Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-06-10 / 12. szám
XX. évfolyam. líS. szám. ' J/ j/ I " I Í J J 1Ö1S. jvin.i-a.s 10_ = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = í Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. I Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ 5 A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére i Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá | ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Hazaárulók. Ennél ocsmányabb szó nincs a magyar nyelvben! Azt hiszem, más nyelvekben sincs. Csaló, tolvaj, rabló, rablógyilkos elnevezés hízelgés számba megy a hazaáruló címmel szemben. Mert aki hazáját elárulja, annak számára nincs bocsánat sem az égben, sem a földön. Nincs pap a világon, aki e bűn alól föloldást adna! Nincs vallásfelekezet, melynek dogmái enyhítő paragrafust tartalmaznának a hazaárulóval szemben. S bárki, aki a hazaárulót kötélre juttatja, vagy ő maga leüti, mint a veszett kutyát, dicsőséges tettet követ el s megérdemli, hogy nevét a történelem legfényesebb lapjain örökítsék meg. Ez a magyar nemzet dogmája! Ezzel a hitvallással élünk és halunk! El kellett mind ezt mondanunk most, amikor tucatszámra fogdossák össze a lócsiszárokat, posztócsalókat, papirbakancs szállítókat, lisztuzsorásokat és más hadseregszállitókat és átvevőket, akik dicsőségesen küzdő fiaink szájából kilopták a kenyeret, lehúzták szenvedő testükről a posztót s lábukról a csizmát, hogy az ellenség golyója mellett a nélkülözés is rendet vágjon közöttük. A lelkiismeret egészen elvesztette hangját az ágyudörejben; szabadjára működnek a zsiványok. Háború közveszedelem, embertársaink pusztulása, mind kedvező alkalom a háború hiénáinak. A posztó és bakancs-csalás mellett ott áll elsősorban a lósorozás, azután követik ezt sorban: liszt és hús uzsora, burgonyainség baromfitröszt, zsirdrágaság, zöldség kérdés. Mindeniknél 200°/o az áremelkedés. Ezekhez képest Rózsa Sándor és Sobri Jóska gavallérok voltak, mert ők nem vették ki a szegény ember szájából az utolsó falatot. Micsoda lelki elfajulás kellett ahhoz, hogy mindezt megcselekedjék! Jóságos Istenem! Van-e a pokol tüzénél még borzalmasabb kinzó helyed, ahová ezt a szép társaságot be lehetne helyezni! Van-e olyan kinzó kamarád, hol a hazaárulókat milliméter nagyságú darabokra tépje, vágja a tüzes kés! De nem egyszerre, hanem naponként egy millimétert vágna le rothadó testéből, mig szivéhez érne a kés. Ha nincs — én édes Istenem ! teremts most erre az időre egy olyan borzalmas helyet, hová a hóhér utján elszállíthassuk a hazaárulókat s hol időtlen időkig szenvedjenek szörnyűséges és meg nem bocsátható bűnükért. Azok, kik minden bűnre találnak mentséget, — azzal igyekeznek enyhíteni rajtok, hogy a pénzvágy vitte őket az eltévelyedésbe. Az aranyborjú imádása pogánnyá változtatta őket. A hiába való erőlködés! Akik ezt hangoztatni merészelik, azokat is megvádolom! Egy húron pendülnek a hazaárulókkal, akik — ha alkalmuk lett volna, szintén igy cselekesznek. Egyik fővárosi lap ez üggyel kapcsolatosan az „eltévelyedés“ szót használja. Istenkáromlás! Mert a hazaárulók nem eltévelyedett szánandó alakok, hanem orgyilkos fejedelmek, akik ezer meg ezer apát, fiút, testvért áldoznak föl pénzvágyuknak. Ez a világháború sok gyöngyöt, de sok salakot is vetett felszínre. Megismerte a világ az önfeláldozó, vitéz, rettenthetetlen erejű magyar nemzetet, a dinasztia hűséges trónvédőit, a magyar, székely, román, szász, tót és horvát oroszlánokat, kik halálmegvetéssel rohannak előre a golyózáporban meghalni a királyért és hazáért. De megismertük a salakokat is: a rablókat, zsiványokat, orgyilkosokat, kémeket, hazaárulókat, gyáva bitangokat, kik ujjúkat sem mozdítják a veszélyben álló hazáért, hanem ellenkezőleg: meglopják, megcsalják, elárulják. S mig röhögve vágják zsebre a rablott ezreseket, perverz operettáriákat fütyülnek s kacagva nézik a halálos sebben vérző és hörgő hősök kimúlását. Az antik római és görög világban nem hoztak törvényt a hazaárulók ellen, mert azt mondták : nem lehet hazaáruló ezen a világon! A XX-ik század bőven termi ezt a fajtát. Sajnos, Magyarország sem kivételi De „a magyarok Istenére esküszünk,“ hogy háború után egy újabb hadjáratot indítunk a rablók, a hazaárulók, a gyáva bujkálok ellen s nem nyugszunk meg addig, mig az utolsó gazembert is kötélre juttatjuk! Isten minket úgy segéljen! Vármegyei közgyűlés volt a múlt hó 27-én Nagykárolyban. A közgyűlésről a következőket közöljük: Bár a tárgysorozaton csupa érdektelennek mutatkozó ügyek szerepeltek, mégis érdekesnek és izgalmasnak Ígérkezett a vármegye közgyűlése. Interpellációk, purifikáló felszólalások lógtak a levegőben s a jósok megjósolták, hogy kik fognak interpellálni, miért és kit ? T A R C A. Mesem ondók. — Irta: Révai Károly. — Ha vége lesz a világháborúnak: A pásztorlüzek mindenütt kigyulnak S mig a tilinkó fölsir messzirül, Vén mesemondók ülik majd körül Az éjszakában pislogó parázst. Vállukon rongyos katonapalást. Egynek nincs karja, más mankóra sántít, A harmadikat, mint az igazándit, Kézen vezetik; abban semmi kétség — Szemére szállt az örökös sötétség. És odagyülnek késő unokák, Meghallgatni a mesélők szavát A haláltáncról Gorlice alatt, Hol a vérpatak tengerré dagadt. A félkarú szól, ajka meg nem áll ... S a mese gördül, mint orsón fonál: „Fönt Limanován hullott el karom, Most is megvolna, ha, én akarom! De úgy belejött a vagclalkozásba. Hogy elengedtem, hát csak vágja vágja! S ha ki nem dűlt a nehéz kard alól Tán most is muszkát aprít valahol.1' ... A mankós lódít egyet a beszéden: „Én Gorlicébe sétáltam be szépen. Futott a muszka, nem értük nyomát S az egyik lábam egyszerre le vált: Utánuk! Hajrá! Mint a fergeteg. Tán most is fut a megvert hadsereg!" . .. A világtalan harezos szeme odván Végig vonul egy fekete szivárvány; S mig unokáját forrón öleli, A meséket igy egészíti ki: „Ti győztetek! Legyeit nevetek áldott! Én elvesztettem az egész világot!" Egy honvédőrmester naplójából. 1914. augusztus elsején vonultam, be ez- redemhez mint póttartalékos honvéd. Általános jókedv és magyar emberhez illő harczi mámor töltött el mindnyájunkat. Már 6-án megkaptuk az uj csukaszürke ruhát és fölszerelést. Naponként következtek a menet és harcszerü gyakorlatok. Élelmezésünk, ami katonáéknál lehet, a legkitűnőbb volt. 15-én Nagyboldogasszony napján volt az ünnepélyes eskütétel. Rengeteg közönség volt jelen a nagy gyakorló-téren. Tábori mise után volt az ünnepélyes eskü; tényleges, tartalékos és népfölkelő honvédséghez és az ugyanide beosztott tüzérséghez gyönyörű, lélekhez szóló beszédet intézett tábornokunk, melynek befejezte után megindult a diszmenet rengeteg sora. Annyi katonát egy menetben nem láttam soha. Mikor a városba, több utcára szakadozva mentünk lakhelyünkre, az én századom körlete a sétatér végén lévő állatkiállitási épületbe volt. Az istállók jól beszalmázott részeiben éjjeleztünk. Századunk 265 emberből állott. Századparancsnokunk tényleges kapitány, igazi katonaember; tisztjeink tartalékos tisztek, igazi úri emberek, mit a legénység ragaszkodása és szeretete többször bebizonyított. Eskütétel utáni vasárnap mindenki, még pedig felekezetek szerint, templomba ment, hol a tábori lelkész lelkesítő és bátorító beszéde után Úrvacsora osztásban részesültünk. 18-án indult el a tábori század, illetve ezred. 24-én indult az első menet zászlóalj, melyhez én is tartoztam. A sétatér virágait a hölgyek letépték és fölvirágozták az egész zászlóaljat. A sétatér végén lévő színkör előtt megállt a menet és a színkör erkélyén lévő két nemzeti lobogó levétele után a közönség fölvirágozva adta át a hadba vonuló zászlóaljnak; erre fölhangzott a magyar és lengyel Himnus, melynek eléneklése után következett a „Vigyázz! Menet század indulj!“ vezényszó és megindult az 1000-1200 emberből álló zászlóalj, szintén fölvirágozott municiós szekereivel együtt. Az utcákon végig kitörő lelkesedés; itt- ott a menet szélén egy-egy siró nő, férj, testvér, vagy vőlegény mellett haladva egész az indóházig, hol keservesen búcsúztak egymástól. Átláttam lelki állapotukat, hisz magam is átestem ezen julius 30-án, az általános mozgósítást követő napon, mikor elhagytam családi otthonomat. A nagy idők kezdete ilyen szép és lelkes volt; de ezután kezdődtek az igazi küzdelmek, a szenvedések egész sorozata. 24-én reggel indult a vonat Nagyváradról Érmihályfalva felé Nagykároly, Szatmár, M.-Szigeten át Galíciába. (Megjegyzem, hogy Galicia szép, kies fekvésű vidék; a városok és falvak azonban rondák, piszkosak, mondhatni ázsiai jellegűek.) A határ szélén megállt a vonat. Szép hazánk felé fordulva elénekeltük a Himnust és „Kitárom reszkető karom“ kezdetű dalt s könnyes szemmel
