A hyperimmunitás nem egy stacioner állapot, hanem a lobfejlődés következménye. Ezt beavatkozásunkkal bevárni nem lehet, annál kevésbbé, mert esetleg be sem következik.

Ezek után mivel magyarázható, hogy a szóbanforgó érzéstelenítési eljárás nem ritkán talál alkalmazást minden veszély nélkül? Természetesen azzal, hogy az alkalmazás a veszélyes következmény létrehozása nélkül, kellő elővigyázattal történik. (Durva kézre van szükség a fertőzés továbbviteléhez.) Hogy az érzéstelenség adott esetben kielégítő-e, más lapra tartozik.

Láng dr. igen erélyesen foglal állást az eljárás ellen.

Véleményünk szerint meggondolandó minden szigorú állásfoglalás olyan orvosi ténykedéssel szemben, melyet a gyakorlat szankcionál, vagy amelyre a gyakorlat követelményei alkalmankint kényszerítenek. Évekkel ezelőtt egyik szakfolyóiratunk hasábjain, azóta elhúnyt fiatal szaktársunk megállapította, hogy fogeltávolítást végezni előzetes Rtg-vizsgálat nélkül műhiba ! Beszédes példája annak, hogy erős kifejezésekkel könnyen melléfoghatunk. Aligha hiszem, hogy a gyakorlat néhanapján ne állítana valamennyiünket nehéz választás elé : olyan szájüregi beavatkozásnál, melynek hosszabb tartamával kell esetleg számolni, a hosszabb altatás kellemetlenségét és veszélyét (aspiráció), avagy a lobos terület lokális érzéstelenítését vállaljuk-e. Egyik megoldás sem különösen egyszerűbb és kellemesebb a másiknál s így elképzelhető, hogy adódhat eset, amikor az utóbbi megfelelőbbnek mutatkozik.

Az ellen azonban már határozottan állást kell foglalni, hogy ebből tudományosan helyt nem álló és kellő kritikával alá nem támasztott következtetéseket vonjunk le.