Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-01-07 / 1. szám
évfolyam. 1. Bzá.m 1015. január *7. — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC 5 A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére • Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá ; ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Boldog új évet! Az öreg esztendő távozik, 1914 itt hagyja örökké emlékezetes szomorúságait, a bánatot, a gyászt, amelyet oly bőven osztogatott. Sivár, terméktelen esztendőkben sem hullott annyi köny, mint 1914- ben. Apátián gyermekek siratják ez esztendő csapását, bánatos özvegyek jajong- ják a szivük keserűségét. Jóságos öreg királyunktól kezdve a kunyhók lakójáig mindenki sirt 1914-ben. Mikor trónörökösünket fenséges hitvesével az elvetemült Szerbia gonosz biztatására hitvány emberek megölték, a felettünk ragyogó nap is mintha elvesztette volna derűt sugárzó fényét, gond és nehéz sóhaj, köny és álmatlanság és szótlan némaság váltotta fel a békés polgárok családi szentélyét, mert 1914. véste a szomorú emlékeket a lélekbe. Ma is, a szomorú esztendőnek búcsúzó pillanatában, élénk emlékünkbe tolódik azoknak a ragyogó napoknak édes emléke, amikor gazdag lelkű öreg királyunk históriai értékű parancsára megelevenedtek az utcák, lobogó lelkesedésü katonák állottak sorba, hogy a fegyverek ereje, a honmentés mindeneket megérő lelkesedése lemossa nemzetünkről a gyalázatot, megtorolja a királygyilkos nemzet vérbefürösztött gazságát. Ha arra gondolunk, hogy messze idegenben, idegen földre hullott a magyar vér, hogy a fakeresztes sírokat nem keresheti fel a kegyelet, hogy oda rózsafát ültessen a hitves, imát mondhasson el a gyermek, leborulhasson az édes anya, — bizony majd meghasad a szivünk. De ha bízunk a jövendőben, ha hiszünk a népnek szabadságszeretetében, akkor azok a messze idegenben kuporgó fejfák, ezek az itthon frissen hantolt sirdombok beszédes bizonyossággal hirdetik: 1914. készítette elő a jobb, a szebb, a boldog jövendőt. Azok a sírokban nyugvó hősök gyújtottak világosságot, melynek tüzénél a szerb is, az emberi szabadságától megfosztott muszka is meglátja célunkat: mi a békéért, a szabadságért, az emberi jogok biztosításáért fogtunk fegyvert. Az emlékezetes szomorú esztendőnek gazdag vérontása meg fogja termékenyíteni a harcmezőket és ahol a puskacsövekbe, kardélekbe ütközik az ekevas, az orgyilkosság ellen szorul ökölbe majd az ember keze. Mindenütt, ahol egy-egy fejfa emlékeztet 1914-re, az emberek szabadságra vágyó lelkűkben ünnepük azt a diadalt, melyet a szomorú esztendő készített. Széles e világo» összefog az emberiség, hogy a szabadság visszaadja az otthont, a békét, hozza a jövendőt a boldog uj esztendőket. Menj, siess te véres esztendő, hadd jöjjön az uj, amelyben hiszünk rendűiét- j lenül, honszerelmünk kiapadhatatlan tü- | zével. Menj, hagyd itt a szomorúságot, amelyet majd kiengesztel fiaink világraszóló diadala, amelynek harsonája azzal tölti be a magyar földet: Boldog uj esztendőt! Takarékoskodjunk. Olyan jelszó ez, a melynek minden időben megvan az érvénye. A magyar embernek sohasem lehet eléggé lelkére kötni a takarékosságot. Az a vád, a melylyel apáinkat oly gyakran és nem mindig méltatlanul illették, hogy köny- nyelmüen bánnak a vagyonnal, ma már java részében nem igaz ugyan, a magyar ember a a maga kárán megtanulta fogához verni a garast, de azért még ma sem lehet eléggé inteni a takarékosságra, mert nemzetünk vagyonoso- dása még mindig messze elmarad a külföldi művelt nemzetekétől. A mai háborús időben azonban kétszeresen kell inteni mindenkit a takarékosságra. Belátta ezt kormányunk is, amely a hatóságok utján külön felhívásban inti a lakosságot a takarékosságra. Nehéz idők következtek ránk, mindenkinek meg kell tenni a magáét, mert a haza megmentéséről van szó, a házi tűzhelyünkről, vagyonúnkról, gyermekeink jövőjéről, szabadságunkról, megmaradásunkról. Akit fegyverbe hívott a király szava, az életével, veié hullásával küzd a csata mezején, mi itthonma- radottak itthon teljesítsük kötelességeinket, melyek között nem utolsó helyen áll a takarékoskodás. Nem lehet kiszámítani, meddig tarthat a háború, mennyi mindenre lesz szükség, a mig | véget ér, mennyi élelmiszer fog még kelleni ka- ! tonáinknak s az itthonmaradt lakosságnak. Arra, j hogy ha a mi meglévő készleteink, ez évi ter- í mésünk eltalálna fogyni, hozhassunk külföldről, ! tengertuli vidékekről, alig lehet gondolni, hiszen a háború a tengeren is folyik és a tengeri háT A R C A. fiz utolsó ágyuszó, — Molnár Károly. — Mikor majd elhangzik komor dörrenése S tüze bevilágít a sötétlő éjbe: Százmilliók ajkán felzeng a hozsánna, Belekezdenek egy könnyes, nagy imába. Magától megszólal akkor minden harang, Mámorosán jár be egy országot a hang, Százmilliók hullanak megindultan térdre, Templomkerülő is a templomba tér be, Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Nádfedeles, zsuppos kis falusi porták Hogy megnőnek ! mikor egyszer kidobolják: „Hogy itt meg itt, messze, a kék ködben úszó Nagy síkon elhangzott a záró ágyuszó ...“ Reszkető kezű, vén asszonyok, emberek Az örömtől sírnak: „haza jön a gyerek ...“ Meglátjuk a harcok sáppadt katonáit, Lesz köztük béna is — de akkor nem számit, Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Kis salukáteres házak kapujába Ki-kiáll, akit csak elbír a két lába, S visszafojtott, néma epedéssel néz szét, Úgy várja a maga epedő vitézét. Tépett zászlók lesznek akkor legszebbek, A béna katonák a legkedvesebbek. Virító virág is kerül az ablakba, Illatmámorával legényt csalogatva, Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Ha azt az örömet - mi majd fog csapkodni, Egy nagy öleléssel össze tudnám fogni, S bezárni és apró adagokra váltva A világ végéig szórnám a világra: Tudom, hogy nem lenne széles e világon Soha többé bánat — csak boldogság, álom... De azt az örömet ki tudná felmérni! Csak azt tudom, hogy ezt el fogjuk még érni: Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. A legnagyobb ütközetek. Egy kutató levéltári és hadtörténelmi kutatások alapján egész sereg adatot hordott össze a legutóbbi háromszáz esztendő (1618—1905.) legnagyobb ütközeteiben résztvett haderők számáról és veszteségeiről. Háborús lexikoná- nak igen gazdag tartalmából a „Statistische Korrespondenz“ ismertetést állít össze a sza- 1 badságharcok óta folytatott fontosabb küzdelmekről. A harminchárom háborúból, amely ettől az időtől kezdve 1905-ig lefolyt, 408 nagyobb harcot ir le ; ezek között 49 olyan csata van, amelyben mind a két ellenség összesen 100.000- nél több harcost állított. A veszteségeket nem mindig lehetett biztosan megállapítani. Ennek a korszaknak (1813 — 1905.) legnagyobb csatája a mukdeni (1905.) csata volt, a melyben 314.000 japán állt szemben 310.000 orosszal. Ebben az ütközetben a győztes japánok 41.000 embert, vagyis haderejük 13 százalékát, az oroszok 96.500 embert, vagyis haderejük 31 százalékát veszítették. A lipcsei csatánál (1813.), amely a benne résztvevő csapatok számánál fogva a második helyen áll, (325.000 szövetséges állt szemben 175.000 franciával) a győztes szövetségesek 80.000 embert, vagyis 24-3 százalékot, a franciák 60.000 embert, vagyis 34'3 százalékot veszítettek. Ebből a véres veszteség (halott és sebesült) a szövetségesek részéről 22'8, a franciák részéről 23'7 százalék volt. A többi veszteség a hadifoglyokra s az eltűntekre esik. Harmadik helyen áll a königgreitzi csata (1866.), amelyben az ellenséges haderők körülbelül egyenlők voltak és az ágyúik száma is csaknem egyforma volt. A poroszoknak 220.000 harcosuk, az osztrákoknak és szövetségeseiknek 215.000 harcosuk volt. A poroszok 9200 embert, vagyis 4’2 százalékot, az osztrákok és a többiek 44.300 embert, vagyis 20‘6 százalékot veszítettek. A véres veszteség azonban a haderőnek csak 4* 1, illetve 11 százaléka volt.
