Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2-3. szám
114 DR. SIMON BÉLA tagok különböző betegségeihez kapcsolódó fájdalomimpulzusok felvételét és tovavezetését illetőleg kötetekre rúgó vita folyik, addig a stomatológiában soha még csak a gondolata sem merült fel annak, hogy a fogak és a fog körüli képlétek betegségei által kiváltott fájdalomimpulzusok tovavezetésében a trigeminus érző ágain kívül más idegeknek is szerepe lehetne. Pedig ha a pulpitises éles fájdalmat szembeállítjuk a periodontitis tompa, diffúz, mély, zsigeri jellegű fájdalmával és a fogbél vérerekkel viszonylag szerény ellátottságát szembeállítjuk a gyökérhártya viszonylagosan bőséges vérérellátottságával, kell hogy arra gondoljunk, hogy míg a fogbélben fellépő fájdalomimpulzusokat valóban a trigeminus továbbítja, addig a gyökérhártyában keletkező fajdalomimpulzusokat a periarteriális sympaticus rostok révén az autonóm idegrendszer veszi fel és továbbítja. Ezen hipotézis felvételére szükségszerűen kényszerít az a körülmény, hogy az egyes stomatológiai megbetegedésekhez kapcsolódó fájdalmak merőben ellentétes típusúak, viszont sok és különböző kísérlet bizonyítja, hogyha egy érző ideg legkülönbözőbb elágazásai bármelyikén vagy lefutása bármelyik pontján azonos ingerrel fájdalmat váltunk ki, a kiváltott fájdalom típusa és jellege azonos. Pontosabban szólva nem lehet egyazon idegen lefutása különböző helyein ugyanazon ingerrel egyik helyen tompa, — másik helyen éles — jellegű fájdalmat kiváltani. Fenti feltűnő és eddig nem eléggé méltatott jelenséget semmiképen sem tudjuk megmagyarázni, ha ragaszkodunk ahhoz a már dogmaszerű felfogáshoz, hogy a szájképleteket érő fájdalomimpulzusokat kizárólag a trigeminus rostjai továbbítják, hanem csak úgy, ha feltételezzük, hogy bizonyos száj képleteken bizonyos fájdalomingerek felvétele és továbbítása a trigeminustól független autonóm idegrendszer útján történik. Ez a hipotézis különben több eddig kellően vagy kielégítően meg nem magyarázott jelenségnek is elfogadhatóbb magyarázatát adja. Mindennapos tapasztalat pl., hogy valamely élő fogbelű alsó fog fájdalmatlan trepanációja és valamely más ugyanazon oldali alsó fog fájdalmatlan extrakciója Céljából a n. alv. inf. vezetéses érzéstelenítéséhez linguláris befecskendezést végezve bizonyos várakozási idő múltán azt tapasztaljuk, hogy míg az extrakciót tökéletes érzéstelenségben sikerült végrehajtani, addig a közvetlen utána történő trapanációs kísérletre a beteg élénk fájdalommal reagál függetlenül attól, hogy a trepanálandó fog a fogívben az extrahált foghoz viszonyítva meziálisabb vagy disztálisabb helyet foglal-e el. Ilyenkor a fájdalomnélküli trepanáció érdekében lényegesen meg kell hosszabbítani a várakozási időt, sőt sok esetben a befecskendezést is meg kell ismételni. E jelenséget elfogadható módon magyarázza azon régebbi hipotézisem, melyszerint a n. alv. inf.-ban centrálisán helyezkednek el a fogbélhez és perifériásán a gyökérhártyához futó axonok. így az érzéstelenítő oldatnak az idegtörzs centrumába történő diffundálásnak időbeli lefolyásával magyaráztam azt az időbeli eltolódást, amely a gyökérhártya és a fogbél érzéstelenné válása között az előbbi javára mutatkozott. Űjabb hipotézisemmel, — mely szerint a gyökérhártyán keletkező fájdalomimpulzusokat az autonóm idegrendszer közvetíti, — még egyszerűbben magyarázható fenti klinikai észlelet. Ez esetben ugyanis ezen fájdalomimpulzusokat felvevő és továbbító rostok az a. alv. inf.-t körülvevő sympaticus plexusból származtathatók és így könnyen érthető, hogy a lingulához deponált érzéstelenítő oldat sokkal hamarább fogja diffundálni az a. alv. inf. adventitiáját, mint a n- alv. inf. tömegét. Ezen újabb hipotézisem mellett sem vetem el ugyanis korábbi hipotézisemnek azon részét, mely szerint a fogbélhez futó axonok a n. alv. inf.-ban centrálisán helyezkednek el. Régebbi hipotézisemet legfeljebb annyiban módosítom, hogy ezen ideg perifériáját — a fogbélhez futó axonok tömegét sokszorosan meghaladó tömegben — nem a gyökérhártyához, hanem az ínyhez, az áthajlási redőhöz, a pofanyálkahártyához és az ajak bőréhez, vagyis a lágyrészekhez futó axonok foglalják el. A két egyesített hipotézis kielégítő módon magyarázza egyrészt azon tapasztalati tényt, hogy időbeli sorrendben mindig először érzéstelenítődik [el a bőr, a nyálkahártya, az íny majd a gyökérhártya és csak legvégül a fogbél, másrészt a fáj -I
