Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-07-01 / 13. szám

Felsőb ányai Hírlap s?ines hímzés, fehér hímzés slb. Magától értetődő, hogy ott parádézott a kiállításon temérdek gyö­nyörű divánpárna nagy értékű hímzésekkel, még több kis óratartó, aztán asztalterítők, zongora- és cimbalom-takarók, ozsonnás abroszok, asztal­kendők gyümölcs-hímzésekkel, asztalfutók, kefe- tartók, törülközőtartók, ujságtartók, de még dohányzacskó is stb. stb. minden tárgyon készí­tőjének nevét feltüntető névjegygyel. De a növendékek még a ruhavarrásban, valamint a fehérnemű-készítésben is oktatást nyertek, azért is láttunk ott kiállítva néhány csinos leányruhát, továbbá különböző férfi- és női fehérnemű cikkeket, zsebkendőket csinos á-jour széllel, nagy számban. És azok a szinte poétikus, leheletszerű csipke leány-köténykék! Ezeken kívül láttuk még díszes keretekbe foglalva néhány növendéknek szép olajfestésü képét is kiállítva: részint csendéletet, részint virág-, részben pedig állat-képeket. Legnagyobb figyelmet keltett Olsavszky Valéria polg. iskolai tanulónak egy kisebb csendéletje, A néző a szép kiállításon szinte lépten- nyomon azt szerette volna kérdezni, hogy: nem eladók-e ezek a tárgyak ? Ugyanezen alkalmat felhasználni kívánjuk arra is, hogy most megemlékezzünk arról a zene­vizsgáról, mely ugyancsak az Irgalmas Nővérek intézetében korábban, még junius 8-án, éppen királyunk koronázásának évfordulati napján folyt le, erről ugyanis t. olvasóink lapunk múlt számá­ban tévedésből nem kaptak tudósítást. A zenevizsga, amelyet inkább zene-ünne­pélynek lehetett nevezni, egy jól rendezett hang­verseny benyomását tette a jelenvoltakra, ameny- nyiben a műsornak zongora- és cimbalom-számait szavalatok, monologok, melodrámák és karének­számok tarkították. Egy álló napig tartott a mind­végig érdekes zenevizsga, amennyiben a műsor­nak első fele délelőtt, másik fele délután folyt le — összesen nem kevesebb mint 41 számmal, — mindkét esetben meglehetősen nagy közönség jelenlétében. Az összes zongora- és énekszámok nagyon tetszettek a díszes közönségnek. Hallottuk egy tanítónőnek precíz hegedüjátékát is néhány számnál kíséretül. Sőt hallottunk egy valóságos kis operát is, amennyiben három kis jó hangú, kedves növendék, úgymint: Marosán Irén, Pap Ella és Krancsuk Ilona, zongorakiséret mellett, megfelelő jelmezben és díszletek között egy olyan jelenetet adtak elő, melyben éneken kívül más egy szó sem volt. Igen kedves volt még a kis Róth Bella ellemi iskolai tanuló cigány-leány jelmezben ki­tünően előadott játékával egy kis magánjelenet­ben, melyet karének kísérettel adott elő nem kis tehetséget árulva el. . . . Mindeme általános tetszéssel fogadott előadások azonban tulajdonképpen mégis csak a mesternek, az Irgalmas Nővéreknek jelességét és buzgalmát dicsérik, akik oly lelkiismeretesen és önfeláldozóan fáradoznak az ifjúság nevelése körül. Arakszyn. Színház. Múlt számunkban jeleztük, hógy Halmi és Józsa színtársulata Felsőbányára jön egy rö­vid színi ciklusra. A társulat f. hó 19-én este kezdte működését olyan eredménynyel, amely- lyel a közönség és a társulat egyformán meg­lehet elégedve. A társulat jó erőkből áll; leg­inkább fiatal még kissé kiforratlan tehetségek, de akiknél a tapasztalt nagy ambíció és kitartó munka szép jövőt hozhat s a jelenben élveze­tet nyújt. A fiatal gárda mellett áll a társulat már teljesen k.alakult két kedves színésze, a Józsa pár, kik nagyszerűen alakítanak. A műsor legnagyobbrészt operett és bo­hózat ; komoly darabot csak egyet láttunk s ez valóságos üdülés és szellemi csemege volt. Hasonló élvezetet gyakrabban szerezhetnének a direktorok a közönségnek, mely a bérlet békói között kénytelen egy egész héten át dal­lal élni és kacagni. Ám azért a műsor ügyesen van megvá lógatva. Az operetteknek legalább a zenéjét az egész közönség ismeri s vágyódva megy a színházba, hogy a darabot is lássa; a kedves dallamok sokakban édes reminiscenciákat éb­resztenek fel bálteremről, csillogó szemekről, virágilletról. Az eddig nem hallott bolondsá­gokon pedig jóízűen nevet. A szórakozás tehát mindenképen megvan s a közönség nem is késik tapsaival, sokszor a nyílt színen, a meg- ujrázást várva, melylyel a szereplők csodálatos módon fukarkodnak. Igaz, hogy a közönség rossz szokásával fél kilenckor ül be a szín­házba s igy amúgy is későn ér véget az elő­adás, de talán ezen kölcsönös engedékenység­gel segíteni lehetne. Az énekben elsősorban Halmainé Szalma Tercsit kell kiemelni. Hangja kellemes, kedves, tiszta, bár nem nagy terjedelmű; a közönség­nek első nap kedvence lett és állandóan az, csak a kiabáló, melódiátlan orfeumi énekmo­dort, melybe 1—2-szer beleesett, hagyja el, mert az levon belőle és a dalból is. A játéka könnyed, természetes, mozdulatai bájosak, nem affectáltak, szép arca és alakja a színpadi ha­tást teljessé teszik. Somlctyní Serényi Valér szintén kelleme­sen énekel, hangja tiszta, bár az éneket néha a játékával elnyomja; meglátszik rajta, hogy drámai színésznő. Óriási temperamentum van Somlaynéban, melyet ha az igazi művészi já­ték szigorú fegyelmébe szőrit, nagy eredmé­nyeket fog elérni. Az arcjátékban is tulerős s az ölelkező szerelemben is drámai. A »Tanító­nő «-ben olyan játékot produkált, amely töké­letes volt, a magasabb művészi igényt is ki­elégítette. Ebben a szerepben már otthon érezte magát. Jutalomjátékához az »Ördög«-höz is nagy várakozásokat fűz a közönség. Persze a szükség törvényt bont s egy vidéki színésznő­nek sokoldalúnak kell lenni. A színpadon ott­honosan mosoly, eleven, hajlékony alakjával táncra termett, kár, hogy nem táncol sem ő, sem a többiek, pedig tudna. Galambos Juliska kedves színpadi jelen­ség, kár, hogy nem énekelhet többet, mert kellemes hangja van; ezt a tapasztalatunkat az első előadásnál, a »Varázskeringő«-nél szerez­tük; azóta kis szerepeiben mint énekesnő nem érvényesülhetett. Szerepében nagyon bájos, csi­nos, csak a társalgásnál a mondat végét ne harapja el. Józsáné Mariska mint említettük, nagyon ügyes komika s a társulatnak értékes tagja. Arcjátékával, mozdulataival a komikum teljes hatását éri el. Űrményiné, Biró Mancsi segédszinésznők a legnagyobb buzgalommal igyekeznek szere­peiket betölteni. Itt emeljük ki Guthi Karola karmesternőt, ki nagy tudással zongorázik s vezeti a dara­bok zenei részét. Játéka precíz, erőteljes, fel­vonásközi darabjai élvezetesek. A férfiak között az első Pécsi László, ki erőteljesen, szépen énekel, hangja nagy terje­delmű s könnyedén foly belőle a dal, jól ala­kit, elegáns színész; előadása tiszta, plasztikus; annyi tehetség mellett illenék, hogy egyik­másik szerepét jobban betanulja. Józsa László igazgató jellemszinésznek van minősítve, de ő sokkal inkább komikus, azért mind a kettőben jó, különösen a bohózatok­ban már megjelenése és első szavai derültséget keltenek. A közönség hálásan tapsolja tréfáit; igaz, hogy az erősebbeket csak az állóhely méltányolja és ezeket a jó Ízlés kedvéért el is hagyhatná. Halmi Jenő igazgató drámai színész jól játszik, bár néha kissé merev s nem eléggé kifejezésteljes. Egy-egy szerepe megfelel egyéni­ségének, ezekben azután elsőrendű. Mindkét direktor énekel is, de csak szük­ségből, mert a társulatnak külön énekesei nin­csenek. Somlay Gyula titkár lírai szerelmes, de kedélyes apát, vendéglőst, könyvelőt kell ját­szania, azért ezen szerepeiben is tökéletesen megállja a helyét és jól alakit. Talán látunk tőle egy nagyobb szerepet is. Kornay Rezső igen jó komikus és szintén a közönség kedvence. Nagyszerűen ért a meg- nevettetéshez és szerepét a leggondosabban kiaknázza a siker érdekében, melyből bőven kijut neki. Ürményi Endre Kornaynak méltó part­nere, sok eredetiséggel és talentummal. Mind­két kitűnő komikust óva intjük a túlzásoktól, melyekkel legfeljebb a karzatra tudnak hatni, de az intelligens közönségnek nem kedvesek. Fekete Manó, Orosz Rezső hasznos tagjai a társulatnak s kisebb szerepeikben jól helyt állnak. A társulat összjátéka jó s méltánylandó az a figyelem, melylyel a szereplők játszanak. Az énekkarok jól összevágnak. A szerepeket általában véve tudják. A díszletek csinosak, ügyesen alkalmazzák azokat. Rövid jellemzésképen ennyit Írhatunk a színtársulat tagjairól, kik mindnyájan rokon­szenvesek a közönségnek. A közönség ezen a szenvedély, de azután ismét lecsillapultak a há­borgó hullámok s a szerelmi láng ismét lelohadt. S a lány tovább is hideg maradt. Nem tudott szeretni senkit. A tűz, mely szemeiből kicsapzott hamis fény volt csupán, nem a szív melengette azt. S múltak az idők. A férfi egyre emelkedett. Hir, dicsőség, vagyon jutalmazta hihetetlen szor­galmát. Mindaz a cél, mit maga elé tűzött, egy­másután teljesedésbe ment. Mindenütt szerették, tisztelték, ünnepelték. Nem nősült meg. A szerelmet kitörülte szi­véből. Az, ki valamikor oly forrón, perzselőn tudott szeretni, kitörülte ez érzelmet szivéből. Hiába próbálkoztak a legrafináltabb szerelmi csatákat megnyert nők, nem bírták őt leküzdeni. A lány, kit oly nagyon szeretett, csak ké­sőn ment férjhez. Talán bántotta az a tudat, hogy az, ki feleségül kérte s kit kicsinyes sze­szélyből kikosarazott, oly ünnepelt s irigyelt fér­fiú volt, vagy talán épen, mert senkit sem tudott igazán szeretni, tartotta vissza, hogy oly sokáig leány maradt. Nem volt szerencsés házassága. Közönséges kalmár-lélek jutott osztályrészéül. A férje, valami túlontúl igénybevett kereskedő, nem tudta meg­érteni a lelkében rejlő finomságokat. S igy egy­más mellett éltek, mint két idegen szövetséges. Soha melegség nem költözött sziveikbe. S nem találkoztak sokáig. A férfiú egy alkalommal egy ünnepélyen az ünnepi szónok szerepét töltötte be. A véletlen, ez az élelmes színházi rendező, úgy végezte a dolgát, hogy az asszony is részt vett ez ünne­pélyen. S azok, kik több, mint tiz esztendeje egy­más hangját sem hallották, most együvé kerültek. A férfiú udvariasan üdvözölte az asszonyt. A jólétben elpuhult, elhízott ideál furcsa benyo­mást tett a férfiúra. Aki mindig rettegett e ta­lálkozástól, azon hiszemben, hogy az ismét vég­zetessé válhatik reá nézve, megkönnyebbülten látta, hogy a valamikor karcsú, most azonban csak túlzott udvariasságból annak nevezhető asszony még csak annyira sem gyakorolt benyo­mást reá, mint mikor az ember egy rég nem látott barátjával találkozik hosszú idő múlva. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bár szivé­ben a szánalom, a szerelem legutolsó csatlósa felébredt, de ezt az érzelmet már nem kellett vigyázva figyelnie, tudta, hogy ez ellen vértezve van eléggé. Csupán szánalom fogta el. Szánalom az el­múlt szép időkért. Az ifjúságért, amely már el­repült, az aranyos álmokért, melyek nem való­sultak meg. Eleinte vontatottan indult meg a társalgás. Mindkettő lelkében a rég hallott hangok ismét­lődtek meg. A régi téma már megszűnt. Szere­lemről már nem beszéltek. S akkor régen csak ez érdekelte őket. Az asszony elpirult, de mégis megkockáz­tatta a kérdést: — Hát mégis el tudott felejteni? Vagy még mindig szeret. A férfiú egyenesen, nyíltan válaszolt. — Nincs az a tűz, melyet ha nem élesz­tünk, ki ne hamvadna. Nincs az az erős fa, me­lyet az északi szél szünetlen fagyos lehellete ki ne pusztítana. Az én szivem lángzó kohó, per­zselő tüzfolyam katlana volt, de a parázs kihunyt, a varázslat megszűnt s az élet szürke pora lepte mindama gyönyörű álmokat, melyeket én magá­val együtt átélni szerettem volna. Most már nyugodt vagyok. A szív viharja elült. Meghiggadtam. De szeretni többé nem fo­gok soha. Az élet minden sikere, minden mél­tánylása, ünneplése utóiért, de egyet bevallhatok. Mindez a sok babér, dicsőség, tisztelet, mely osztályrészemül jut, nem nyújtott összesen annyi boldogságot, mint akkor régen, mikor az a szerencse ért, hogy kis kacsóját kezemben melengethettem. A férfi érezte, hogy most ismét arra a ha­tárra ért, hol az elérzékenyedés erőt vehet rajta, kezét nyújtotta s miközben csókot lehelt a fehér kezecskére, egy meleg könnycsepp hullott annak bársonyos felületére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom