Fogorvosi szemle, 1932 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1932-03-01 / 3. szám

191

cia sebész közleményét — amelyről Fischer professor tesz említést — eddig nem ismertem, de saját tapasztalataim alapján már hosszú évek óta az általa leírt eljárást alkalmazom. Számos kartársat hívhatnék tanuságtételre, hogy a lágyrészeknek még kiterjedt gyulladásos eseteiben is milyen sok beteget — természetesen köztük fiatal nőbetegeket is — mentettünk meg a külső incisiótól azáltal, hogy az extractio mellett az alveolnst is felvéstük, s a genyet e csontseben keresztül ürítettük ki.

Ha valóban attól kellene félnünk, hogy a foghúzás a fertőzést mobilizálja, úgy ezen az alapon a lágyrészek incisiójától is óvakodnunk kellene, hiszen ez a beavatkozás szintén fertőzött műtéti területen történik. Sőt a kedvezőtlen bonctani viszonyok miatt vér- és nyirokutakat bőven meg is nyitunk, s így az arc sajátos véredényrendszere egyenesen megkönnyítheti a fertőzés tovavitelét. Az arc bőralatti kötőszövete laza, a vénák a mimikái izmokban felszínesen helyezkednek el, amelyeknek a mozgása éppúgy belepréselheti a fertőző anyagot a véredénybe, mint az esetleges vérzések csillapítására alkalmazott szorosabb tamponok. Azonkívül a vena facialis anteriornak nincsenek billentyűi, s a koponyaalapi vénás sinusokkal közvetlen összeköttetésben áll. Látjuk tehát, hogy a túlzottan óvatos meggondolások teljes passivitásra kényszeríthetnének bennünket.

A magamrészéről sohasem tapasztaltam, hogy száj zárnál a lassú és óvatos szájnyitással a betegnek kárt okoztam volna. Eltekintve attól, hogy diagnosisunk felállítása és a helyes therapia megállapítása végett a szájat át kell tekintenünk, s már ezért sem nélkülözhetjük az óvatos szájnyitást, de a bölcseségfogakból kiinduló gyulladások eseteiben, melyeket rendszerint a fog koronájának rendellenes helyzete okoz, s amelyek majdnem kivétel nélkül szájzárral járnak, minden külső incisiónál eredményesebb a fog eltávolítása. A retromaxillaris phlegmonéhoz pedig szájnyitás nélkül hozzá sem férhetünk. Így, ha valóban lenne is az óvatos szájtágításnak valami kockázata, akkor sem nélkülözhetnénk, hacsak le nem mondunk az operatív beavatkozásokról, ami pedig a beteg biztos pusztulását jelentené.

Fischer professornak a periappendicularis tályogra vonatkozó hasonlatát nem tartjuk meggyőzőnek. Természetesen nem azért, mert az appendicitis kórbonctani képe—magától értetődően — nem hasonlítható az állcsontok heveny gyulladásos betegségeihez, hanem kizárólag azért, mert ahogy nem ellenjavalt a fog eltávolítása gyulladásos szövetekből, éppen úgy nem contraindikált az appendix eltávolítása sem, ha közvetlenül a tályogban előttünk fekszik. Ha ellenben akár a helyzete, görbületei, vagy összenövések miatt a kifejtése nehéz, már