Felsőbányai Hírlap, 1910 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1910-05-19 / 10. szám
I /: TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Nemzetgazdasági ós szociológiái tanulmányok. — Irta: Tomasowszky Imre. — IV. A családnak második fokozata a község. A keresztény világnézet szempontjából a község elöljáróságának kell, hogy a községnek a szó legszorosabb értelmében atyja legyen. De nem olyannak, amely körül mindennek kell forognia s mindennek az ö érdekében történnie; hanem megfordítva : az elöljáróságnak kell a község minden tagjáért élnie és cselekednie. Hogy pedig ezt a szép és megasztos missziót betöltse, mindenek előtt ismernie kell a község minden családjának és egyes tagjainak életviszonyait s ahol a szükség mutatkozik, nemcsak tanácscsal, hanem tettekkel is segitégére siet nemcsak a köznek, hanem egyeseknek is. Különösen gondoskodik arról, hogy a családok minden tagja híven teljesitse a rábízott munkát, mert az ember legfőbb, mondhatni kardinális életfeladata: dolgozni. Ez természeti törvény. Erre van különösen hivatva az ember. Azért mondotta Franklin tanítványainak: »Fiaim csak dolgozzunk ma, mert egy ■»mai. többet ér száz »holnapnál.« Vagy amint tartja a magyar közmondás: »Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.« Mert a munka minden kultúrának, minden civilizációnak, a népek boldogulásának egyik főoszlopa. Az ilyen népből, vagy nemzetből, amely nem szereti a munkát, soha, de soha sem lesz civilizált, kultur nemzet. Azért a község elöljáróságának a legnagyobb kötelessége lenne: 1-ször a község minden lakójának életviszonyairól tudomást szerezve, a tnunkátlanokat, csavargókat, koldusokat a községben el nem tűrni, t. i. a munkátlanoknak munkát adni; a csavargókat az állami, a megyei vagy a községi dologházakban foglalkoztam; a koldusokat a község szegények-házába elhelyezni és erejükhöz képest munkát adni. Sehol a világon nincs annyi koldus, annyi csavargó és annyi csaló, mint Magyar- országon. Ha az ember Nyugat-Európából kelet felé megy, ha nem is látta az ország határoszlopát, az első községben a koldusok és csavargók számából megtudja, hogy Magyarországon jár. Nem kutatjuk ennek okát, mert az a hírlapi közleményünket messze túlhaladná. Mi csak egyszerűen konstatálni akarjuk a tényeket és a t. olvasó figyelmét e tényekre fölhívjuk. 2- szor: a községi elöljáróságnak főkötelességei közé tartoznék az is, hogy a községbe ne engedjen letelepedni olyanokat, akik akár erkölcsileg, akár munkabirásilag nem képesek magasabb követelményeknek megfelelni, vagyis akik nem képesek tiszta, feddhetlen előéletüket igazolni és akik nem tudnak semmiféle mesterséget, vagy kézműves munkát, hanem csak úgy seftelésböl, pálinkamérésből akarják magukat fentartani. Fájdalom! hazánk eldorádója az ily nemzetközi munkakerülő elemeknek. Tele van velők az egész ország, főképp Budapest jár elől jó példával. 3- szor: Gondosságának kiváló tárgya legyen a népnevelés. Itt a főelv az legyen, hogy egyetlen egy gyermeknek sem szabad lenne nevelés és iskolázás nélkül felnőni. Erre már a nagynevű báró Eötvös József is gondolt, midőn a közoktatási törvényt (1868.) megalkotta, ü ugyanis eme törvény megalkotásánál a schweizi közoktatási törvényt vette zsinórmértékül, természetesen a mi viszonyainkhoz alkalmazva. E törvény értelmében az elemi- vagy népoktatást épp úgy, mint Schweizban van, két fokozatra osztotta: elemi és polgári, e helyett foelemi iskolára. Ez utóbbi elnevezés jobb lett volna, mert akkor nem állott volna elő azon zavaros fogalom és abból céljavesztett törekvés, hogy a polgári iskola középiskola legyen, egyenlő rangú a gimnáziummal vagy reáliskolával. Schweizban a népiskolának két fokozata van: primár (elemi) és sekundár (főelemi) iskola. Ugyanis a primár iskola előkészítője a sekundár iskolának, éppen úgy, mint a gimnázium, meg a reáliskola előkészítő iskolák az egyetemnek vagy politechnikumnak. Ott a sekundár iskola tehát a nép foglalkozásának megfelelő szakiskola, vagyis népakadémia. Ez a szakiskola felölel minden polgári szakmunkát, de mindegyik csak a helyi körülményeknek megfelelő szakot, pl. földművelés, állattenyésztés, tejprodukció, kertészet különféle nemeit, famüfaragás (Brienz), órakészités (La Fons de Chanz), kereskedelem stb. Úgy, hogy ahány az az iskola, annyi a jellege, hanem azt azután gyakorlatilag ki is fejti. Az általánosságokban nem révedez, hanem megtanítja arra, amiből a növendék mint leendő polgár tisztességesen megélhet. Ez volt a nagy miniszter terve. Persze ehhez szakember is kellett volna, de az éppen A rejtélyes lakoma. — Angolból. — Kávézás közben szellemekről és kísértetekről beszélgettek. Majdnem mindenki leadta a maga véleményét erről a homályos és kissé elcsépelt thémáról és minthogy a nézetek nagyon eltértek, rendkívül élénk vita fejlődött ki. — Gondoljanak csak azokra a különös esetekre, amelyeket a tengerészek szoktak elmondani, jegyezte meg végre valaki. — Azt a jó tanácsot adnám maguknak, hogy ne higyjenek el mindent, felelt egy borotvált- arcú erőteljes úri ember, aki eddig hallgatott. Hiszen amikor az olyan tengerész hazaérkezik, csak kell valamit elmondania. A barátai nagyon röstelnék, ha nem volna valami mondanivalója. — De hiszen köztudomású dolog, hogy a tengereszek hisznek a látományokban, makacs- kodik az előbbi ur. — Persze, mondja a másik szárazon, rendesen duplán látják a jelenségeket és az ijedelem másnap főfájást okoz. — Maga sohasem tapasztalt afélét ? kérdé a makacskodó ur. — Én harmincz évig jártam a tengeren és sohasem történt velem semmi. Egyetlen-egyszer volt egy kellemetlen kalandom, az pedig száraz- földön történt, Angliában egy elhagyott helyen. — Mondja el, mondja el, nógatták a többiek. — Akkoriban még fiatal voltam és épen hazaérkeztem Khiuából, kezdi a tengerész és nehányat pöffékelve pipájából vidáman mustrálta a társaságot. Minthogy szüleim külföldön jártak, a György Király fogadóban béreltem lakást, hogy megvárjam őket. Egyetlen vendége voltam a helységnek és már másnap szörnyen unatkoztam. Reggeli után hosszabb sétára indultam, több falun is menten keresztül és jó későn fordultam vissza. Mellékuton haladtam, hogy megrövidítsem az utat. Egy keresztutnál nyilvánvalóan elvétettem az irányt és egy mocsaras vidékre kerültem. Megfordultam, de megint eltévesztettem a dolgot. Az óraláncon lefüggö kis iránytűvel próbáltam boldogulni, de ekkor finom köd ereszkedett le, amely mindjobban sűrűsödött. Ez sem volt valami keilemetes. Több ízben megbotlottam kiálló gyökerekben, néhányszor azokba estem. Négy óráig mégis valahogy követtem az utamat, de ekkor már teljesen besötétedett és kénytelen-kelletlen be kellett vallanom, hogy eltévedtem — elvesztem. Ordítottam is hébe-hóba, hogy hátha meghallja hangomat valaki, de hiába. Végre nagy örömömre valami hepe hupás útra kerültem. Nagyon megörültem neki és botommal óvatosan tapogatva haladtam előre, jól vigyázva, hogy le ne menjek az útról. Egy kis idő múltán közelgő lépések zaját hallottam. Amikor az idegen közelembe ért, megállóit. Én is megálltam és elpanaszoltam neki bajomat. Elkísért majd egy mérfölduyire aztán megmagyarázta, hogyan jutok el a három mérfölduyire levő legközelebbi helységbe. Oly fáradt voltam, hogy a három mérföld tíznek tetszett. Aztán meg világosság fényét láttam a közelben. Figyelmeztettem rá az idegent, aki aztán óvott attól, amelyből a fény kisugárzott. — Ne menjen oda ! — Miért nem ? — Nagyon rejtélyes az a ház . . . Hogy mi benne az aggasztó azt tulajdonképen senki sem tudja. Azt beszélik, hogy elmebeteg lakik benne, mások szerint valami állatias lény van oda bezárva. Semmi esetre sem tanácsos oda belépni. — Köszönöm. Majd követem a tanácsát. Ezzel elváltunk. O az ellenkező irányban fordult és vidáman fütyörészve folytatta útját. Én követtem a jelzett irányt, de az ut egyszerre három felé ágazott, úgy, hogy megint nem tudtam merre menjek! Fáztam és rettenetesen fáradt voltam. Még mindig láttam a hívogató fényt. Habozva mentem feléje, amig egy kis rácshoz értem, amelyet nem minden izgalom nélkül óvatosan felnyitottam és ekkor egy ösvényt láttam, amely az ajtóig vezetett. A fény egyszerre kialudt és felülről, egy hang sem hallatszott. Félig már megbántam a vakmerőségemet, de összeszedtem a bátorságomat és bekopogtattam az ajtón. Vártam egy percig, de semmi sem mozdult. Aztán még egyszer kopogtattam. Végre kinyílt az ajtó és egy magas vézna öreg asszony jelent meg gyertyával a kezében. — Mi tetszik ? kérdé ridegen. — Eltévedtem és kérem mutassák meg az utat Ashivilleba. — Nem ismerem az utat, felelt az asszony.
