Fogorvosi szemle, 1928 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 11. szám
947 És kezemben tartván e serleget, mindenkor egy sajátságos fluidum áramlását érzem, mely belőle és tőle kiindulólag lelkem és szívem felé áramlik, hogy immár nyolcadszor tudom el nem apadó lelkesedéssel és mindenkor más és más oldalról e serleg jelentőségét megvilágítani és magyarázni, — sőt úgy érzem, még mindig nem merültem ki a mondanivalóból. Csakhogy e bőség nem az én csekély egyéniségem tulajdon gazdagsága, érdeme, avagy erénye: e bőség kizárólag e serleg érdeme és erénye, illetőleg ama eszme gazdagságáé, melyet e serleg jelképez és képvisel. Ma nyolc éve, hogy a klinika akkori orvosi kara e serleget adományozta, felavatta és Szabó József-serleg-nek elkeresztelte, annak emlékére, hogy a stomatologiai klinika életében, — tehát bízvást úgy is mondhatjuk, hogy az egész magyar stomatologia történetében —, egy új korszak kezdődött el. Üj korszak megindulása jelenti egy régebbi korszak elmúlását. Ez az elmúlás és megindulás vonatkozik egyrészt a korszakok vezéregyéniségeire és ennyiben személyes vonatkozású, amiről ma ne essék szó, már megtörtént előző alkalmakkor. De jelenti egyben — és ez tulajdonképpen a fontos — az illető korok uralkodó eszméinek változását; az eszmék is a múlandóság kérlelhetetlen törvényeinek vannak alávetve: csíráznak, fejlődnek, virulnak, szóval élnek egy ideig, hogy aztán elfonnyadva, egy újabb, ifjabb, egészségesebb eszmeáramlásnak engedjenek helyet. A magyar stomatologiában eleddig három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első az 1844—1880-ig terjedő idő: a Nedelkó—Barna—Iszlai-korszak. Mi volt e kor uralkodó eszméje? Egy gyönyörű szép célkitűzés: a külföldön már kifejlődött tudományos és gyakorlati fogászatnak magyar talajba való átültetése. Csakhogy ez a magyar talaj — fogászati szemszögből nézve — kemény ugar volt, akik ezt a parlagot fel akarták tömi, ezek közül Nedéllcó Döme, jószándékú és messze horizontú férfiú volt, de gyengeakaratú. Barna Ignác álmodozó költő volt, aki a költészet berkeiben andalogva, a rózsák illatát kedvelte, de a tüskék érintésétől, minden harctól, irtózott. Iszlai József hihetetlenül széleskörű és mélyszántású tudása mellett különcködő természetű volt, a másokkal való szellemi együttműködésből szükségképpen származó kompromisszumokba nem tudott beleilleszkedni. Ha e három férfiúnak — az első magyar tanítóknak és mestereknek — munkája mélyebb nyomot nem is hagyott a magyar fogászati kultúrában, meddő azért nem volt. Az ugart ők törték fel, a parlagot ők szántották fel és ezzel előkészítették a talajt a magvetéshez és befogadáshoz, — előkészítették azt egy következő korszak számára. Ez elkövetkezett. A második, 1880—1918-ig terjedő korszaknak vezére Árkövy József, a magyar stomatologiának sok tekintetben providenciális férfia. Nagy szaktudásához, erős akaratához, harcos természetéhez és nagyviláginsan finom és úrias, társaságbeli modorához még egy, az akkori egyetemi viszonyok között nagyon is szükséges és értékes tulajdonság csatlakozott: dacára heves és küzdést kedvelő temperamentumának, ha kellett, várni is tudott, kivárni az elvetett magvak természetes megérési idejét. Ezen jellemvonásokkal sikerült neki három évtized alatt szerény kis magánfoggyógyintézetét egyetemi fogászati intézetté, majd egyetemi stomatologiai klinikává fejleszteni és a tanszéket rendszeresíttetni. Aki tudja a történelemből, hogy a fogászat mindenkor és mindenhol az orvosi tudomány mostohája volt, aki tudja, hogy a fogászat tanítása a legtöbb és éppen a legkulturáltabb országokban az egyetemen kívül és azzal csak igen laza kapcsolatban történik, ott pedig, ahol mégis az egyetem falain belül
