Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1916-03-02 / 5. szám
ÍXIIXII. évfolyam.. 5. szám. 1016. .mát rains S_ MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. I A jövőről. Vájjon hogy bírja szegény hazánk ezeket a rettentő terheket, miket a reánk kényszeritett önvédelmi harcunk tőlünk megkövetel!? így sóhajtanak a jobb lelkek, akik a jelen megpróbáltatásait mérlegelik és a jövőbe is betekintenek. A jobb lelkek, akik a háborús időkben nemcsak önmagukról gondolkodnak, hanem a haza sorsát is szivükön viselik. Hiszen a haszonlesés, a rut önzésnek nincs erről való kérdése, se gondja. Csak épen arra esik minden kérdése-törekvése : Mire van még kilátás? Hát azt látjuk, örömmel tapasztaljuk, hogy bírja. Teljesítő képessége egyensúlyban van. És Isten segítségével győzelmes békénkig - abban is marad. Hanem aztán? A közel jövőben, mely talán hónapok múlva virrad reánk ... mi teher szakad a mi nemzetünkre? Fel kell már vetnünk ezt a kérdést is és előkészítenünk reá a lelkeket, hogy meglepetéseknek kitéve ne legyünk. Bizzunk abban, hogy háborúnkat a sikernek teljességével fejezzük be. Ez a bizodalom már most nagy és megrendit- hetetlen alapzat nekünk arra, hogy a nemzet energiája, akaratereje teljesítő készsége csak fokozódni fog. De e fokozódásra nagy szüksége is van országunknak. Mert a béke magában véve még nem hozhatja meg azt a boldogabb, fejlődésre alkalmasabb időt, a melyért annyi vért és vagyont áldoztunk. Legyünk előkészülve, hogy egész sor küzdelmes esztendő várakozik a nemzetre a háború után, a bekövetkezett békességnek idejében is. Nemzetgazdasági szakértők már is számításokat tesznek és azt jelzik, hogy az eddig tett kiadásokat számba véve, legalább is százmillió koronával lesz több évenkint az állam, vagyis a mi terhűnk, mint a háború előtt volt. Tehát uj és súlyos adók fognak reánk nehezedni. Ez ország minden polgárának tisztában kell tehát lennie azzal, hogy a háború után sokkal többet kell majd dolgoznunk. És a mi fő: eredményesebben. Megtehetjük-e ? Az bizonyos, hogy munka és kereset lesz. De esztendőkön keresztül harcolnunk kell még a drágasággal is; hiszen tartalékkészletünk nincsenek. A termelés sem juthat mindjárt a rendes kerékvágásba. Állatállományunk megfogyott, idő kell ahoz, mig a pótlásokat megtehetjük . . . De azért ne csüggedjünk! Nem csak a magunk önbizalma mondja ezt nekünk. A német bankok főkormányzója figyelmeztetett már hónapokkal ennek előtte minket arra, hogy a mi országunkban, földjeinkben különösen annyi heverő kincs, jövedelem nyugszik érintetlenül, hogy ha okosan és becsületesen dolgozunk, polgáraink, lakosságunk sokkal jobb módhoz juthatnak és igy a nemzet teherviselése is erőre sőt hatalomra kap. Magyarország tehát okos gazdálkodással, teremtő erővel, takarékossággal, könnyen elbírhatja azokat a terheket, melyek reájuk fognak szakadni a háború után. Nincs tehát semmi ok a kétségbeesésre. Csak az a kérdés és nagy, észbontó kérdés : Ki, vagy kik lesznek azok a gondviselő férfiak, akik minket, az ország népét olyan bölcs, olyan jól felépített tervhez, gazdasági politikához vezetik, mely- lyel megnyerhetjük a győzelmes háború után való itthoni harcunkra is. ... A magyar történelem felel e széditően nagy kérdéseire. Az isteni gondviselés a magyar nemzet nagy idejében mindig adott nagy, lángeszű, önzetlen államférfiakat is. A tizennyolcadik század eleje szült a nemzet számára ilyen vezéreket. Hisszük, hogy adott már e század számára is. Ezek részben már vezetnek is, részben csöndes magányukból a nemzet elé fognak állani. Úgy legyen! sz. h. A magyarság a hadseregben. Az elmúlt időben többször volt szó arról, milyen a magyarság helyzete és szerepe a hadseregben. Hangzottak el panaszok, felsoroltak egyes eseteket, amikor sérelem ért magyar katonákat egy-egy fellebbvalójuk részéről. Minden józan magyar ember érezte, hogy az ilyen eseteket általánosítani nem szabad, hogy a király, a királyi család és a hadsereg vezérei a legnagyobb elismeréssel, szeretettel viseltetnek a magyar katonák iránt. Ezt a helyes felfogást teljesen igazolta a képviselőház egyik legutóbbi ülése, amikor Tisza István gróf miniszterelnök, válaszolva Károlyi Mihály grófnak egy, bizony nagyon meggondolatlan beszédére, felolvasta Frigyes főherceg tábornagynak, a fővezérnek hozzá intézett levelét, illetőleg annak egyes részeit, amelyekben a főherceg-tábornagy a legEgy hadapród leveleiből. TÁRCA. Valaha régen . . . — Irta: Révai Károly. Valaha régen kék volt a szemed S én abban láttam mindig az eget. Még amikor néha el is borult: Rám akkor is csak sugárkéve hullt. Aztán jött Erzsi! S te reá vetéd Szemednek minden lobbanó tüzét. Nem nehezteltem akkor sem reád, Rászórtam én is szemem sugarát. De most! Jaj, úgy fáj az a gondolat, Hogy nincs több fény a szempillák alatt! A tűz kialszik, hamvad a parázs És elborul a kék szem, a csodás. Mint amikor künn jön az alkonyat, Lefüggönyözik az ablakokat: Benn a szobában azért nincs setét. Mert a szeretet örök lángja ég ! . . . 1916. Január 17. Jól vagyok, már is javult helyzetünk. Ne vegyék rossz néven, csúnya írásomat, de ismét kint vagyok 24 órára az oldalmegfigyelőben. Igen csúnya szélvihar dühöng odakint; még éjjelre sem vagyunk képesek tüzet rakni e miatt. Az előttem lévő megfigyelő tisztet is kikellett, úgyszólván ásni, úgy befújta a futóárokban lévő ajtót a hó. Hárman majd egy óráig ásták. Persze csak akkor lehet itt mutatkozni kint, ha már besötétedett. Nappal lehetetlen lennie. Annyiban őrülök, hogy itt lehetek, mert legalább nyugodtan irhatok, nem zavar senki. Nappal meg érdekes; gyönyörködhetem eleget a muszikban, akik oly nyugodtan járnak-kelnek a rajvonalak mögött, mintha senki sem látná. Az igaz. gyalogságunk nem is igen látja, de látják az „ütegek szemei“ s azután nagyot néznek, ha itt egy gránát vagy srapnel megzavarja nyugalmukat. Még a szél is kedvező irányból fuj, éppen a szemük közé vágja a havat; mindamellett nem akarnak visszamenni előbbi állásaikba, inkább itt fagyoskodnak pár száz (800 — 1000) méterre, a mi rajvonalunk előtt. Ők jobban megszokták ezeket, a fensikot jellemző hóviharokat, de azért minket sem alterál, van még éjjel is, „gyúrjad magyar.“ Nekik úgy látszik, muníció hiányuk van, mert alig alig lőnek; igaz, hogy akkor jól. Nekünk is pár napra, hogy idejöttünk, el kellett hagynunk az állásunkat, s mást elfoglalni, mert különben szétlőnek a nehéz gránátokkal. így néhány száz (400) méterrel hátrább vagyunk, egy másik, de ugyanabban az irányban levő völgyecskében, s pompásan élvezzük, mikor nyírja a régi állást, abban a biztos tudatban, hogy még mindig ott vagyunk. Pedig ha csak pár napig ott maradunk, hát nem lett volna jó vége. így is egyik napon 2 emberünk és 5 lovunk sebesült meg, hála Istennek csak könnyen. Nem olyan rettenetes ez a háború, kivéve talán a gyalogság rohamját és kézi tusáját. De az sem igaz, hogy a tüzér nem szenved, bizony vannak oly pillanatok is; igaz, nem a harc alatt. De az a jó, az ember az egyik rosszat hamar elfelejti, mert jön a másik. De azzal sem törődik sokat, hisz volt az jobban is, de még lesz is. Kosztunk nem a régi, s néha strapánk is van, becses hájunkból nem adtunk le, csak étvágyunk hihetetlen. Otthon egy hét alatt nem lennék képes annyit megenni, mint itt egy nap alatt; de sajnos, nem mindig tudok, mert a mi konyhakocsink sem a bibliai özvegy asszony korsója. No de azért nem is éhezünk. 1916. Január 18. Néha más dolgunk is van, mint a levélírás, a lakásunk sincs nagyon berendezve ilyen célokra, örülünk, ha azokat a rózsás (katonai) lapokat Írhatjuk. Megnyugtatásul Írhatom, hogy igaz az a közmondás, hogy csalányba nem üt a menykő. Mi velünk még nem rokonszenvezik a muszi gránát és srapnell. Megkaptam a fény.
