Fogorvosi szemle, 1936 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1936-04-01 / 4. szám
165 benne, hogy ritkábbak lesznek azok az esetek, amikor a beteg szájüri carcinomával elkésve kerül műtétre, holott anamnesiséből kiderül az a szomorú tény, hogy a beteg idejekorán keresett orvosi segítséget. Vegyünk egy másik példát. Az állcsontok heveny gennyes gyulladásai, a fogak megbetegedéseihez társuló gyulladásos elváltó^ zások a fogászat és sebészet klasszikus határterületét képezik. Ezek kezelése közös erővel kell, hogy történjen, mert az eddigi tapasztalatok szerint ezen betegségek kezelése sebészi therapiás elvek és szabályok ismerete nélkül épp oly káros és veszedelmeket magában rejtő, mint azok kezelése megfelelő fogászati ismeretek nélkül. A bemetszés időpontjának, helyének, irányának megválasztása éppen úgy közös megbeszélés tárgyát kell hogy képezze, mint a fogak eltávolításának s az állcsont megnyitásának kérdése. Mindez pontos anatómiai ismereteket feltételez, amelyeknek részletkérdéseit úgy sebészek, mint stomatológusok együttes munkálkodása tisztázta. Különösen áll ez a szájfenéki gennyedésekre vonatkozóan. A betegségekben sohasem szabadna előfordulnia annak, hogy túlságosan hosszú ideig alkalmazott conservativ kezelés, párakötések, vagy egyszerű fogextractio a beteget olyan állapotba juttassák, amikor már gennyes áttételek képződtek és a műtétre tulajdonképpen elkésve kerül sor. A túlságos conservativizmus, mely szakismeretek hiányában nem mer beavatkozni, az a hiba, amely e betegségekben legtöbbször a bajt csinálja, mert ilyenkor inkább legyünk túl radicalisak, mint túl conservative^ További példaként felhozhatnám az állcsontok sérülését is, amely esetekben a törésnek a fogak révén való rögzítése adja kétségkívül a legjobb gyógyulási eredményeket. Megemlíthetem az állcsontok resectióját, mely műtétekben a sebésznek és a stomatológusnak a műtétet együttesen már aszerint kell megbeszélni és a műtéti programmot felállítani, hogy miképpen fogja a stomatológus az előállott hiányt pótolni és a visszamaradt csontvégeket rögzíteni. A műtét utáni szövődmények kifejlődésében igen sok esetben az ok a romlott fogakban van. Éppen ezért ma már szinte elengedhetetlen feltétel, hogy minden műtét, így elsősorban gyomorműtétek előtt, a beteg alapos fogorvosi vizsgálatban és kezelésben részesüljön. Felhozhatnám a fogeredetű focalis gócok kérdését is, mely éppen az utóbbi időben sokszor napirenden szereplő és ezért közismert téma. Ügy ez, mint számos más példa mind csak azt bizonyítja, hogy a sebészet és a fogászat együttes működése bizonyos területeken elengedhetetlenül szükséges. Mindezen példák tanulságaként azt vonhatjuk le a két szakma egymáshoz való viszonyának tárgyalásakor, hogy
