Felsőbányai Hírlap, 1912 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-18 / 8. szám
191í2_ Április 18, XVII. évfol-ysLin.. 8. szám. FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : D' MOLDOVÁN FERENC í A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Védelmet az ember vadászat ellen. Ahogy a civilizáció utat tört magának és meghódította az embereket, megszűnt olcsó portéka lenni az emberi élet. A csaták zajához szokott, a rettenetes öldöklésben eldurvult emberben kezdett kialakulni a tudás vágya, érzéseinek meg- finomulásával mindazon szép és nemes tulajdonság, amely utat nyitott aztán a fejlődésnek, megteremtvén a mai kultúrát. És csodálatos, hogy ma, amikor a kultúrának úgyszólván a tetőpontján állunk, a kulturemberekböl kitör az ősi vadság és saját embertársaikra kezdenek vadászni. Nem az életre, de a zsebére, nem fegyverrel, de tollal tör a kultúrkör vadembere a saját embertársának. A kultúra legnagyohb támasza, fejlesztője: a sajtó szolgáltatja ezeket a vadembereket, akik a közérdek cégére alatt belopóznak a családi élet szentélyébe, kivetik hálójukat egyes magánügyeibe s mellüknek szegzik a tollat, Guttenberg ólomkatonáit, az ujságpapiros, — ha nem fizet. Mihelyt megváltotta magát, úgy a család, mint magánügyei megszűntek közérdekűek lenni. Evek óta folyik a magyar sajtó tisztességes munkásai szégyenére ez az undorító embervadászat, vagyis jobban mondva kalózkodás. Évek óta sürgeti a tehetségét, tudását, lelkesedését, ember és hazaszeretet, tisztán ragyogó tollát a köznek felkínált, az érdek nélkül szolgáló ujságirókar a sajtótörvénynek olyan formában és keretekben való revízióját, amely lehetetlenné tegye az „álhirlapirók“, az „embervadászok“ erkölcsrontó, becsületrabló és zsebfosztó munkáját. Tudjuk, hogy a törvény revíziója küszöbön van. De miért késik ? Hiszen naponta néhány száz embert revolvereznek meg Magyarországon az álhirlapirók, az embervadászok. A magyar törvényhozástól legalább is annyit elvár a magyar sajtó — mely a parlament jogait mindig szent lelkesedéssel, sőt bilincseket széttörve is megvédelmezte, hogy védelmet nyújtson a becsületes tolinak, a közérdek fegyverének. Szerény követelés ez, melylyel csak a köznek óhajt szolgálatot tenni. Mert amikor védelmet kér: a társadalmat, a családi élet szentélyét, minden ember magánügyét védelmezi meg. Hiszen már annyira jutott Magyarországon a magyar sajtó, hogy munkásai szégyenkeznek bevallani foglalkozásukat, mely más kulturállamban a legnagyobb becsülésben részesül. Ennek az országTiak pedig szüksége van a sajtóra és eminens érdeke, hogy annak munkásai úgy befelé, mint kifelé megbecsülésben részesüljenek. A mai sajtótörvény azonban lehetővé teszi, hogy embervadászatra használják ki a sajtót, annak tekintélye sárba tiprásával. Nem kvalifikáció megállapítás szükséges a tisztitó munkához. A tehetségek soha se tűntek fel az iskolapadokban. De igenis szükséges olyan szigorú törvény, amely a toll-banditákat elriassza a tolitól. Sújtsa a törvény a lehető legnagyobb szigorral azt, aki rágalmaz, vagy becsületet rabol akár szenzáció hajhászásból, akár azért, hogy abból magának anyagi hasznot biztosítson. Mihelyt az igazságszolgáltatás a kezébe adott törvénnyel védelmére kél a bécsületes újságíró tolinak felszabadul az egész magyar társadalom, megszűnik az embervadászat és kialakul egy egészéges közvélemény. Kíméletet nem érdemelnek az álhirlapirók, akik csak annyiban különböznek az utonállóktól, hogy mig ezeknek a kezében tőr, bicska és dorong van, ók tollal, az ólombetűkkel, az ujságpapirossal lesnek áldozataikra. Az újságírókkal egyetemben az egész magyar trsadalomnak sürgetnie kell a sajtó- törvény revízióját, hogy megszűnjön az embervadászat. Tánczmulatság. Hosszú szünet után végre mégis volt városunkban egy táncmulatság husvét másodnapján. Mintha a régi kedélyes összejövetelek fölóledtek volna egy estére, min»ha a tavasz szellőiével friss élet lebbent volna a parkettre. Uj arcok, uj hangulatok, a fiatalságnak örökké visszatérő, de mindig bájos és boldog bevonulása lepték meg a közönséget. A kurta ruhából kinövő rózsás leányok, ünnepre hazajáró fiuk gyűjtögettek maguknak kedves, talán feledhetetlen emlékeket. Nem nagy, de vidám közönség gyűlt össze a mulatságra, melynek első része 5 pontból álló kedves előadás volt. A szétnyíló függöny mögött Lévay Ferenc jelent meg és conferált; előadásába egy monologot szőtt bele. Utána Nyisztor Erzsiké zongorán Chopin: »EdurPolonias« darabját adta elő. Ezután Pap Erzsiké és Harant Dezső Gabányi Imrének »Egy baleset« cimü dialógját játszották el. Lévay Ferenc kuplékat és kabaréAz elefántgyerek. Rudyard Kiplingtül fordította ilj. Kárpáti Endre. A messze-régi ősidőkben az elefántnak nem volt orrmánya. Csak feketés, bunkós orra, akkora, mint egy csizma, amelyet jobbra-balra lehetett mozgatni. Ezenkívül volt egy elefánt — egy uj kis elefánt — egy elefántgyerek, amely határtalanul kiváncsi természetű volt és örökösen kérdezősködött. Ez az elefántgyerek Afrikában lakott és egész Afrikát megtöltötte határtalan kíváncsiságával. Egy gyönyörű reggelen az elefántgyerek olyan ujj|kérdést kérdezett, amilyent még sohase kérdezett.^ Azt kérdezte: Mit eszik a krokodil ebédre? És akkor mindenki megrémült és halkan, ijedten azt felelték neki: Pszszszt! és sokáig ütötték-verték. Mikor ennek is vége volt, elment a tüskebokorban üldögélő Kolokolomadárhoz és elpanaszkodott. — Megvert az apám, megvert az anyám, megvert minden bácsim és nénim, azért, mert határtalanul kiváncsi vagyok. És én azért is tudni akarom, mit eszik a krokodil ebédre. Ekkor a Kolokolo madár gyászosan siránkozott és azt mondta : — Eredj a sebesen suhogó, sötétsárga, sáros Limpopo-folyó partjára és kitalálod. Még aznap reggel felkészült az elefántgyerek. Vitt magával száz font banánát, aztán száz font cukornádat, végül tizenhét dinnyét és azt mondta az egész családnak: „Alászolgája. Én megyek a suhogó, sötétsárga, sáros Limpopo- folyó partjára és utánnanézek, mit eszik a krokodil ebédre.“ És az egész család mégegyszer végigvert rajta, pedig ugyancsak udvariasan kö- nyörgött, hogy elég már. Aztán elindutt, kicsit meghatoltan, de bátran és útközben dinnyét evett és elszórta a dinnyehéjat. Graham városából Kimberleybe ment, Kim- berleyből Khama vármegyébe, onnét pedig északkeletre. — Folyton ette a dinnyét, végül elérkezett a sebesen suhogó, sötétsárga, sáros Limpopo- folyam partjára. Itt aztán jól meg kell jegyezni, hogy eddig a napig, eddig az óráig, eddig a percig az elefántgyerek sohase látott még krokodilt és halvány sejtelme se volt róla, milyen lehet. Az első, amivel találkozott, egy sziklára csavarodott kétszínű sziklakigyó volt. — Bocsáss meg, — mondta az elefántgyerek — de nem láttál ezen a vidéken véletlenül egy krokodilt? — Hogy nem látttam-e ? — mondta rémülten a kétszínű sziklakigyó. — Ezenkívül mit akarsz még kérdezni ? — Bocsáss meg — mondta az elefántgyerek — de nem tudnád nekem megmondani, mit eszik ebédre ? Ekkor a kétszínű sziklakigyó hirtelen-lüs- tént lecsavarta magát a szikláról és jól nyakon ütötte az elefántgyereket a síkos farkával. Az elefántgyerek igen udvariasan jónapot kívánt és tovább vándorolt, egy kicsit megha- tottan, de egész bátran. Ette a dinnyét és a héj- ját elszórta az utón. Végre rátalált a krokodilra. Ez aztán igazán a krokodil volt már. És a krokodil, mikor meglátta, az egyik szemével feléje hunyorított. — Bocsáss meg — mondta az elefántgyerek nagyon udvariasan — nem láttál véletlenül errefelé egy krokodilt ? Ekkor a krokodil hunyorított egyet a másik szemével, aztán kiemelte a pocsolyából a farkát, mire az elefántgyerek udvariasan hátralépett, nehogy nyakonüssék. — Gyere közelebb, kicsikém — mondta a krokodil. — Én vagyok a krokodil. — É3 hogy bebizonyítsa, hogy igazat mondott, krokodilköny- nyeket hullatott. Ekkor egészen elállott a lélekzete az elefántgyereknek és lihegni kezdett és letérdepelt a partra és azt mondta — Te vagy az, akit napok óta keresek. Légy szives, mond meg nekem, mit szoktál enni ebédre. — Gyere közelebb, kicsikém, majd megsúgom. Akkor az elefántgyerek lenyujtotta a fejét a krokodilhoz, egész közel a krokodil fürészes szájához és a krokodil elkapta az orrát, amelyik eddig a napig, eddig az óráig, eddig a percig olyan kicsike volt csak, mint egy csizma, bizony nem is nagyobb, csak célszerűbb. — Azt hiszem — mondta a krokodil és a mit mondott, a foga közt mondotta: igy — azt
