Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-11-12 / 23. szám
Felsőbányái Hírlap nemzetre, amely igaz ügyért állig van fegyverbe’. Ily tiszta zászlóval sohsem ment még hadba, épp’ azért méltó rá, hogy vedd irgalmadba. Nincs arra írva most önzés vagy gyűlölet, irigység vagy vérszomj: csak tiszta becsület, Csak egy trónörökös hitvespár képmása. Két kioltott élet elhalt mosolygása. * * * A nemzet egyszer már látott ily zászlókat, amelyek Endrének képével lobogtak. Nagy Lajos ment öccse halálát torolni, hitvesi árulást méltón megbosszulni. Akkor e zászlón a szégyen-bibor lobog. Most a hitveshűség mártir-koronája ragyog. S Te, ki megáldottad Nagy Lajos fegyverét: megvonnád Habsburgtól malasztod kegyelmét? Az öreg királytól, kinél talán többet se király, se koldus földön nem szenvedett, s nem élt át több, nagyobb és keményebb próbát, csalódást, bánatot, életkálváriát. Engednéd, hogy mondja élete alkonyán: „Nem volt miért élnem, Uram, mivolt hibám?“ Nem, Uram! Hisz akkor pogánymód vétkezném, Te, ki igazság vagy — ha benned kétkedném. Ha percig is rajtam uralgna a kétség: Kihalna szivemből a hit, a reménység! . . . Hiszem: nem hagyod el Te az igaz ügyet, Hogy van igaz biró fönn, a felhők felett. Különben tagadnám örök igazságod’, Hogyhajutalmaznád az orgyilkosságot. Ha meghazudtolnád az erény fenségét, a Benned bízóknak hitét, reménységét. Uram! ki hit s vigasz örök forrása vagy, aki felemelsz ott, ahol erőnk elhagy: Küldd le vigaszodat a magyar hazára. Az anyák, a hitvesek s az árvák arcára. Öntsél gyógybalzsamot az ütött sebekre, Szenvedők jajjinak az enyhítésére. Törülj le arcukról minden bánatkönnyet, melyet letörülni nem képes a nemzet. Nem tud felszántani a nagy lelkesítés, az erő-öntudat, melyben nincs csüggedés, se a dicsőségnek borostyán-sátora, se a fajbüszkeség derítő bíbora. Oh, küldd le egedből, akik vannak hárman, a remegés, a harc gyötrő óráiban: Gizella királyné kegyes árnyalakját, hogy hozza le ránk eged szent malasztját. Hogy amig a harc tart: legyen közelünkbe’, Hite nemes ércét égesse lelkűnkbe. Küldd le Arpádházi kegyes Erzsébetet, aki úgy szerette népét, e nemzetet, melynek ő, mint egykor, ma is drága kincse, hogy az ő rózsáit a szivünkre hintse. Küldd le a királynét: Mártír Erzsébetet, Ki bennünket - mig élt - pártolt és szeretett. Ki iránt nemzetünk — mig él — lesz hálával. Küldd le őt anyai s mártír mosolyával, Hogy, ki el nem hagyott — mig élt — semmi bajban: Szálljon le közibénk anagy csata-zajban. Jóságos Isten ! Te, ki a tenger-zajnak is engedsz pihenést, Te, ki meghallod még a pehelylebbenést, Te, kihez a szívből jövő ima feljut s megadod, mit a csecsszopó még kérni se tud: Jusson a füledbe az én imádságom: Ne engedd, hogy vesszen el e szép magyar hon. Ezért imádkozik hozzád a magyarság. Ezért szárnyal hozzád buzgó, hő imádság, Milliók szivéből fakad fel e kérés, mig az én ajkamról elszáll a rebegés: Szenteld meg erejét, áldd meg vitézségét, mellyel védi e hont: Árpád örökségét. Áldd meg ágyúinknak haláltosztó tüzét: Fiaink az ellent semmisítsék s űzzék. Hogy hol shrap- nelljeink magja szerte robban: se ember, se hang ne jöjjön többé onnan. Dörgését röpítsd át az egész világon, hogy ki hallja: tudja ez való, nem álom! Romboló ereje legyen szörnyen félő, amely kiirt, pusztít mindent, mi csak élő. Add, hogy végre lássuk, s a világ megtudja: Dicső hajnalunknak pirkadóban útja. Hol fiaink ajkán fakad az ima s dal, Tetézze tettüket siker és diadal . . . S amig napunk feljő: dörögjön belőle biztatás, hogy győzünk, csak bátran, előre! Mert a Te lényed él a fegyver szavában. Uram, bízunk Benned, a szent Igazságban. Kétségünk, ha támad: tőlünk messze űzzed, Szivünket reménnyel, hittel egybe fűzzed. S egykor győzvén, legyen itthon ismét béke. Szálljon el a harcnak minden rósz emléke. A harcba távozott épen visszatérvén: Leljen enyhet otthon, családi tűzhelyén, amelynek körében honoljon békesség — Jólét, egyetértés, egymást ölelgessék. Gondviselő Atyánk! Add végre elérnünk, hogy egünkön pirkad, Hogy hős nemzetünkre egy szép hajnal virrad. Add, hogy hajnal keljen a kétes éj helyén, S legyen feltámadás a halál küszöbén. Add, hogy virradjon nap, mely újra alkotand. Az elhullott vértől legyen termő rög, hant. Derüljön ki az ég, mint egy lángszövétnek, Teremjen bő termés téréin e földnek. És Te Uram, ki vagy áldott, kegyes, jó, bölcs : Adj egy uj világot . . . Legyen jobb hit s erkölcs, S hazánk Géniusza áldásos kezével, Örömtől ittasult, tiszta égi kéjjel: tépje le a földnek gyászos szemfedelét, s itt az uj világban hadd lobogtassa szét. Uj létben, világban, uj s jobb népek között éljen boldog éltet a magyar nemzedék, mig a hála — tűzben, oltáraink fölött — a nyert hős csatáknak a diadalma ég. Legyen ez örök tűz, hamvadhatlan lángja, mint üstökös szálljon sok századokra át, és fényében a magyarok ős hazája megdicsőiilve láthassa, önmagát. És dicső győzelmünk legyen egy bizonyság, hogy Te jelen vagy ott, ahol van igazság. S ellenségeink látván a magyar erejét: Sújtó karját ezentúl féljék és rettegjék. • * * f , * Mindenható Atyánk! Ne hagyd a homályba veszni igazságunk, Hallgasd meg kérésünk, buzgó imádságunk. S győzvén — ráismerve a Te szent művedre: Hálát s áldást mondjunk dicső, nagy nevedre. — Amen. talás és a szent reménység angyala születik, hol a mártir-koszoru terem. A fájdalom a legnagyobb tanítómester. Egy nagy nemzetnek nagy Írója, kit a „fájdalom költőjének neveznek, örökbecsű gyönyörű versében.“ Az éjszakákban igy ir a fájdalomról: „És bárminő a gond, mely sújtja ifjúságod, Ne bánd a szent sebet, ha mélyedni látod, Mit egy sötét szeráf, ejtett nyugalmadon. Nagyobbá mi sem tész, mint agy nagy fájdalom. A legszebb ének az, hol legmélyebb a gyász, S van őrökéltü dal, amely egy zokogás.“ Majd később igy ir : „Az ember kis diák, a bú a tanítója . . . Nem ismeri magát, ki még nem szenvedett. .. Fölvenni tartozunk keresztségét a gyásznak. Bús ár az amivel a jóért fizetünk . . . Ha nem kap harmatot, elfonnyad a mezőség, Nem élhet meg a szív, ha könye nem akad, Az üdv jelképe fa, min reszket az eső még, S a letört gályákon mégis virág fakad“ Egy jeles író igy ir a fájdalomról: Hogy érzelem—virágot teremjen a kebel, Kell, hogy előbb a bú átjárja tőrivei. Egy másik költő azt mondja: „ A fájdalom gyökerének legszebb virága az ének“. Majd egy harmadik bölcselő igy ir a fájdalomról : „A fájdalom a lelket tisztultabb felfogásra vezeti, a szivet mélyebb érzelmekre heviti“ s tegyük hozzá: az akaratnak fokozottabb energiát ad. A fájdalom a legnagyobb orvos, illető, leg a legjobb orvosság az égi doktor kezeiben- Keserük csepjei, de gyógyhatásúk legsikeresebb. Ha a szeretet az a delejes erő, mely a lelket Istenfelé vonza, úgy a fájdalom az a szoros kötelék, mely a két lelket szorosan öszeköti, összetartja. A fájdaldm a legnagyabb szobrász' Kalapácsa a bú, vésője- a szenvedés a lelkek márványából a legszebb szobrokat alakítja. A fájdalom a legnagyobb festő: ecsetével a közönbös arcokat elbájolja. A fájdalom a legjelesebb zeneszerző, hisz a legszebb dal, a legszebb ének a fájdalom isteni inspirátíóiból származik. A fájdalom a legügyesebb gyöngyhalász. 0 hozza fel a szív mélyéből a legszebb, a legdrágább gyöngyöket. A fájdalom a legnagyobb kertész. Ő szántja fel a bú ekéjével a kopár földeket — a sziveket; ő hinti kezével és neveli az emberi lélek kertjén az áldozatos szeretet legélénkebb, legdrágább és legszindusabb virágait. A fájdalom a legművésiesebb köszörűs. 0 csiszolja szivünk drága gyöngyét hogy oly kedves és Istennek s embernek tetszetős alakot nyerjen. A „Fájdalom könyvének“ jeles Írója azt mondja : vannak az emberi szívnek rejtett mélységei, rejtett kincsei, hogy ezek felfedezhetők és kiaknázhatok legyenek, oda a fájdalom menyköve kell. így lesz a fájdalom az égből leszállón fényesség, menyei világosság. A fájdalom a legügyesebb kohász. Az ő kohójában tisztul meg a szív aranya a földi salaktól - a nemtelen szenvedélytől és a gyarlóságtól. És végül - ha megkérdenek a szenteket és vértanukat, hogy mi szerezte meg számukra a menydicsőülést, vagy a vértanuk koronáját? Azt felelnék: az alázattal fogadott szenvedés és a türelemmel elviselt fájdalom. így fogjuk fel tehát a fájdalmat, és áldva csókoljuk a gyógyító szent kezet, s igy Istenbe vetett hittel küzdve küzdjünk, bízva bizzunk és a haza fényre derül.
