Felvidéki Méhész, 1917 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1917-05-01 / 1. szám

Felvidéki Méhész. 3 katonák kiképzésére szervezett méhészeti tan­folyamok rendezése. Ezzel nemcsak mindenirá­nyú rokkantvédelmi intézmény létesítését, de a külföld rokkantvédelmi gondoskodását is meg­előzte, s eszközt ad a testi épségét a hazáért áldo­zott rokkant katonának arra, hogy a méh tenyész­téséből félkézzel, féllábbal, félszemmel is meg­éljen, s csüggedt lelke életkedvre derüljön. Tartsa Isten sokáig ebben az áldásos mun­kájában az új miniszteri osztálytanácsos urat, hogy jótéteményes gondoskodásainak az édes gyümölcsözésén sokat örvendezhessen. Egyesületünk t. tagjaihoz. (Egyesülésünk céljának a vázolása.) Melegen üdvözöljük tisztelt méhész­társainkat, kik egyesületünk megalakítá­sának a nehéz munkájában csüggedést és fáradtságot nem ismerő buzgólkodás- sal mindvégig kitartottak mellettünk. Szívünk melegével köszönjük lelkes ügy­szeretettel támogató készségüket. Szívesen köszöntjük egyesületünk­nek minden egyes tagját, s melegen óhajt­juk, hogy egyesületünk kebelében elér­jék mindazt, aminek a céljára eggyétö- mörűltünk. Ezért a célért törekvő munkálkodá­sunkban segítőtársul hívjuk egyesületünk minden tagját és kérjük, támogassanak bennünket olyan készséggel és bizoda- lommal, mint aminő ügyszeretettel és odaadással akarjuk vezetni egyesületünk működését. Reméljük, hogy Fölsőmagyarország méhészei lelkesedéssel csoportosulnak kibontott zászlónk alá, mert mindnyájunk anyagi és erkölcsi javára ható célért: Fölsőmagyarország méhtenyésztésének a föllendítéseért lobogtatjuk azt. Ennek a célnak a szolgálásával meg­becsülhetetlen nemzeti kincset gyűjtünk. A háború, mely végigszántott Galícia dombos földjén és minden értéket leta­rolt, Fölsőmagyarország határvármegyéi­nek a talajába is belemélyítette fényesre csiszolódott ekevasát és itt is alászántotta az emberi szorgalom sok kincsét. Mára- maros-, Bereg-, Ung-, Zemplén- és Sáros- vármegye jelentős hasznot hajtó sok értékes méhészetét sodorta magával „éjszak vészes vihara“. Ahova a dúló ellenség véres keze elért, egyetlen méhes sem maradt meg. Hej pedig, mennyi nagy értékű szép méhes volt azokon a tája­kon! Kínzó fájdalom a pusztulásukra gondolnunk. De meg kellett érintenünk ezt a húrt is. Hiszen egyesületünk céljainak az egyike az elpusztult méhesek fölújítása. Sürgős föladatunk a kasos méhcsa­ládoknak a lekénezéstől való megmentése. Hogy mekkora nemzeti kincset puszít el a szégyenletes kénezéssel a tudatlanság és a barbárizmus, ime, ennek a megdöb­bentő képe: Szatmárnémetiben, az árúraktár ud­varán az 1916. év őszén mintegy 500 hor­dóban 150.000 kgr. sonkolyos méz volt. Rengeteg sok leölt méhcsalád élet­kincse 500 boros hordóban! 5000 méhcsalád virradattól naple­mentig, egész nyárszakon át fáradhatat- lanúl dolgozó 100 milliónyi áldott kis munkásának a sötét kriptája ... Szatmárvármegye kasos méhészeté­nek 1916. évi termése... Már pedig a méz még csak a kisebb kár, mert ez a kamat, a méhcsalád pedig a tőke, s a lelketlenség a tőkét dobta tűzre, hogy összeharácsolhassa a kamatot. Aki csak messziről nézte is valaha a kasokból gyűjtésre siető méhikék ezrei­nek, meg ezreinek a forrongó munkáját, annak is elszorúl a szíve és könybelábad a szeme, ha látja a lekénezett méhcsalá­dok nem emberi tekintetnek való bor­zalmas képét. Egyedül Szatmárvármegyében egy­millió korona értékű méhtermék esett tehát csak a múlt évben is, a méhes­

Next

/
Oldalképek
Tartalom