Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-02-05 / 3. szám
= MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = | Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. • Egyes szám ára 20 fillér. | Felelős szerkesztő : j‘j DR MOLDOVAN FERENC I i! A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Züllött gyermekek. A társadalom elfajulásának legszomo- rubb bizonyitéka, hogy serdületlen gyermekek, a jövő nemzedéket, melyben reménységeink megtestesülését szeretnők látni, a bűn útjára térnek. Már alig akadunk fenn azon, ha olvassuk, hogy egy revolverekkel felszerelt rablóbandát, melynek legidősebb tagja tizennégy éves. Úgy látszik, a műveltség terjedése, iskolák szaporítása és az általános tankötelezettség erkölcsi téren nem hozzák meg a kívánt eredményt. Hiszen ilyesmi még a régi hírhedt betyárvilágban se esett meg. Figyelembe véve, hogy az említetthez hasonló esetek nem szórványosan fordulnak elő, hanem sűrűn ismétlődnek, felvetődik a kérdés: helyes-e modern nevelési rendszerünk és nem teng-e túl az erkölcsiség rovására az ismeretszerzés terjedése ? Annyira felvilágosult ma már mindenki, hogy tudja, miképen ismereteket szerezni még a legalacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozóknak is szükséges. Ki minél többet tud, annál többet érhet el az életben. Nem az a baj tehál, hogy sokat tudnak az emberek, hanem az, hogy morális érzékük kellően kifejlesztve nincs. Nem nevelünk, hanem csak tanítunk. Nem ügyelünk eléggé arra, hogy a gyermekekben felköltsük és nagyra növeljük a becsületes önérzetet. Tanoda az iskola, semmi egyéb. Különösen faluhelyen, hol a »mester* azt hiszi, eleget tett kötelességének, ha tanit- j ványát az abcé és a számtan szövevényes útjaiba bevezette. Másra nem is igen ér reá, mert nyomorúságos fizetése mellett más munkákkal is keli foglalkoznia. Mit törődhet például azzal, hogy a munkásnak-, mielőtt reggel munkába mennének gyermekeiket, sokszor a csecsemőket iz pálinkával itatják meg, hogy napközben fel ne ébredje íek. Természetesen az anyák javarésze nem tudja, minő veszedelmet jelent a zsenge szervezet számára az alkohol. Hogya szeszesitalokkal felnevelt gyermekekből később, még pedig nem is nagyon későn, mi lesz, azt gyer- mek-bünkrónikánk élénken illusztrálja. A tanító elé már testilpg-lelkileg romlott anyag jut, melyen gyakran még a legügyesebb nevelés sem segíthet. Zsiványok, rablók lesznek az ilyen gyermekekből, oly korban, mikor még jóformán öntudatra sem ébredtek. Javítani kell nevelési rendszerünket. Több gondot kell fordijanunk a gyermekekre az iskolán kívül. Ez a szülők feladata. De sajnosán tapasztaljuk, hogy a szülők nagy része nincsen tisztában a feladatával és legtöbb esetben ők a leg- bünösebbek abban, hogy gyermekeikből jóra való. férfiak, nők nem válnak. Hézagosak e tekintetben törvényeink is. Csaknem teljesen a szülőkre bízzák gyermekeik nevelését, holott sok szülőben nincs meg az értelem, gyakran meg a jószándék sem, hogy a tanító nevelési törekvését megkönnyítsék, elősegítsék. Törvénynek kellene előírni, körvona- lozni, mi a szülő kötelesssége, hogy a házi nevelés párhuzamosan haladjon az iskolai neveléssel. Akkor a fiatalkorú bűnösök száma is csakhamar megcsappanna. „Kölcsön nélkül.“ Közel két esztendeje annak, hogy pénzintézeteink vezetői, ha egy látogató •ajakáról ezt a szót hallják, hogy »kölcsön* — rögtön komoly ábrázatot öltenek és el nem mulasztják a zsakettjükön legalább egy gombot begombolni, — ezzel a külsőséggel is jelezve mindazt, amit az unalomig megírtak, leírtak, telegram- mokban közöltek a lapokban Hogy pénzkrizis van, hogy a koronajáradék a börzén 10 fillérrel »esett,« hogy a »Seehandlung« csak 4 '/,5-ra exkomptál, hogy a görög-török béketárgyalások két hét óta akadoznak, megakadtak és be is szűntek és — mindez azt teszi, hogy ön, Kegyed, édes Barátom, Uram és Nagyságod, bár ezelőtt két — bankszerü szóval — kettő esztendők előtt hitelképesnek ismertetett el 20 000 korona erejéig, ma nem kapnak semmiféle kamatlábon két — bankszóval — kettőezer koronákat és méltóztassék, kegyeskedjél édes barátom »hiteligényeidet« részemre más időkre, jobb időkre talán a még meg se kezdődött huszonegyedik századévek kezdő évtizedeire rezelválni. Minden halaszthatatlan esetben, tekintettel »régi kellemes üzleti összeköttetéseinkre,« tekintettel arra, hogy a szomszédod, a községed, a vármegyéd, az egyházi alapod öt százalékra helyezték el »nálunk« a . pénzüket, hajlandók vagyunk kivételesen és kegyelemből azt az öt (5) százalékra elhelyezett pénzt részedre tizenkét (12) százalékra, de csak rövid lejáratra és a saját vagyonod a rokonságod vagyoni jótállása és talán a mennybéli üdvösséged előleges és örök időkre szóló lekötése mellett »folyósítani « A földesur. — Irta: Id. Kárpáti Endre. — Mert földesur is voltam valamikor. Ezelőtt 56 esztendővel. Tizenegy fcrtályhold ősföldnek az ura. Az abszolutizmus óriási sulylyal nehezedett szegény hazánkra. De azt el kell ismernünk, hogy sok üdvös dolgot is cselekedett. Én, mint ezéh- beli tanító, főleg az iskolákra vonatkozó intézkedéseket kisértem figyelemmel. Egymás után szervezte a különféle iskolákat. A népiskolákat és azok tanítóit, akik eddig ugyancsak árvák voltak, szárnyai alá fogadta, állásukat biztosította, jobb anyagi helyzetet teremtett számukra. Ha a következő kormányok hasonló jóindulattal lettek volna a népiskolai tanítók iránt; most már nem kellene aggódniok, hogy miképen tartsák el családjukat, miből födözzék gyermekük iskolázására szükséges költségeiket. Nekem egy alföldi városban volt: 630 frt rendes fizetésem, 250 frt a vasárnapi iskola tanításáért. Ezenfelül voltak »privátistáim« is. Akkor a növendékek jórésze eljárt különórára. A 150—160 növendék közül akadt 40—50 is, havi egy pöngő fizetés mellett. Micsoda óriási jövedelem volt az akkor, mikor a hús fontja 7 kr., a lisztté 3—4 kr., a kenyéré 4 kr., a halé 8 — 10 kr., a kétszobás lakás ára pedig 40 — 50 frt. volt. Csöndesen munkálkodtunk hatan, abban az alföldi városban. Most félszázan folytatják a munkát. Egyik délután hivatalon rendeletet kaptunk a jegyzőtől, hogy öt órakor menjünk ki a »Vasutdülőre«, hogy földjárandóságunkat, a kijelöléskor azonnal átvehessük. Meglepett bennünket a meghívás. Hát földet kapunk ? Igen. A Helytartóság elrendelte ... Kimentünk. A jelzőtőkéket is kivittük és azonnal el is helyeztük. Utána persze, régi magyar szokás szerint, megtartottuk a »magnum áldomás«-t. Folyt a tószt, sütöttük-főztük saját termésünkből a finom kalácsot, kenyeret, turóscsuszát, míg egyszercsak eszébe jutott a Kertész kollégának, hogy van földünk, de mit kell vele csinálni? Magamnak is szeget ütött a fejembe a dolog. Mert, mint afféle városi gyerek, addig csak gyönyörködni tudtam a vetésekben. A képezdék- ben meg egyéb iskolákban nem tanítottak gazdaságtant. így csak egy kissé tudtam többet, mint az egyszeri bécsi professzor, aki, mikor Magyarországon járt és meglátta a tarlót, Így kiáltott föl: «Szapperlót! Most már látom, hol terem a Zündhölzli!« •— így tűnődtünk jó ideig, de csak ötön. A hatodik, Laczi barátunk meg hallgatott, mosolygott. Végre megszánt bennünket és szólt. — Ne keseregjetek! Nevezzetek ki ispánotoknak és rendbehozom a dolgot. Szivesen kezelem urasági birtoktokat. Hü sáfártok leszek. Hogy mily öröm szállt meg bennünket, azt még most is érzem. Nagyobb embert nem ismertünk most már, mint a mi ispánunk. Mindjárt elő is terjesztette tervét. Megütközéssel hallottuk, hogy, mivel a földosztással elkéstek és most már, májusban, búzát vetni nem lehet, az idei termésből nem eszünk kalácsot. De, folytatta, megterem még a köles. — Köles ? Hát vessünk kölest! — szóltam és eszembejutott, hogy milyen finom csuszpajzokat lehet főzni a köleskásából. Ott van először is a dödölle, meg a juhhusos kása, aztán a ráloskása. Hát még a disznótoros kása, meg a kásáshurka! Persze ezek az ételek már lassankint kimaradnak a divatból. Most már még falusi polgártársaink is rizskását főznek, meg' fólfujott kását a köleskása helyett. És részben nem is csuda. Hiszen a rizs most olcsóbb, mint a köleskása ! De én csak megmaradok a régi módi mellett. Mindig kicsikarom feleségemtől, hogy évenkint legalább egy párszor túrós dödöllét főzni ne terheltessék. No, főz is! Néha én is segítek neki dödöllét szaggatni. Ilyenkor csak mosolyog az én feleségem és mondogatja : — Dödölleszaggató! Mert hát az egyetlen, teddide-teddoda embereket^ ezzel a predikátummal szokták kituszkolni. Én csak visszamosolygom az én feleségemet, mert hátha igaza van. Dictum- factum : a mi ispánunk kezébevette a dolgot. Megvásárolta az aranyszínű kölest, fölszántotta az ős földet, amelyet még vas nem érintett soha, elvetette a magot és a kontót prezentálta nekünk, őrömmel fizettünk. Majd r~