Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1949-02-01 / 2-3. szám

KÉSŐI RÖNTGENÁRTALOMKÉNT KIFEJLŐDŐ MIKROGENIÁRÓL 57

nek megmentése mellett ez a defectus jelentőségében eltörpül. Érdekes megfigyelnünk, hogy ebben az esetben a necrosis is milyen szokatlan klinikai lefolyást mutat. Feltűnő, hogy az egyéb csontnecrosisokhoz viszonyítva, az elhalási folyamat milyen lassan megy végbe. Már több, mint egy éve tart, de demarcalódást még mindig nem látunk. Ennek oka, hogy a keringés a szövetekben nem egyszerre szűnik meg, hanem csak fokozatosan, mert a hajszálerek is csak lassan és fokozatosan záródnak el és a keringés a megbetegedett szövetekben csak akkor szűnik meg teljesen, ha a nagyobb edények is obliterálódnak.

A mikrogeniának ez az alakja a postgnkylotikus mikrogeniáktól abban különbözik, hogy az állcsontoknak egymáshoz, vagy a koponyához viszonyított kóros eltolódottságát sem a horizontális, sem a sagittalis irányban nem észlelhetjük és így az állcsontoknak sem retractióját, sem protractióját nem tapasztalhatjuk, a fogsorok normális helyzetben záródnak. Az arc eltorzulását nem az állkapocs deformálódása, hanem a nagymértékben bekövetkezett lesorvadása, az általános megkisebbedése okozza.

Az irodalomból több olyan eset ismeretes, amidőn gyermek-, vagy fiatalkorban végzett röntgenbesugárzások után a későbbi években csontnövekedési zavarok jelentkeztek oly módon, hogy a besugárzott testrészen a csontok fejlődése visszamaradt. Röntgenbesugárzások után kifejlődő késői csontnecrosisnak is több esete ismeretes. Egészen ritka azonban az állkapocsnak röntgenokozta olyan késői károsodása, amely a csont általános lesorvadásában jelentkezik.

A csontszövet sugárérzékenységét, eddig kétségkívül nagyon lebecsültük. Heinecke és Perthes megállapítását, amely szerint a csont hatszor érzéketlenebb, mint az arc bőre, a magam esetei is megcáfolják, mert mint látjuk az arc bőre, eltekintve az egészen finom elvékonyodásától és a kisfokú teleangiektasiáktól, a csont nagyfokú károsodásához képest, úgyszólván sértetlen maradt.

Az állkapocs csontállományának röntgenkárosodása kétségkívül a csontcapillarisok sérülésének a következménye. Az arcszőrzetnek végleges célzattal történő epilatiója csak akkor eredményes, ha a besugárzást többször megismétlik. A folliculus elpusztítása azonban bőrerythema nélkül nem lehetséges, már pedig, ha a felégetésnek nyomai pár hét alatt el is tűnnek, a csontszövetben sejtdegeneratiok még mindig visszamaradhatnak. A megismételt besugárzások ezekre a már megtámadott sejtelemekre fokozottabb mértékben hatnak, mert a megismétlésük a reactio teljes lezajlása előtt történik, tehát ú. n. cumulatiós hatás keletkezik. A szöveteknek ez a láthatatlan és hosszabb lappangási időszak után mindig meglepetésszerűen bekövetkező sérülése azonban nem jelenti feltétlenül, hogy a kiszolgáltatott sugáradagok a megengedettnél nagyobbak voltak. Regaud szerint a csont röntgensérülése úgy következik be, hogy a csont mészállománya erős másodlagos sugárzást ad, ami a csont hajszáleres hálózatára pusztító hatással van. A capillaris endothel sérüléseinek következménye, hogy a csontok fiziológiás saját életében zavarok következnek be. Tudjuk, hogy az egész csontrendszerünk állandó átalakulásában ván, a meglévő csontszövet folytonosan leépítődik és helyére új képződik. A normális resorptio következtében jelentkező csontállományveszteség az osteoblastok csökkent működése miatt ezekben az esetekben nem pótlódik a megfelelő mértékben, vagyis a csontállomány interstitialis leépítése fokozottabb mértékben megy végbe, mint az utánpótlása, ami a csont szerkezetében olyan elváltozásokat okoz, ami végül is az állkapocs ilyen nagyfokú lesorvadásához vezethet.

Befejezésül meg kell említenem, hogy a három beteg közül kettőnél a röntgenkezelést egyik legnagyobb gyakorlatú röntgenológusunk végezte, akinek a személye már önmagában is biztosíték arra, hogy a besugárzások nem lépték túl a megengedettnek ismert maximalis adagokat és így — mint azt már ki is emeltem — mind a három esetben csak sajátságosán lefolyó cumalatiós hatásról lehet szó.

Összefoglalás. Három nőbetegről számol be, akiken hypertrichosis, erős arcszőrzetük kiirtása miatt röntgenkezelést végeztek 1929. és 1931. években. A röntgenbesugárzások után három év múlva mind a három betegnek az addig teljesen normális nagyságú állkapcsa fokozatosan sorvadni kezdett annyira, hogy két betegnek az állkapcsa ma egy