Fogorvosi Szemle, 1911 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1911-06-01 / 2. szám
81 7. Baker tényleg kizárólag és egyedül minden más segédeszköztől függetlenül alkalmazta fia esetében az intermaxillaris horgonylatot és ligaturát. 8. Végeredményképpen tehát megállapítható, hogy az intermaxillaris horgonylat és ligatura gyakorlati alkalmazása és irodalmi feldolgozása Case nevéhez fűződik. A prioritás tehát az övé. 9. Baker éideme pedig, hogy első javítója és tökéletesitöje ezen eljárásnak. $ ^ Már most térjünk rá feladatunk tulajdonképpeni gyakorlati megbeszélésére, vagyis mikor használjuk az intermaxillaris horgonylaiot és ligaturát; mit tudunk vele elérni; melyek ezen erőforrás fő- illetőleg szándékolt hatásai és melyek lépnek fel ezenközben gyakran nem szándékolt, tehát nem is kívánatos és ennélfogva kiküszöbölendő mellékhatásokként ? Mint a bevezetésben említém, kétféle intermaxillaris horgonylatot és ligaturát alkalmazunk: a függőlegesen ható és a vízszintesen (mesio-distalisan) működőt. Az elsőnek jelentősége és alkalmazhatósága a másodikhoz képest elenyésző csekély. Ezért végezzünk előbb vele röviden. A függőleges intermaxillaris ligaturát alkalmazzuk az alveolusból eléggé ki nem bújni akaró fogak meghosszabbítására, illetőleg gyorsított előtörésére. A horgonylat egyik pontja a (részben vagy egészben) retineált fogon van, a másik pedig a másik állcsontnak az előbbi foggal épen szemben fekvő fog valamely alkalmas pontján. Az ilyen módon kifüggesztett intermaxillaris gummiligatura hatása abban nyilvánul, hogy mindkét fogat egymáshoz közelíti, tehát nemcsak az alveolusban bennrekedt fogat húzza kifelé, hanem az ellenkező állcsontbeli horgonyfogat is. De minthogy ez utóbbi hatás nem kívánatos, ezt ki kell küszöbölni az erőjátékból az által, hogy a horgonylatot a normalis helyzetű fogon (az erő kiindulási pontja) stationaerré, rögzítetté teszszük. Vagyis elmozdulás csak a meghosszabbítandó fogon következhessék be, a mit úgy érünk el, hogy az erő kiindulási pontján több
