Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-10-01 / 20. szám
XXIII. évfolyam. 20 szám. 1918. október 1. TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, LS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN. ; — ,, , if! Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. X Egyes szám ára 20 fillér. X Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FAKRAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá dók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora -10 fillér. Békét kérünk. Négy esztendő elvonult és a habom pokla még mindig emészti a világot. A humanizmus a szó békés értelmében már rég hamuvá vált ebben a tűzben. Az összedőlt romok a kultúrát maguk alá temették, a józan ész pedig úgy látszik kibujdosott ebből a veszedelmekkel telt világból. Az ötödik évi pusztulásnak képét látni észbontóan borzasztó, — tudni pedig, hogy vannak még Isten képére teremtett emberek, akik az elveszett ész konokságával ragaszkodnak a pusztítás további folytatásához, olyan érzés, mely megöli a lelkeket, halálra mérgezi az angyali jóságu sziveket is. Ha lehetne vigasztalásnak nevezni azt a tudatot, hogy kevés, nagyon kevés lehet azoknak a száma, akik még elvakultan tovább is folytatni akarják ezt a pusztítást, még akkor is reménytelen a vigasz, hiszen a hatalom csábitó ereje a tömegtől való félelem, a kudarc megsemmisítő szégyene miatt alig-alig apadhat meg ez a szám. Ez a jellemzése annak a helyzetnek és időnek, mikor mi békét kérünk. Nem jövendölünk; nem reménykedünk sem a jó, sem a rossz belátás megnyilatkozásában, nem vagyunk sem optimisták, sem pesszimisták, de egyet mégis el kell érjünk béke kérésünkkel: látnunk kell, kik azok a fekete lelktiek, kik a világ gonosz szellemei, hányán vannak? Előre érrezzük az undort láttára annak, hogy bújnak elő s farizeusi szemforgatással, hogy fognak hazudni. Mert hazudni fognak, bolonditani akarnak, még mindig azt fogják óhajtani, hogy a béke után sóvárgó milliók vetkőzzenek ki emberi mivoltukból, szegődjenek el a sátánok szolgáivá s kövessék őket, akik pedig szintén a sötétben járnak, téve- lyégnék olyan kétes utón, mely vezethet a megsemmisülés felé is. Ördögi érzéssel számítanak, de számításaikból mégis kifelejtettek valamit. Elfelejtették, vagy nem vették figyelembe, hogy a milliók még most is emberek, kik ésszel Ítélnek és az ész diktálása után járnak el dolgaikban, a józan észből kiforgatni, vagy megfosztani őket nem lesz tanácsos, mert az ész helyébe aztán jön az ösztön, a lét meg- és fenntartás ösztöne, akkor pedig végünk van, a hatalom zsarnokai akkor csak a meyekülésre gondolhatnak, melyre ugyan rátalálni nem fognak. Ezért kérünk békét, ezért hívjuk fel a | világ figyelmét, hogy lássa tisztán a mi viselkedésünket, szándékunkat, de lássa és csal- | hatatlan tudomást szerezzen arról is, hogy kik szítják a tüzet, kik ragaszkodnak kétségbeesett makacssággal a további pusztításhoz, vérontáshoz. És azok a milliók, — akik ha nem is olyan odaadással és vak buzgalommal mint eddig — de még mindig engedelmesen követik ezeknek a hatalmi őrjöngőknek gonosz utasításait, legyenek tisztába, hogy nem szent nemzeti célok, nem csillogó nemes ideálok, hanem fékevesztett emberek gonosz ügyéért hozzák meg azt a nagy áldozatot, melynél nagyobbat ember nem hozhat. Mi békét kérünk, hogy hazájukért, nemzetük fennmaradásáért küzdő katonáink lássák, hogy az a sok emberélet, az a szűnni nem akaró véráldozat, nem a mi akaratunk, hanem ránk kényszeritett erőszak; olyanok vagyunk, olyanoknak kell lássanak ők, mint a kétségbeesetten védekező utas, kit váratlanul rablógyilkosok támadtak meg, kötelességből az élet megtartás ösztönszerü kötelességből igyekszünk a reánk törő ellenséget hazánktól távoltartani. Aztán békét kérünk már nem is először, nem is vérmes reményekkel eltelve, hogy az ország belső részében is lássa, hallja mindenki, hogy annak a sok szenvedésnek, sanyargatásnak hol vannak és kik az igazi okozói, akik ebből a szenvedésből nem vették ki a részöket, nem látták, nem hallották, mert biztonságban, kényelemben és bőségben élnek, onnan hazudnak, mig a milliók közül egy föl nem ébred és a torkukra nem forrasztja a szót. Bár volna ébresztő szó a mi mostani békekérésünk! Magyarország és Lengyelország. A lengyel czentrumpáit „Glos“ cziniii lapjából. A lengyel-magyar egyetértés ügye a jelen pillanatban önönmagától vetődik felszínre. A Du- namenti monarchia belső viszonyai megkövetelik mindazon tényezők válvetett együttműködését, akik a romboló munkával szembehelyezkednek. A „Felsőbányái Hírlap“ tárcája. Dal és kenyér. — Irta : Révai Károly. Mikor előttem minden elsötétül, Nem lesz, mit hagyjak koldus örökségül; Meddő volt munkám éltem tavaszán. Mit kikeletkor örömmel vetettem. Sohase kelt ki, mit a földbe tettem, Csak szikes földön pendült a kaszám. Igaz, nem is volt, kinek gyűjtsék kincset, Kacagva jártam mezején a „nincs“-nek S soha panaszra nem fakadt a szám. Ha ma lelkemnek gyönyörei voltak, Nem tudakoltam, hogy mit hoz a holnap ? Lesz-e kenyér bús éltem asztalán ? De egyszer aztán, — álmodom azt az órát! — Gazdag jövendő ékes lobogóját Bontotta ki a biztató remény; Kacagó szempár csillagfényes kékje Gyűlt ki a távol, ködös messzeségbe És integetve kacsintott felém. Fölsirt a lelkem örömmámorában: Ezentúl immár nem élek Inában! Lesz kinek gyűjtsék, küzdeni kiért! Dagadó izmok kemény erejével, Hittel, reménnyel — mely erővel ér fel, — Kerestem meg a koldus munkabért. S mi lett a vége? Kigunyolt az élet? Mint füstbe mentek a legszebb remények. Kacagó szempár, érted remegek! Kinek az Isten leikébe dalt oltott, Az úgyis olyan véghetetlen boldog, Miért adjon annak hozzá kenyeret? . . . Emlékeim. — Irta: Kárpáti Endre. — (Folytatás.) Előttem a város apraja-nagyja. Tanítványaim, amint halotti csöndben hallgatják szavaimat, mikor az előttük addig ismeretlen dolgokról beszélek. Szinte fáj a szivem, hogy most is .köztük nem lehetek és nem gyönyörködhetem vidám, nyílt, bámuló arezukba. Látom őket az utczán; mikor mosolygó kedves arccal, köszönnek. Hallom, amint a templomban orgonálásom mellett éneklik azokat a szívre ható énekeket, amelyekre többnyire én tanítottam őket. Látom, mily örömmel kopogtatnak be szüleik ajándékával. Mert ez abban az időben rendes szokás volt. Velük vagyok a majálison, amelyet rendeztem. Én doboltam nekik a város dobján, mikor a Nyiresbe mentünk. Hol van az a gyönyörű Nyires?! . . . Ott voltak már a padok és asztalok, amelyeken a fiukkal együtt ebédeltem, busz krajcárért, gulyást meg turós- csuszát. Egész nap velük voltam, velük játszottam, velük labdáztam. Jól hátba is dobott a Csüdör gyerek. No futott is bocsánatot kérni. „Hiszen labdázunk, a hátba dobás velejár. Hanem, megállj, majd visszadoblak“! — szóltam és a gyermekek hangos nevetése közben meg is tettem. Délután a szülők, de mások is sokan kijöttek, hogy a vidám gyermekseregben gyönyököd- jenek. Sokáig emlegették a fiuk a felejthetetlen napot. Sajnos, nem ismételhettem meg, mert megtiltották. Pedig, főleg most, már miniszteri rendelet van, hogy a tanulókat mennél többször kirándulásra vezessük. Akkor még nem tartották szükségesnek, hogy a gyerek mennél több időt töltsön a szabadban, mennél többet mozogjon, játszék ott. Óraközben sem mentek ki osztályukból, ami most kötelező. Én ezt is megpróbáltam, de nem tetszett. „Tanuljon a gyerek, ha iskolában van.“ Mintha csupán könyvekből lehetne tanulni, és csupán a könyvek készítenék elő a gyermeket az életre. Pedig egy-egy kirándulás alkalmával sokszor többet tanul a gyerek, mintha hetekig a zárt tanszobában a könyveket bújja. Dehát nem tehettem úgy, mint akartam . . . Nem szoktam sokat vizitelni. Csak a köteles látogatásokat róttam le. De a kaszinóban, amelynek csakhamar tagja lettem, megismerkedtem a város számottevő tényezőivel. Élénk élet folyt ott akkor. Most az is máskép van. Most abban a kis fészekben nem elég egy kaszinó. Két részre osztották. Pedig épen a város minden rendű és rangú lakosainak tömörülése adja meg a város erejét tekintélyét. És a két kaszinó tagjai köny- nyen megférnének egy födél alatt. Mily barátság kötné őket össze, még most! . . . Valószínűleg akad egy-egy ék a két testület között.
