Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-11-12 / 23. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. ____________________________________________________________________________Ég. ME GJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : D' MOLDOVÁN FERENC iái A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. — irta: Pap Márton. — Magyarok Istene, felséges Úristen! Kinek nevére örök dicsőség térjen, Fegyverben áll az ország, hogy büntetést mérjen, arra a hetyke, kihívó kis országra, mely királygyilkosok bölcsője, hazája, melynek barbár népe emelt ránk gyilkos kart, feledve, hogy írva: „Ne bántsd a magyart!“, mely nép királya is vérszennyes kezével — és nem Te általad — a népnek kegyével — tévé fejére a fényes koronát, melyet a nép csak fenkölt léleknek ád. Mindenható Felség! Te vagy, aki belát a szívbe, vesébe; Tudod, hogy m’ért folyt ki egy hitvespár vére. Tudod a gaztettnek célját, a rugóját: hogy e vérrel szerzett hazát letiporják. S ennek a részei — mely mind szent [és drága - széjjeldarabolva: legyen osztás tárgya. E rút, gaz terv ellen állt talpra a magyar és ragadott fegyvert pár milljó erős kar. Hát tűrhette ezt gyáván a népek közt első, múltban hős tettével csudálatot keltő Magyar, a bátorak bátora, a hősök nemzete, melynek vérrel Írva múltja, költészete, melynél mi merészet az agy és szív akar, egybe van foglalva e szóban, hogy: magyar. Kinek elsápad neve hallatára az orv, az áruló, a lator, de azt a büszkeség átjárja, kiben nemes szív lángja forr. Hát tűrhetett tovább gyáván a zsarnokok nagy ellene, kinek még kis fiában is él a hős Rákóczi szelleme? Nem! Kényszerítve voltunk, hogy fegyvert ragadjunk, s az orgyilkosokra támadjunk, lesújtsunk. Erőnk tudatában, menten félelemtől: Vérrel törölni le egy részt a történelemből, hogy rajt’ átgázolva elnémítsuk hangját, s széttörjük az államszervezetü bandát, lemosván vérrel a kultúra szennyfoltját És megbélyegezve sorban mindazokat, kik a gyilkosokkal közösségben állnak. * * “ Magyarok Istene! oh,“ne hagyj el minket, Esdve kérünk Téged’: Áldd meg fegyverünket, hogyha már hull és hull nemzetünk virága: Fakadjon porából a jövőnk szabadsága! Mennyei Felség! Kinek fülébe jut az, amit rebeg szánk, halld meg, kérünk, Hozzád felszárnyaló imánk. Amint meghallgatod, ha esőért esdünk s szomjas vetésünkre áldást bocsátsz nekünk S bőven megáztatod a tikkadt föld porát, Kérünk: Áldd s szenteld meg golyóink záporát, hogy a bűn vérszomjtól lihegő vetését, mint a jégfergeteg verje ellenségét. Hogy a régtől pihent hős, vitéz, erős kar: minden ellenségét verje le a magyar. Áldd meg kivont kardját a magyar huszárnak. Hulljon az ellenség ott, amerre járnak. Amerre szent karod vitézinket hordja: Mint a lángostortól el ég a pozdorja: silányitsák tönkre a bősz ellenséget! Oh, hallgasd meg imánk, esdve kérünk téged. Fokozd sokszorosan a magyar erejét. Áldd meg bakáinknak szuronyuk erdejét. Hogy támadásától bárminő hős sereg: Széthulljon, ledőljön, s döntsön mint fergeteg. Mennyei jó Atyánk! Harcban áll a nemzet, És a félvilággal néz most farkas-szemet. Ötvenhat év óta nem volt ily szép nemes, egy, bátor, erős, hős, szeretni érdemes. Amely egységesen utolsó fiáig — A Kárpátoktól le a kék Adriáig talpra állott s vonult a harcba lelkesen, a nagy és szent ügyért, úgy mint még soha sem. Égi trónusodról tekints e TÁRCA. A fájdalom. — Irta: Id. Vagányl Kálmán. — Az ének és a népiélek a földet siralomvölgyének nevezte el. És a hasonlat soha sem talált annyira, mint most ebben a szomorú esztendőben, ennek a szomorú esztendőnek levélhullató, virághervasztó szakában, hisz a fájdalom ekéje soha sem szántott oly mély barázdát a szivek, a lelkek mélyén, s az öreg csontkaszás sohasem vágott oly széles rendet, mint most ott azon a szomorú gyászos mezőn, a harctéren, hol a dicsőség és a mártirkoszoru terem, de ahol az embernek megszámlálhatatlan anyagi és kul- turjavai mennek tönkre, lesznek semmivé. Nincs talán széles e hazában család, melynek ne volna ott valakije. Egyiknek gondozója, másiknak reménysége, a testvérnek testvére, a barátnak barátja, a jegyesnek arája. . . a nemzet színe, virága. Mi maradunk itthon, a tehetetlen aggok, a fáradt öregek, a védtelen nők, a testi betegek, és a gyenge gyermekek, hogy aggódjunk a küzdőkért, imádkozzunk a sebesültekért és sirassuk az elhunytakat, kik érettünk és az édes hazáért áldozták mindenüket — véröket és életöket. E szerény sorokban nem akarom a fájó sebeket felszaggatni, a fájdalmakat mélyíteni, a könypatakot nevelni, de beakarom mutatni a fájdalmat a hit fényességében, az altruis szeretet melegségében, a költők eszményi felfogásában, és az isteni bölcsesség határtalanságában és világosságában hivő szeretettel, igaz jószándékkal, hogy a szorongatott lelkek e sorokból hitet, vigasztalást, enyhületet és megnyugvást merítsenek. Mi hát a fájdalom ? . . . A fájdalom legelőször is a legnagyobb orátor, a legjelesebb lelki magvető, a legnagyobb igehirdető és téritő. Nézzétek, ott a büszke francia, az újkor „választott népe“ A gazdaság és a dicsőség fényességében elhízottá lesz. . . és elfordul Alkotójától s a bosszúvágy rombolóvá teszi. Majd az önkeze által felidézett harctéri nyomorúság és fájdalom megtanítja imádkozni. . . és meghajtja térdét, Az előtt, ki ellen fellázadt. Nézzétek a hős németek hős császárját. Hallva a győzelmek hírét, látva a csatatér borzalmait, ima kél ajakán: a győzelmet az Urnák tulajdonítja. Neki köszöni, szavával és kardjával katonái előtt az égre mutat - Istennel biztatva, nevével bátorítva, Vele vigasztalva kiáltja. Németek előre ! . . . Menjünk Oroszlengyelország földjére. Ott a lövészárkokban egy magyar vitéz vonaglik — keblét átjárta az ellenség golyója, feje alatt lengyel barátjának karja; ki saját, levetett ingével szítatja a kiomló vért s kötözi a tátongó halálos sebet; végre megszólal a beteg elcsukló hang» ja: édes testvérem! vond le szétzúzott kezemről a jegygyűrűt, a boldog reménység zálogát, a hű szerelem jelképét és mondd meg szerető uramnak köszönöm szerelmét, köszönöm hűségét. Jó nagyanyámnak, ki megtérésemért annyi imát mondott, annyi könnyet ontott, mond meg, hogy imája meghallgattatott. Engem a háború borzalmai, a sok szenvedés, a sok fájdalom s a halálnak előttem heteken át való megjelenése megtérített Uramhoz, kit kérjek és élvek miatt oly rég, elhagytam, elfeledtem. Most már tudom, mit rég nem gyakoroltam: tudok imádkozni. Megtisztulva, megbékülve nyugodtan halok meg. S mielőtt a halál angyalaa vonagló ajkakról elcsókolta volna az életet, felszáll a megtörő kebelből az utolsó fohász: Éljen a király! éljen a haza, éljen a szabadság !És a lélek elrepült a csillagok felé, a szép hazába, hol a hit, a vigaszIMÁDSÁG.
