Felsőbányai Hírlap, 1913 (18. évfolyam, 1-25. szám)

1913-09-04 / 17. szám

IXL'VII. évfolyam.

17. szám.

1013. szetofemberj

r**1 r" í

//

/

FELSŐBÁNYÁI HIBL

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEST ART ALMU LAP.

.....—...... 11 y

A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér.

= MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. =

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő :

DR MOLDOVÁN FERENC

Hivatás, korunk betegsége.

(H. Sz.) Orvosaink unos-untalan panaszkodnak, hogy a fiatalabb nemzedék közt igen sok betegük, idegbajosok akad, akiknek baját nem tudnák csupán fiziológiai okokból megmagyarázni.

Mélyebben vizsgálván a dolgot, megtalálják a napról-napra jobban terjedő korai idegbetegségek alapokát. Ez pedig nem abban áll egyedül, hogy sokat kell az illetőknek tanulniok, hanem főképen abban, hogy hivatás nélkül kényszerítik őket a tanulásra, olyan fokozott szellemi munkára, melyet fizikai szervezetük nem bir meg. A túlterhelés elleni panaszok legtöbbje ebben találja gyökerét.

Bizonyos, hogy korunk nagyobb ismeretköre, részletező hajlama nagyobb föladatokat ró a tanulóra, mint a kevesebbel beérő régibb kor: de azért nem mondhatjuk jó lélekkel, hogy a régibb korok tudományos képzettségű embereinek nem kellett volna sokat tanulniok.

A módszer megvitatása már a pedagógiába vág; de az a tény a társadalmat vádolja, hogy az ifjú nemzedéknek egész sorát kényszeríti olyan szellemi munkára, mely túlhaladja képességét. S talán azért, hogy jövőjét biztosítsa? Ez csak jelszó. Az igazi ok az urhatnámság. Urat akarunk ne* vélni minden fiúból, úri kisasszonyt minden leányból. S a társadalomnak ez a kóros eszejárása és törekvése annál veszedelmesebb, mert hivatalos támogatás is gyá- molitja.

Tanitónő-képzö intézeteink már is tömve

vannak, az évről-évre kikerülő jelöltek sokáig nem kaphatnak állást. A kereskedelmi kurzusok nemsokára annyi női alkalmazót* tál szolgálhatnak, hogy a rendes irodai munkára fölöslegessé válnak a férfiak. így van ez a színész-iskolákkal; a zenekonzer- vatoriumokkal, melyek százával gyártják a zenetanitónőket a nyomorúság számára. Mindezekhez járult a fővárosban a női gimnázium, vidékenkint a leánygimnáziumi tanfolyamok, a modern kultúrának ez a szörnyszüleménye, mely még jobban növelte és növeli a pályatévesztett exisztenciák számát.

S azt hiszik, hogy ezek az intézetek az intelligencia leányait oktatják, akiknek eltartását nem biztosíthatja csupán az elemi ismeretek tudása és a háztartásban való jártasság, mert ha férjhez nem mehetnek, megélhetésükre nem nyílik tér, származásuknál fogva pedig közönséges cselédnek nem mehetnek el?

Oh nem. Nézzünk csak utána, mit mutat a statisztika a jelöltekre nézve a fővárosban vagy a nagyobb; vidéki városokban. A nagyralátó, pöfifes7Jí€dő szegény iparos vagy szolga nem elégszik meg azzal, hogy leánya tisztességes munkásnő legyen, aki, mint természeti hivatása megszabja, segítőtársa legyen szegénysorsu férjének, anyja egy erős és becsületes uj nemzedéknek.

A szolga, házmester, kisiparos többre akarja nevelni fiát vagy leányát — de különösen a leányát, akit akár van tehetsége rá, akár nincs, iskoláztat, azért, hogy majdan könnyű dolga legyen neki, finom ruhában járhasson, megerőltető dolgot ne kelljen végeznie s esetleg fényes pártit csinálhasson, vagyis hasonló módon ágról- szakadt hivatalnokhoz mehessen nőül, nem pedig egy magafajtáju munkásemberhez. A valóság pedig az, hogy a kézimunka helyett, melyet szervezete megbirhatna, sokkal erősebb munkát kell végeznie a fejével.

Mi származik ebből? Vagy végzetes fölületesség, mely immár közéletünk minden ágában nyilvánul, vagy ha egy kis becsvágy és nagyravágyás van az illetőben, gyötri elméjét addig, amig lelke megrokkan, elcsenevészik, vagy el is homályosul. Es bekövetkezik az idegbetegségek szám talan faja, ami rendesen az őrültek házában vagy az öngyilkosok koporsójában végződik.

De mit várjunk még a jövő nemzedéktől, ha már ma is idegbeteg a jövendő szülők egész tömege?

Ha a társadalom már annyira megromlott Ítéletében és józanságában: a vezető elemeknek kellene végre magukba szállaniok és sorompót vonniok az ellen, hogy egy egész sereg hivatatlan férfi és nő tóduljon az intelligens pályára.

Rosszabb módszer az, hogy azoknak boldogulását nehezítjük és akadályozzuk, akik mint a rendszer áldozatai már az utolsó fokig vergődtek. Ab ovo el kell zárni az utat a hívatlanok beözönlése elől. Ez észre térítené a társadalmat, hogy visszatérjen gyermekeinek természetes neveléséhez.

De erre olyan kormányzó kellene, aki be tudna pillantani a társadalom szivébe, de maga elé tudná varázsolni a jövőnek képét is, mely ma vigasztalatlan, sivár és rémes alakokat mutat. — A kvalifikáció

Riport.

A főszerkesztő sürgősen behívatott s a következő utasítást adta;

— Eszembe ötlött, hogy olvasóink bizonyára nagy örömmel üdvözölnék, ha nehány rokonszenves egyén hogymintlétét ismerné. Mert ez egyéneket mindenki ösmerte és szerette s hosszú ideje mitsem hallottunk felőlük. A Perrault- mesék hőseiről. Mivé lettek ösmert kalandjaik után ? Elérte őket a sors, melyet a mesemondó megjósolt ? Kutassák fel őket barátaim s mihamarabb számoljanak be ez érdekes interview-król.

Tiszteletteljes meghajlással távoztunk s azonnal munkához láttunk. íme kutatásunk eredménye :

Passyban egy óriási parkon áttörtetve, magányosan álló kastély terraszán fehér térdnadrá- gos lakáj ácsorgott.

— Tüskerózsa herczegnő fogad ?—kérdém.

Egy illatos, fényes butorzatu, rózsaszínű félhomályban derengő szalonba vezetett, amelynek

selyem pamlagán, csipkés vánkosok között megpillantottuk a hercegnőt. Kedvesen fogadott s mi bocsánatkérőleg szóltunk:

— Bocsásson meg herczegnő, hogy betolakodtunk. De mindenki tudja, hogy önt a mesebeli herceg, ki száz éves álmából csókjával megváltotta, feleségül vette. A közvélemény tudni ki- yánná, hogy ezóta miként élt f Úgy történt-e minden, amint kívánta, hercegnő ?

— Nem mondhatném, kedves uram, — sóhajtá panaszosan a hercegnő. — Hogy az elveszített időt kipótoljuk, a herceggel vadul rohantunk a mulatságok forgatagába. Estély, bál, tennisz, tangó, music-hall minden este. Végül is neurasz- téniás lettem s csodálatos iróniája a sorsnak, most mindig álmos vagyok és aludni vágyom. . . de nem tudok. Talán ajánlhatna valami gyógyszert , . .

— Morfiumbefecskendezést, hercegnő . . .

A hercegnőtől Kékszakáll özvegyének villájába siettünk. Útközben egy kis, taligát toló, vörös sapkás fiúval találkoztunk. A vörös sapka

felköltöttte figyelmünket s megkérdeztük kilétét, így felelt:

— Öccse vagyok a vörös sapkás kis lánynak, akit a farkas oly kegyetlenül felfalt s én örököltem a vörös sapkáját. Itt a taligában a farkas bőrét viszem, hogy a mama parancsára eladjam a vásáron.

— A farkas hát meghalt ?

— Igen. Miután testvéremet és nagymamát elnyelte, mohón rávetette magát a kalácsra, amit a mama küldött Piroskával a nagymamának. De miután a mama örökölni akart a nagymamától, a kalács mérgezve volt s igy a farkas miután megette, meghalt. Meg is érdemelte, mert a nyalánkság csúnya dolog.

Szerencsét kívántunk a fiúcskának s bekopogtattunk Kékszakáll özvegyéhez, ki most egy igen derék, tisztességes ember felesége. S csodálatos módon még sem boldog.

— Pedig minden kellékem megvan hozzá — szólt mélabusan. — De második férjem túlságosan gyöngéd. Szükségem volt reá, hogy ural-