Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-01-07 / 1. szám
Felsőbányái Hírlap borúnak nagy része úgy folyik le, hogy az ellenséges államok egymás kereskedőhajóikat kobozzák el. Úgy kell tehát berendezkednünk, hogy a mi saját meglévő terményeinkkel, magtáraink gabonájával, állataink húsával s egyébb élelmiszereinkkel mennél hosszabb ideig bírjuk, hogyha a háború tovább is el találna tartani, mint a hogy gondoltuk, mi magunk se szenvedjünk hiányt, katonáinkat is el tudjuk tartani. Különösen a gazdáknak szól ez a figyelmeztetés. Semmit el nem kótyavetyélni, csak annyit használni el, a mennyi okvetlenül szükséges, ez most a jelszó! Gazdasszonyáink jól gondolják meg, hogy a mit most elprédálnak, azzal az orosz síkságon szuronnyal küzködő fiainkat, testvéreinket rövidítik meg. A gazda szeme is rajta legyen készletén, hogy semmi se menjen ki belőle haszontalanul. Mielőtt valamit, akár pénz, akár termény, elfogyasztunk, gondoljuk meg, okvetlen szükséges-e. Lakomázásnak, vendégeskedésnek, mindenféle eszem-iszomnak, torkosságnak most nincs ideje. Rossz magyar az, aki most nem sajnálja az ilyen léhaságra, ilyen komoly időben, azt, a mit Isten adott neki. Természetes dolog, hogy a mai izgatott időben szeretnek az emberek, kivált a férfiak, összejönni, megbeszélni az eseményeket, ki mit olvasott az újságban, ki mit hallott, együtt örülni a győzelmek hireinek, elmondani hazsfias aggodalmaikat, vigasztalni azokat, a kiknek valakijük megsebesült, vagy elesett. Az ember természete az ilyen válságos időben még jobban megkívánja a társaságot, mint máskor. De ennek a társaságnak nem kell éppen a korcsmában összejönnie, rokonok, katonák, jó barátok összegyülekezhetnek egymás házánál is beszélgetni a háborúról, túlságos borivás nélkül. Ha van a háznál egy pohár bor a sajátjából, magyar ember nem sajnálja a komájától, de lehet a hazát szeretni éjjelig tartó poharazás nélkül is és különösen a nélkül, hogy a korcsmában fogyasszuk pénzünket és egészségünket. Gondoljunk a harcban szenvedő fiainkra és bizony nem lesz szivünk a dáridózásra. Asszonyaink is hagyják jobb időre a cif- rálkodást. A háború, ha győzelmes is, mégis A sahói ütközetben (1904.) a japánok 145.000 emberrel állottak 210.000 orosz harcossal szemben. Halottakban és sebesültekben a győztes japánok 17.000 embert, vagyis 1P7 százalékot, az oroszok pedig 46.000 embert, vagyis 21'8 százalékot veszítettek. A szedáni ütközetben (1870.) 200.000 német állt 120.000 franciával szemben. A németek 8300 embert, vagyis 5'2 százalékot, a franciák 17.000 embert, vagyis 18 százalékot veszítettek. Ezenkívül a franciák a kapitulációnál 39 tábornokot, 2830 tisztet és 83.000 katonát veszítettek. Drezdánál (1813.) Napoleon 100.000 harcost állított a szövetségesek 200.000 emberével szemben. A győztes franciák 10.000 embert, vagyis haderejük 10 százalékát, a szövetségesek 15.000 embert, vagyis haderejük 7'5 százalékát veszítették, ezenkívül 25.000-en jutottak közülök fogságba. A gravelottei csatában (1870.) 187.000 német állt 113.000 franciával szemben. A győztes németek 20.200 embert, vagyis 10'7 százalékot, a legyőzött franciák 12.800 embert, vagyis 11 '3 százalékot veszítettek. A Liao-Jang melletti ütközetben (1904.) a japánok 135.000 embert állítottak szembe 150.000 orosszal. A győztes japánok 17.500 embert, vagyis haderejük 123 százalékát, az oroszok pedig 16.500 embert, vagyis haderejük 11 százalékát veszítették. Lützennél (1813.) 144.000 francia állt 93.000 orosszal és porosszal szemben. A franciák közül azonban csak 78.000 ember, az oroszok és poroszok részéről pedig csak 700.000 ember került ütközetbe. A győztes franciák 22.000 embert, vagyis haderejük 28 2 százalékát veszítették, az ellenség pedig 12.000 embert, vagyis haderejének 17’ 1 százalékát veszítette. csak szomorú dolog, nem illik hozzá a cifrál- kodás. Lám, a gazdag Németország gazdag városaiban a leggazdagabb uriasszonyok is a lehető legegyszerűbben járnak s aki mégis cifra ruhában suhog végig az utcán, nyilvánosan megszégyenítik nem egyszer. Ezzel mutatja meg a a német nemzet, hogy érti, milyen komoly napokat él. Ezt kell tenni a mi asszonynépünknek is. Nem jóravaló magyar asszony az, aki most cifra ruhára, divatcikkekre, selyemre költi a drága pénzt, mialatt ezer meg százezer derék magyar férfi hidegben, melegben, esőben, éjjet a nappal összetéve, életét kockára vetve védelmezi hazánkat az ellenség támadása ellen. A kinek van fölösleges kiadnivaló pénze, az adja valami jótékony célra, a Vörös-Keresztnek, a mely sok-sok ezer sebesült vitézünket ápolja s erre szüksége van a jó magyarok támogatására. Egyéb másra, a szükségeseken kívül ne költsön most magyar ember, aki megbecsüli magát. A fényűzés, pazarlás, dinom-dá- nom máskor sem erény, nem válik senkinek becsületére, de a mai időben egyenesen bűn önmagunk ellen és hazánk ellen. Ami mulatságtól igy elesünk, majd kipótoljuk, ha a háború végén a győzelem ünnepét üljük. Addig azonban a takarékosság legyen a magyar ember jelszava! he vásároljunk francia és angol árucikket! Mi lesz a háború után? — Irta: Tlmrner Albert. — Ki tudná azt most megmondani?! De megkísértem azt elmondani, amit okoskodás utján én elképzelek. Ha a jó Istenben vetett erős hitünk szerint jó vége lesz a háborúnak: még sokáig kell várnunk, mig a vérvesztett nemzet a romokon uj tűzhelyet épit s mig ! megindul a produktiv munkásság! De ha megindul: áldás fog nyomán fakadni! A tartós béke igazságos áldása. „Jönni fog, mint jönni kell egy jobb kor,“ melyben a gazdasági fellendülés eddig nem képzelt arányokat fog ölteni. Miután sok munkaerőnk vérzett el a harctéren, meg fog szűnni a kivándorlás, sőt kell, hogy a régebben kivándorlottak vi- szajöjjenek. Minden téren megszaporodik a munkaalkalom. Meg fog indulni egy ésszerűbb termelés, mely ápolni fogja a földet és nem bitorolni. Egy egészségesebb ipar fog fellendülni, melyet eddig a külföldi alá becsültünk s e miatt az éhenhalásra volt készen. Egy feltétlenül becsületesebb kereskedelmünk kell, hogy kezdődjék, mely nem a pillanatnyi spekulációval, hanem az állandóan szorgalmas munka kisebb, de biztosabb kamataival fogja tőkeerőssé és megbízhatóvá tenni piacunkat. S talán — a mi nem kevésbé fontos — jó hatással lesz a háború az immár most is visszatérőben levő kölcsönökre is. A háború megtanítja az embereket imádkozni. Az imádság megerősíti a hitet, közelebb hozza az eddig egymásiránt hi- ! deg sziveket s felkelti bennünk az irgalmasság és könyörület érzését. Megtanulunk egy kicsit befele nézni s meglátni, hogy mily kicsinyek, törpék vagyunk s hogy minden ami körülöttünk van: csak hiúság! A remény fehér galambja, mely félve repült el a nagy ágyuzörejben: visz- szatér a béke olajágával s uj erőt fog önteni lankadó karjainkba, hogy képessé tegyen a mi erős várunk megépítéséhez! így gondolom én, igy hiszem s igy remélem a háború utáni időt! S ha igy lesz: akkor a világháború nem volt hiába. Különfélék. Plachy Gyula kir. tanácsos, pénzügyigazgató december 15. és 16-án városunkban időzött, hol a városi adóhivatal ügykezelését vizsgálta meg. „Meghalt a főnöknő.“ Ez a hir járta be december 23-án a várost. Benne úgy az irgalmas nénék, mint a helybeli róm. kath. leányiskola példás életű, finom és jólelkü s nagy mőveltségü vezetőjét vesztette el. A gyászjelentés igy szól: „Jézus, Maria, József, Paulai szent Vince! Tetszett a Mindenhatónak rendtársnőnket Lukás M. Regis feisőbányai házfőnöknőt életének 72-ik évében a paulai szent Vincéről nevezett irgalmas nénék társaságából az 1914. évi december 26-án d. e. 9 órakor Felsőbányán kiszólitani, miután szent hivatásában Istennek 43 évig hűségesen szolgált. A temetés december hó 25-én d. u. 3 órakor volt. Ajánljuk lelkét ájtatos imáikba! Szatmár-Németi, 1914. december 23-án. Nyugodjék békében! Az elüi- járóság.“ Temetése a legnagyobb részvéttel ment végbe. Érdemes tanító. Magyar László felsőbányái róm. kath. tanítót, aki jelenlegi helyén 42 év óta működik, a tanítás terén szerzett kiváló érdemeinek elismeréséül a kultuszminiszter 500 korona személyi pótlékkal tüntette ki. Őszintén gratulálunk. „Ad multos annos!“ Áthelyezés. A m. kir. bányaigazgatóság Csillák György kezelési vezetőt Nagybányáról a felsőbányái m. kir. bányahivatalhoz helyezte át. Előléptetés. Teleki Pá! gróf, népfölkelő hadnagyot, turista egyletünk elnökét, Ő-felsége főhadnaggyá nevezte ki. A kincstár. A közpénztárakat hajlandó volt mindig a közfelfogás amolyan: Csáki szalmájának tekinteni. Aki két kézzel is fizethet és akit két kézzel is lehet fejni. Mert hiszen a kincstár minket is fej az adóval, mi meg mással. Most azonban a háborús időben valami olyan felfogás verőfénye ragyogja be a „kincstár“ fogalmat és pénztárt, mintha bizony az valami amolyan arany forrás lenne, melybe minden emberfia belekönyökölhet, aki csak ököllel, protekcióval és egyéb mással hozzájuthat. — Üsd, nem apád, fizethet. — Hja, a kincstár fizeti! — Kinek kell ? A kincstárnak ? — Hadd sétálgasson, fizeti a kincstár. És igy tovább . . . tovább . . . — Van-e bora koma ? — De van ám! Hanem aztán 60 fillér literje. — Koronájával is fizeti a kincstár. Hanem hát húsz fillér, aki közvetíti, tiz fillér aki nyélbe üti és igy tovább. Summa summárum a borért magáért csak 58 fillér jutna. (A gazda igy nem adta.) Hát azt hiszik a háború piócái, hogy: ez a kincstár. Pedig a kincstár nem ez. És nem ez különösen most. Kincstár maga a nemzet, melyben az adózó polgárok verejtéke van. A kincstár a nemzeté, melynek minden fillérre nagy, mérhetetlen szüksége van. A kincstár a hazáé, melynek védelmére óriási áldozatokat és meg- megfeszitéseket hoz a nemzet. Aki tehát a kincstárt károsítja, a kincstárt zsebeli: az a nemzetet károsítja és a hazát zsebeli meg. Az közvetve hazaáruló. Mert mig itt minden megmozdul és a jótékonyság forrásai még ezúttal különösen a polgárság csatornáin foly be a nemzet védelmére, addig egyesek és szívtelen, lelketlen kufárok meg akarnának gazdagodni a kincstár forrásaiból. Ke-