Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2-3. szám
AZ AUTONOM IDEGRENDSZER SZEREPE A STOMATOLOGIÁBAN 113 csak az érdekel, hogy hivatásunk szemszögéből nézve milyen célszerűségét látjuk a fájdalomélménynek. Ha a régi görögök népies meghatározása szerint a fájdalmat az egészséget őrző kutya ugatásának tartjuk és Strümpellel elismerjük, hogy a fájdalom nemcsak átka, hanem jótevője is az emberiségnek, akkor legkézenfekvőbb a fájdalom célját egy vészcsengő hangjával azonosítani, mely egyrészt a beteget figyelmezteti hogy baj van, másrészt a gyógyításra vállalkozó orvost segíti hozzá a baj kútforrásának gyors felleléséhez. A fájdalom céljának ez a meghatározása orvosok részére nagyjából kielégítő. «Nagyjából» mondjuk, mert ha a heveny megbetegedéssel kapcsolatos fájdalmakra vonatkozólag helytálló is ez a célmeghatározás, a gyógyítható idült megbetegedésekkel kapcsolatosan már csak bizonyos fenntartással fogadhatjuk el, a gyógyíthatatlan betegek fájdalmaival kapcsolatosan pedig egészen el kell vessük, mert ezutóbbi esetben az semmi gyakorlati célt nem szolgál. Ennek ellenére mégis azt kell mondjuk, hogy részünkre a fájdalom céljának ez a hiányos magyarázata is megfelel, mivel az alábbiakban gyógyíthatatlan betegekről nem fog szó esni, tekintve hogy főleg azokról a fájdalmakról kívánunk szólni, amely fájdalmakat a stomatológia körébe tartozó megbetegedések okoznak, illetőleg amelyeket a fogorvos gyógyító beavatkozásával kapcsolatosan arteficiálisan okozhat. Mielőtt azonban tulajdonképeni tárgyunkra rátérnénk, le kell szegeznünk azt is, hogy amilyen ősi érzés maga a fájdalom, éppen olyan ősi ösztön a fájdalommal szemben való védekezés, a fájdalomtól való menekülés ösztöne. Ebből pedig az következik, hogy minden orvosnak annyit kell tudnia a fájdalom lényegéről, a fájdalom kór jelző jelentőségéről és a fájdalom eliminálásának lehetőségéről, amennyit a tudomány pillanatnyi állása szerint arról éppen tudni lehet. Minden gyakorló orvos ugyanis saját tapasztalatából tudja, hogy az orvos és a beteg közötti kapcsolat szilárdsága közvetlen függvénye annak a képességnek, hogy az orvos milyen mértékben tudja kiértékelni a fájdalomra irányuló panaszokat, milyen mértékben tudja megszüntetni a fájdalmakat és végül, hogy milyen mértékben tudja fájdalmatlanul elvégezni a terápia érdekében szükséges beavatkozásokat. Éppen ezért a fájdalom tüneti kiértékelése és a fájdalomkikapcsolás módszere minden orvosi szakon, különösképen pedig a miénken jól kiművelt, de korántsem befejezett tudományág. Alábbi gondolataink és megfigyeléseink szintén e rendkívül fontos tudományág továbbépítéséhez kívánnak néhány adatot szolgáltatni. A stomatologiai gyakorlatban a fájdalmat kiváltó okokat két csoportba oszthatjuk. Fájdalmat okozhatnak egyes heveny vagy félheveny lefolyású betegségek és fájdalmat okozhatnak azon terápiás beavatkozások, melyek ezen betegségek gyógyítására, illetőleg megszüntetésére irányulnak. Ha a stomatológia tárgykörébe tartozó betegségek okozta fájdalmak kvalitását vizsgáljuk, már durva megfigyelés alapján is éles határvonalat húzhatunk azon két fájdalomtípus között, melyet legjellegzetesebb sajátsága alapján élesnek és amelyet tompának nevezünk. Az éles, hasító fájdalom mindig jól lokalizálható és hasonlatos ahhoz a felületi fájdalomhoz, amelyet pl. szúró- vagy vágóeszközzel ejtett sebzéssel válthatunk ki a kültakarón. A tompa, lüktető fájdalom bizonytalan, elmosódott, pontosan nena lokalizálható és így leginkább a mély, zsigeri fájdalmakhoz hasonlítható. E két fájdalomtípust úgyszólván minden tankönyv különválasztja és míg az éles fájdalomra a heveny fogbéllobot kísérő fájdalom nyújtja az iskolapéldát, addig a tompa fájdalomra a heveny genyes gyökérhártyagyulladást kísérő fájdalom a jellemző. Ezen megállapításon túlmenő következtetést azonban sehol sem találunk, holott e két fájdalomtípus merőben ellentétes jellege alapján az nagyon is kézenfekvő volna. Jól tudjuk ugyanis, hogy a philogenetikailag fiatalabb és differenciáltabb agykéreghez vezető rostok által közvetített fájdalomimpulzusok tudatosítása éles, pontosan elhatárolt, szemben az autonóm idegrendszer által tovavezetett fájdalomingerekkel, melyek által kiváltott fájdalomérzet mindig diffúz és bizonytalan lokalizációjú. Szinte csodálatos, hogy míg a mellkasi, de különösen a hasüri szervek és a vég-
