Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2-3. szám
66 DR. HATTYASY DEZSŐ A fogzománc posteruptiv változásáról. Irta : Dr. HATTYASY DEZSŐ egyetemi magántanár. A fogzománcot sokáig halott, helyesebben mondva kész, nem változó szövetnek tekintették. Olyan szövetnek, amely képződési folyamata alatt, tehát az előtörés előtt elkészül és többé változáson nem esik át. Ezt a felfogást főképpen arra alapították, hogy a fogzománc erekkel, vagy felismerhető praeformált csatornákkal nem rendelkezik, intravitálisan pedig nem festhető. J. Hunter (i) megjegyzi, hogy «it takes no tinge from feeding with madder, even in the youngest animals». Ezzel szemben az utóbbi évtizedekben a tények egész sora lett ismeretessé, amelyek mind amellett szólnak, hogy az áttörés után a fogzománc tulajdonságainak egész sora változik meg. Ezek a változások t. k. a zománc színére, keménységére, átjárhatóságára, sűrűségére és nem utolsósorban — saját vizsgálataim alapján is — festhetőségére és optikai viselkedésére vonatkoznak. (Különböző korú és eredetű fogzománc vegyi elemzését tudtommal eddig nem végezték, ami viszont a kérdés tisztázásához nagyban hozzájárulna.) Régen ismeretes, hogy a fogzománc színe az élet folyamán változik, sötétebb lesz, különösen olyan egyéneken, akik cariesre nem hajlamosak. Ez a jelenség akkor is bekövetkezik, ha az egyén gondosan tisztítja fogát, tehát oka nem felszínes felrakodás, hanem belső változás. Egyik tényező kétségkívül a dentinmag kondenzálódása, másik viszont a zománcban lezajló hasonló folyamat, mint arra a továbbiakban még rámutatok. A zománc átjárhatóságának és sűrűségének változására igen értékesek Pickerill (1912) (2) adatai. (P. az átjárhatóságot ezüstimpregnációval, a sűrűséget fajsúlymeghatározással mérte.) Tizenhat éves maori fogainak összehasonlító eredményei : P , . 3. mól. 2. mol. I. mól. ' előtörés előtt előtőrés közben 3 év használat 9 év használat felületi átjárh. mm-ben 075 0-20 0-19 0-08 fajsúly vízre vonatk . . 2-465 2-751 2-780 2-851 E példából kivehető, hogy az előtörés alatt már, de különösen évek múlva a zománcfelület tömörebb lesz és ezzel egyidejűén a zománc fajsúlya növekszik. P. vizsgálataiban azonban arra is találunk adatot, hogy a carieshajlamos és nem carieshajlamos fogak zománcának keménysége nem egyforma. A keménységet P. sclerometerrel határozta meg. A karcolási próbánál a nem carieshaj lamos fogak keményebbnek bizonyultak. Felmerült és tisztázásra várt tehát az a kérdés, hogy milyen módon — a felület vagy a dentin felől — történhetik a zománc előtörés utáni tömörülése, azaz a zománc anorganikus tartalmának növekedése. Head (1910) (3) alapvető munkájában kimutatta, hogy a felszínesen decalcinált zománc nyálban ismét megkeményedik. Pickerill 1912-ben felállítja elméletét, amelyben a Nasmyth-hártyát mint semipermeabilis hártyát fogja fel és a Ca és P ionok felvételét a nyálból megmagyarázza. Andresen (1921) (4) és Türkheim (1925) (5) részben elméleti, részben kísérletes munkájában szintén a zománc nyál felőli érési, ill. utókeményedési mechanizmusa mellett foglalnak állást. Ezzel szemben a kutatók egy másik csoportja (t. к. V. Ebner (6), Bödecker (7), Smreker (8), Williams (9), E. W. Fish (10) egyrészt elméleti okfejtéssel, másrészt kísérleteik alapján a zománc posteruptív meszesedését mint tényt elfogadják, de csupán a dentin felöli meszesedést ismerik el. A pulpa felöli utat először megbizhatóan Fish (10) mutatta ki intravitális methylén-kék festéssel fiatal kutyákon 1927-ben. Fiatal állatokon a zománcba belépő odontoblastnyulványok és a prizmahüvelyek megfestődtek, míg már középkorú állatokon ez alig és idősebb állatokon egyáltalában nem volt kimutatható.
