Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-06 / 1. szám
FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP dekének is igen értékes szolgálatot tett azzal, hogy az ántánt minden kisérlésével és fenyegetésével szemben áll hathatósan visszavert minden olyan törekvést, a mely nemzet pusztító harcban belésodorni kívánta. Ezzel megrövidítette a balkáni hadjáratot és biztosította országa életét. Romániát szerződés kötné hozzánk és ha ez az ország megmaradt volna érdekei ama bölcs felismerésében, amely annak idején a szerződést létrehozta, szintén igen nagy szolgálatot tehetett volna úgy saját magának, mint a háború megrövidítésének. Sajnos, nem volt meg benne az erély, hogy bizonyos áramlatokkal szembeszállva azt idáig megcselekedje. Nekünk nem sokat ártott e határozatlanságával, de magának még kevesebbet használt. Rajta áll, hogy kivánja-e a mulasztását jóvá tenni: önálló állam és mi önálló államok dolgába beleavatkozni nem szoktunk. A mi dolgunkat azonban, hála Isten igazságos jóságának és hőseink acélkarjának, bizonyosnak érezzük. Győztesek vagyunk és győzelmesek maradunk. Aki velünk van a küzdelemben, az velünk gazdagodik a diadalban, aki ellenségeinkkel tart a harcban az velük pusztul a vereségben. k. N. A mi katonáink. (A cs. és k, 5. gy. 12. honv: és I2. népfelkelő ezredben.) Azután, hogy a német hadsereg a múlt télen diadalmasan bevonult Lodzba, megjelent ebben a meghódított oroszlengyelországi nagy városba egy fővárosi előkelő napilapnak harctéri tudósítója s a többek között megszólított ott egy poszton álló harcsabajuszu népfelkelőt, megkérdezte tőle hngy hová való. A fesznsen álló harcfi katonás válassza az volt, hogy Szat- mármegyébe. Egyik ismerősünk, mint mondja több erre való fiúval együtt Kurland vidékén a Hinden- burg hadseregében harcol a muszka cár hadseregével. A Pilica partján teleltek ki azok a magyar katonák, akik most a Rokitnói mocsarak vidékén dideregnek az oroszországi fagyasztó hidegben, miután keresztül gázoltak Ivángorod romjain. Gorlicétől Besszarábiáig, Galiczia és Bukovina minden harcterén ott voltak a megyénkből sorozott katonák. Przemysl elestével a mi katonáink egy zászlóalja is orosz fogságba esett. Most egy éve a mi katonáink jártak Kra- gujevác határán, ezen bakák keltek át a Dri- nán s ezek űzték a szerbeket Valjevó vidékén. Most mikor Mackensen keresztül gázolt ezen a bűnös országon, a győzelmesen előnyomuló hadseregben megint ott találjuk ezeket a katonákat. A megbomlott lelkiismeretű szövetségesekkel szemben a Doberdón, Plavánál ezek a bakák is állják a dobpergésszerü tüzérségi tüzet s verik vissza a naponta ismét és ismét, mindig sikerrel a 10-15-szörös olasz túlerő veszett rohamait. Hallottuk, hogy Antverpen ostrománál s messze a Lille-Reims harcvonalon is voltak a mi vidékünkről való tüzérek. A háborús íortuna anyónak válogatott fiai, mostoha gyermekei vagyunk. A mi vármegyénk a közös és a honvéd ezredekbe küldik fiaikat kiképezni katonának. Ennek a két ezrednek pedig mintha sorsa lenne szétszóródni mindenütt, ahol háború van és minden ponton, ahol a legnehezebb munka vár a katonára. Mennyi glóriás fekete kendő, mennyi dicsőséges özvegyi fátyol és mennyi büszke bánat jelzi ezt nálunk utón, útfélen, de mennyi árva is siratja ezt minden járásbeli faluban. Lezajlik majd egyszer a világháború s talán hosszú századok telnek el boldog békében s anélkül, hogy nemzetek háborúba keverednének s hogy különösen mi ismét résztvegyünk egy ilyen véres háborúban, de azok akik most résztvettek mindenesetre a hála legkisebb, de elengedhetetlenül kötelező megnyilatkozásaként igénylik, hogy ezt vegyük tudomásul most s tanítsuk meg erre gyermekeinket, unokáinkat harmad — negyed iziglen. Kerülhettek csapatok, ezredek a hadiszerencse olyan körülményei közzé, hol vitézségükkel talán jobban kitűnhettek, a magyar katonai virtus érvényesítésére több, keevezőbb alkalom nyílott, de az tény, hogy a küzdelmekben, szenvedésekben nagyobb része nem volt egy ezrednek, egy csapatnak sem, mint a mi kstonáinknak. Mikor ezt mi itthon kötelességszerüen elismerjük és megállapítjuk, mikor szerető hálánkról a mi kedves katonáinkat biztosítjuk, egyben szükségesnek tartjuk, hogy ne csak mi tartsuk emlékezetünkben ezt, de az iskolás gyermek is tanulja meg az iskolában, akik pedig még nem kerültek oda, azoknak a téli estéken erről meséljen az édes anyja. Ti pedig katonáink győzelmesen harcoljatok és tűrjetek tovább férfiasán, magyarosan így kívánja ezt tőletek kedves szép magyar hazátok, királyotok. A ti küzdelmeteknek gyümölcsét megéritek ti is és megérik gyermekeitek és élvezni fogják majd a békés jó időkben, melyet ti hoztok meg mindnyájunk számára. A szép hazánk termékeny völgyei várják ezt a békét, a béke áldásos munkáját, fiai pedig munka közben katonáink vitézségéről fognak mesélni. Mikor lesz béke? A letűnő évnek alkonyán millió és millió szív veti fel ezt a kérdést. Hát bizony úgy áll a dolog, hogy emberi lény erre a kérdésre nem igen felelhet. A mostani viszonyok mellett bizony a béke galambja ismét nagyon távolra röpült a föld színén. Kutatva azt, hogy melyek azok a körülmények, a melyek a békekötés lehetőségét any- nyira gátolják, arra az eredményre jutunk, hogy a főakadály az ántánt hatalmak ama szerződési megállapodása, hogy csak együttesen kötnek békét. Tulajdonképen az ántánt hatalmak legnagyobbika, Anglia kényszeritette erre a megállapodásra szövetségeseit, még pedig két ízben : először, a mikor kevéssel a marnamenti ütközet előtt Belgiumot és Franciaország északi partvidékét fenyegette a legnagyobb veszedelem, másodszor pedig néhány héttel ezelőtt, a mikor Mezopotámia, az angol India előtere elveszett és óriási veszedelem fenyegette és fenyegeti még ma is Egyiptomot. A béke ma tehát reménytelennek látszik, hacsak a tények ereje és az egyes államok érdekei az ántánt hatalmak ma még fennálló összetartásának nem vet véget és Anglia maga nem jut arra a belátásra, hogy elérkezett az idő megkezdeni a tárgyalásokat Németországgal. A szövetségesek harcainak átka, hogy nehezen fejezhetők be, másrészről azonban ritkán végződnek ezek a harcok az egyik vagy másik csoport összeomlásával. Ez adja meg a reményt, hogy talán nem is hosszú idő múlva a mai zűrzavarból mégis európai rend születik. Hiszen ellenségeink már a vesztes kártyásoknak helyzetében vannak . . . Tudják, hogy vesztesek, legyőzőitek. Még reményünk van arra, hogy fordulhat a kocka. Még nem merítettek ki minden fur- fangot, tervet toborzást és népeket ámító biztatást . . . Épen azért, ha mi is győzelmet, békét akarunk ... az utolsó ütköző pontig hősiesen ki kell tartanunk. A mi kitartásunk hozhatja meg számunkra a dicsőséges békét. őz. H. beszélt a jó öreg és elvezette a katonát az éléskamrába. Nem volt ott semmi, mint az üres edények. Még az egerek is rég elköltöztek onnan. Erre a pincébe vezette a 75 éves öreg a katonát. Ott különben sem volt bor, vagy egyéb ital. A kis krumplit meg zöldségfélét régen elpusztította a kis sáskasereg. Csak egy-két mosóedény gubbasztott a fal mellett. A padlás meg épen üres volt. Csak a ruhaszárító köteleket óbálta a kemény, hideg szél. Mert igen szigorú hideg járt akkor. Husz-harminc fokos hidegben harcoltak vitézeink. A katona nem győzte eleget mondani, hegy „nix . . . nix . . .“ Mire aztán a kutatásból visszaérkeztek, szobánk már tele volt katonával. A strázsamester egy kis gondolkodás után két közlegénynek valamit mondott, mire azok hirtelen eltávoztak. A többiek peeig kényelembe helyezték magukat, amennyiben fölkatyorodtak asztalra, ágyra, szekrényre, amit csak ülőhelyül jónak Ítéltek s kezdték levetni ruhájukat, fegyvereiket. — Nógel . . . Nógel! kiáltozták felém, aki, magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot, de közöttük téníeregtem. — Nógel, az szeg — sütöttem ki a gyönge némettudományommal és kimentem a vasasládában összekutattam, amit csak találtam, aprót, nagyot; volt köztük akkora kampós is, hogy Isten bocsássa meg, de szívesen láttam volna, ha ők magukat akasztják reá. Csak azt nem tudom, hogy mit csinálnak a sok szeggel. Mikor átadtam a strázsamesternek, barackot nyomott a fejemre és azt mondta: — Dobre . . . Hacke! . . . Hacke ! — Aha - gondoltam - ezeknek hókony kell. Mert a kis fejszét, a baltát hókonynak neveztük. Azt is hamarjába vittem neki és vártam, mi lesz most. Hát mindjárt meg is mutatták. A falat tele verték szegekkel és azokra akgatták minden cók-mókjukat. Majdnem sírva fakadtam, mikor néztem, hogy a szép falat hogy tönkre tették. Nemsokára a két katona egy hatalmas darab húst hozott. A strázsamester behivatta anyámat és lelkére kötötte, hogy főzzön belőle „Hollásch“-t. A rézüst csakhamar a tűzhelyre került gazdag tartalmával. Lobogott a tűz a szabad tűzhelyen. Mert akkor még a „spar“-t nem ismerték. A gulyás csakhamar elkészült. Most az adott gondot anyámnak, hogy hol vegyen 40 -50 embernek „EstzeUg“-ot. Mig igy tűnődik, a vitézek előveszik bicskájukat, körül- állják az asztalt és ugyancsak készülnek az evéshez. Ami tányért, evőeszközt össze tudtunk szedni, azokat a „sarzsi“-k okknpálták. De csak nem kezdenek az evéshez. A strázsmester kiment a konyhába, becitálta anyámat, ráparancsolt, hogy üljön az asztalhoz és kezdje meg az evést. Anyám az asztalfőre ült, enni kezdett. Soha sem volt oly keserves vacsorája. Kis idő I múlva, mikor a katonák látták, hogy nincs meg- ! mérgezve az étel, hozzáláttak ők is és csakha- ! mar kongott az üst. Vacsora után rágyújtott a 40-50 vitéz. De iszkódtain is ki a szobából, nehogy megfulladjak a füsttől. Kis idő múlva egy kis hordó i bort hengeritettek a szobába. Micsoda ének, kiáltozás következett most. Még hallom a sok „Hoch“! „Zsivio“-t, de „Éljent“-t is. Még nekünk is kellett éljent kiáltanunk. Tudtam is én, kit éljeneztek. Egyszer véletlenül „Éljen Kossuth“-ot találtam kiáltani. Be is tuszkolt anyám a mellékszobába. Hogy kinek szólt a sok „Hoch“ azt nem tudom megérteni, de az én apró eszemmel kifundáltam, hogy ők nem érdemlik meg. Későre járt az idő, mikor a katonák behozták az alomszalmát. Szétteregették a szobában. Ahová csak lehetett. Még az ágyak alá meg az asztalra is jutott. És a 40 —50 ember elnyuj- tózott egymás mellett, mintha heringek lettek volna. Mi a mellékszobába szorultunk, persze szlmára mi is. Az ágyakat a sarzsik foglalták le. A strázsamester megnyugtatott bennünket, hogy nyugodtan alhatunk, nem lesz bántódá- sunk. Nyugodtan ? Mikor 40 — 50 ember hortyo- gott a másik szobában. Egész ejjelt imádkozással töltöttük. Micsoda éjjel volt az! . . . Hogy hány napig szerencséltettek bennünket kedves vendégünk, nem tudom. De más naptól kezdve subánk melegedő szobára avan- zsirozott, két óránkint változtak a csapatok, 50-60 ember. Amint az egyik csapat megmelegedett, jött a másik. Mikor már minden éghető anyagot eltüzeltek, az utcákról hozták a kerítéseket, sőt a temetőből a kereszteket is . . . így vártuk az 1849-ediki uj év napját. Es még hálát adhattunk Istennek, hogy csak ennyi bajjal megmenekedtünk, mikor a várost elfoglalták. Mily végtelen másképen viseli magát most az ellenség!
