Felsőbányai Hírlap, 1912 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1912-11-28 / 24. szám
XVII- évfolyam. 24. szám, 191í3_ n ovsmbflr í28. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = § 5 Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. | Egj’es szám ára 20 fillér. f Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Háború. A több ezer éves kultur munkának, amelyben az emberiség legjelesebbjei vezérszerepet vállaltak, de amelyben egyúttal résztvettek az egyre megismétlődő nemzedékek milliói is, legfenségesebb czélja mindenha a humanitás diadalra juttatása, a vak szenvedélyek megfékezése volt. A fokozatosan érvényre jutott, szorgos munka nagy hirtelenül fellobbanó revuól- cziő révén szerzett társadalmi rend, létünknek e nagy áldása, kizárólag az emberszeretet nemes törekvéseinek a sikere. Nagyra is vagyunk azzal, hogy a jog és az igazság győzedelmeskedik a nyers erőn. Hogy önkényt és zsarnokos- kodást nem tűrnek a törvények és a törvényeket tiszteletben tartani nemcsak egyaránt kötelessége minden czivilizált nemzet fiának, de erre jól szervezett karhatalom kényszerit is. Ami hibát valaki elkövet a társadalmi rend vagy felebarátjai vagyoni és személyi biztonsága ellen, azt az igazságszolgáltatás érdem szerint megtorolja. Az emberben lakozó állatiasság legvadabb kifakadását: a gyilkosságot pedig legkeményebben bünteti meg a törvény. A mai kor szülöttjének szemében nincs is rettenetesebb bűn az ember életének erőszakos kioltásánál. A társadalmi rend tehát régóta sújtja a gyilkosokat, de a humanizmus még se vihette még annyira, hogy beszüntethette volna a háborút, mely pedig nem egyéb a legrafináltabb kieszelt öldöklésnél. A legnagyobb gúny, hogy ezt az öldöklést a kultúra semmiféle eszközével megakadályozni nem lehet. Utópia a világbéke, a humanisták nagy, de elérhetlen vágya. Nincs egy évtizede sem s beigazolódott, hogy a világbéke érdekét szolgálni akaró ligának éppenséggel semilyen létjogosultsága nincs. Hangzatos frázisainak praktikus értéke semmi. Teljesen felesleges a liga, melynek szava meddő marad, amint a népek, a nemzetek akár érdekeik megóvása, akár pedig hódi- tási vágyból egymással hajba akarnak kapni. A békeligánál mégis csak több gyakorlati eredményt érhet el a diplomáczia. Csakhogy ennek a hatásköre is rendkivül korlátolt, amint ez mostanában nagyon világosan látszik; Azt mondják, hogy ez idő szerint elkésett a diplomáczia, azért lehetetlen a békés megoldás. Hát persze, hogy elkésett, de nem azért, mert nem ragadta meg idejekorán a béke fenntartására irányuló akczió alkalmát, hanem azért, mert nem is ragadhatta meg — a háta mögött, suttyomban olyan helyzetet teremtettek a szövetkezett kis balkáni államocskák, mely a visszavonulást szinte lehetetlenné teszi. Emellett nehéz a háború szándékára nézve komoly okot valószínűnek tartani. A kikiáltott czél, a Törökorszégban élő keresztényeknek üldöztetését, s — amint állítják — kinoztatását megakadályozni, eléggé erkölcsösnek, eléggé nemesnek látszik. Csakhogy ezt alig hiszik el a balkáni államocskáknak. Ez ürügy alatt az az őszintén be nem vallott szándék lappang, hogy területi hódításokat érjenek el a minden felől szorongatott ottomán birodalomtól, oly szándék, melyet a nagyhatalmak nyugodtan nézni, némán tűrni bizonyára nem fognak. A sok vérontás, a rengeteg vagyonpazarlás e szerint — minden jóstehetség nélkül lehet megállapítani a — balkáni államocskáknak semmiféle sikert hozni nem fog. Egészen az a színezete a háborúnak, hogy azt valamelyik nagyhatalom insz- czenirozza. Hogy melyik, azt nem nehéz kitalálni. Bizonyos, hogy az esetleges hasznot, melyet a háború hozni fog, nem a kis felbőszítette állmocskák, hanem a színfalak mögött rejtőző rendező fogja élvezni. S ezert kell a kultúra révén nagyne- hezen érvényre juttatott humanizmust felrúgni, s a sok ezer békésen munkálkodó, jóravaló embert csendes hajlékából a háború mészárszékére vonszolni. Országos tanítói betegsegélyző. Álmodozó, kicsi puszták, félbenmaradt begymögötti falvak s feltörő városok tanítóinak érdekében írjuk e sorokat, melyeknek fejlődését a tanító lendíti előre. Mert a tanító mindig a fejlődés szekerébe volt fogva. És ott is marad. Mert a kultúra mindig azok ellen lázadt fel, akik a teremtették. Csakhogy mig a tanító eme emberfeletti, gyönyörűséges missiót végzi, nemcsak a vérében fárad el a törtető plazma, nemcsak a kimerültség gyötri őt a szenvedésig, de ezer betegség csirája lopja magát szervezetébe. Sőt műhelyéből gyilkos baczillusokat hord haza otthonába, hol édesen alvó gyermekeinek álmát elűzi a halál láza. A falu betegei. Nincs siralmasabb látvány, mint mikor a faluból városba vezető hepe-hupás utón találkozunk egy-egy döczögö szekérrel, amelyről dunyhák közül egy-egy sápadt, fájdalomtól eltorzított arc mered felénk. Ez a falusi beteg, akit visznek be a városba, mert a magyar falvak túlnyomó nagy részében nincs sem orvos, sem patika. A falu számtalan baja között nem utolsó közé tartozik a mostoha közegészségügy is. Igaz ugyan, hogy a faluról úgy szoktunk beszélni, mint az egészség forrásáról. Van is benne valami. A falusi embernek foglalkozása s életmódja, különösen azóta, amióta a fogyasztási szövetkezetek nagy mértékben javítottak a falusi ember táplálkozási viszonyain, határozottan egészségesebb, mint a városi emberé. De csak az általánosságban van ez igy, a részletek bizony nagyon sok elszomorító dolgot mutatnak fel. A városi embernek lépten-nyomon prédikálnak a hygieniá- ról, de azzal, hogy a falusi ember hygienikusan éljen, édes-keveset tőrödnek. Tekintsünk csak be egy falusi ember udvarára. A kút közvetlen ott van a trágyagödör mellett, úgy hogy a falvak népe csak akkor iszik egészséges italt, ha szódavizet hozat magának. Pedig milyen könnyű dolog volna rákényszeríteni a községet arra, hogy az egészségügy követelményeinek megfelelő helyen és módon építsék meg a kutakat, azt fedjék be, hogy a bele hulló szemét meg ne fertőzze. Ez tisztán a nevelés kérdése. Épp igy nevelni kellene a falvak népét arra is, hogy házaira ablak helyett ne apró lyukakat furrasson, hanem építtessen becsületes ablakokat. Ismételjük, ez tisztán csak a nevelés kérdése, de vájjon ki nevelje erre a falu népét ? A papnak meg a tanítónak ezer más gondja van, a hygieniára az orvosnak kellene nevelnie a község lakóit, de hát nálunk vannak olyan vidékek, ahol napi járófóldre orvost találni nem lehet. A körorvosi állások egy része, mint országszerte, megyénkben is betöltetlen, mert az orvosok a megélhetési viszonyok mostohasága miatt kénytelenek bemenekülni a városba, ahol mégis csak akad egy kis honorárium, akad beteg, aki megfizeti az orvosnak, a vele való bajlódásnak tisztességes ellenértékét. A községi és körorvosnak legtöbb helyen nem nagyobb a fizetése, mint egy valamirevaló parádés kocsisnak. Ráadásul ezért a csekély fizetésért körzetének szegény betegeit ingyen tartozik gyógykezelni. Csoda e tehát, ha ilyen körülmények között akárhány vármegyére akadunk az országban, amelyikben 8—10 községnek nincs orvosa? Ez az oka aztán annak, hogy ha ragályos betegség üt ki a falvakban, jobban megtizedeli az embereket, mint akármelyik egészségtelen városban. Vannak részei az országnak, hol a gyermekhalandóság nagyobb mint pl. a fővárosban. Ez sem bizonyít más egyebet, mint hogy a falvak közegészségügye nagyon el van hanyagolva. Arról meg ne is beszéljünk, hogy hány faluban van kórház. Még azokban a községekben is, amelyek egy vagy két orvossal eldicsekedhetnek, a kórház fogalma ismeretlen. Vannak viszont olyan községek, ahol van kórház, de mentsen meg az Isten mindenkit attól, hogy valaha ebbe a kórházba kerüljön. Korántsem irigyeljük a városi kórházakra fordított milliókat, mert tudjuk nagyon jól, hogy a milliók daczára mégis kevés kórházunk van, még városokban is. Színháza minden városnak van, de a modern kor követelményeinek megfelelő kórház csakis kivételes városoknak képezheti büszkeségét. A falvakban pedig teljesen ismeretlen fogalom, Szabad-e ezt sokáig tűrni ? Szabad-e megengednünk, hogy a falusi közegészségügy ezentúl is olyannyira elhanyagolt maradjon ? Vájjon nem nemzeti kötelesség-e a falvak oly annyira értékes emberanyagát a jövőre fokozottabb mértékben megóvni a pusztulástól ? Hogy mi módon lehet gyökeresen orvosolni a falvak elhanyagolt közegészségügyét, azon törjék a fejüket azok, akik erre illetékesek. Nekünk mindössze az a kötelességünk, hogy rávilágítsunk a mostani tulon-tul mostoha helyzetre. Jöhet olyan idő még, amikor a falvak népe a mostaninál is becsesebb lesz, ki kell tehát ragadnunk a falvakat az elmaradottságból s megadni nekik is mindazt, ami a városi népnek a humanizmus jelszava alatt jutott.
