Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-07-01 / 13. szám

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN.

Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő : |

Ü“ MOLDOVÁN FERENC j

Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető köz’emények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér.

Péter és Pál.

(F. É.) A kalendárium az mindig pontos. Egy esztendőre előre elkészítik. Megjelölik, mikor van ünnep s azt piros betűvel nyomtatják. Megmutatja, hogy mikor van munkanap s mikor pihenő. Azt is feltünteti, hogy mikor kezdődik a tavasz, mikor a nyár, az ősz, meg a tél. Hogy mikor kell vetnünk s mikor csendül kasza, kapa, vidám aratásra, bő szüretelésre.

Mindezt jő előre, egész esztendőre megmutatja a hűséges kalendárium, mely épen úgy otthon van a szegény zsellér nád- födeles viskójában, mint a hatalmas földesur soktornyu kastélyában.

Csakhogy ez egyszer, mint oly sokszor már a múltban is, hiba van a kréta körül. Hiába jelölte meg az öreg kalendárium piros betűvel Péter és Pál napját s hasztalan mutatja a régi szokás, hogy ilyenkor élesre fenik a kaszákat, hogy az aratáshoz hozzálássanak. Ez esztendőben gyorsan elkövetkezett, ez a mindenkor junius 29-én beköszöntő szép ünnep, nem érett még meg a mi vetésünk s kasza, kapa csilingelőse nem veri fel a bevetett földek mélabus csendjét.

Haragszik a föld. A nap, az elemek, mintha összeesküdtek volna, csak nem akarják érlelni a kalászt. A gazda verejtékes munkájának gyümölcse csak nem akar mutatkozni. Sürü barázdákat szántott a gond a földmivelők homlokán.

Haragszik a természet! Mintha megakarná mutatni, immár századszor, hogy ne bízzanak benne. Ne adjanak hitelt termő- képességének, kárba vész a munka, a beléje vetett bizalom. Nem adja vissza busásan azt, mit tavaszszal, ősszel belevetettek.

Rossz termésünk lesz. Az időjárás ezer szeszélye megsemmisítette a gazdák

minden reménységét s nagy eredmény lesz, ha a termésünk annyit fog adni, amennyi minden gazdának saját szükségletére elegendő. Felesleg, legalább a kisbirtokosoknál vajmi csekély lesz majd.

S akkor azután hiába van a búzának az a hihetetlen magas ára, melyet épen a rossz termés-kilátások idéztek elő. Ha nincs mit eladni, nincs haszna a gazdának. Annyi lesz épen, hogy éhen ne haljunk. De eladó búzánk nem lesz.

Ilyen szomorú kilátásokkal köszönt be ez esztendőben a máskor örömmel várt Péter és Pál napja. Vigaszság, énekszó, kaszapengés nem köszönti. Aggódó, gonddal teli tekintetek szegződnek a szomorú jövevény felé, mindenki fél az eredménytől.

S igy van ez jól! Legalább végre észre térünk. Be fogjuk látni, hogy a föld nem megbízható kenyéradó, hogy kárba vész a munka, a vesződség az elemek hatalmán. Hogy hiába szorgalmas, munkabíró a nemzet javarésze, a természet szeszélye ellen nem vértezheti magát kellőképen. Más források után kell látnia. Biztos, a szorgalom és munka verejtékét méltányló kenyérkereseti ágakat kell ellepnie, hogy kárba ne vesszen egy egész esztendő fáradtsága, buzgalma, törekvése.

S csak csattogjon az ostor a hátunkon. Jómagunktól úgy sem fogunk eszünkhöz térni sohasem. De ha majd látjuk, hogy nincs más menekvésünk csak az esetben, ha hatalmas energiánkat, hasznosabb, czél- tudatosabb munkálkodásokra fordítjuk, ah majd a kényszerítő körülmények rászorítanak, hogy létfentartásunkra, más módon törekedjünk s ne csak a földmivelés lebegjen szemeink előtt, mint leghasznosabb, legeredményesebb foglalkozás, akkor, de csakis akkor remélhetjük, hogy uj terekre lép a magyar találékony, éles elme s csakis

akkor reméljük egy szebb korszak hajnalhasadását.

Addig a Péter és Pál napja reánk nézve az Ítélethozatal, az igazságtalan mérlegelés napja lesz s nem örömünnep, mely szivet, lelket felvidít.

Ha majd ipar és kereskedelem uralkodik ez országon, ha majd a földmivelés csupán arra szorítkozik, hogy minket élelemmel lásson el egyedül és senki abból existentiát kovácsolni a maga részére nem akar, akkor majd örömmel köszöntjük Péter és Pál napját, mint a múlt idők fényes ünnepét s a jelen tanulságos napját. Addig azonban csak félve, remegve tekintünk elébe, mert ekkor dől el az egész ország sorsa s egész esztendei vagyonosságának mértéke.

Nevelésügyünk köréből.

Jun. 30.

Nem szoktunk az iskolai évzáró vizsgálatokról lapunkban tudósítást adni, most azonban kivételt teszünk, mivel az Irgalmas Nővérek helybeli zárdájában a közönségnek a közelmúlt napokban alkalma volt egy oly figyelem»'« méltó női kézimunka-kiállítást látni, mely csakugyan megérdemli, hogy arról megemlékezzünk.

A kiállítás egy tágas földszinti termet töltött meg, hol az iskolás gyermekeknek kézimunkái voltak rendkívül ügyes és ízléses csoportosítással elhelyezve, hogy bizonyságot nyújtsanak a növendékeknek a női kézimunkák különböző ágaiban nyert jártasságáról.

Junius hó 24-én reggel nyílt meg a kiállítás s három napig volt megtekinthető, mely idő alatt a közönség naponkint állandóan érdeklődött is iránta. Szebbnél-szebb tárgyak borították a falakat s a falak körül futó emelvényes asztalokat, kezdve a kis I-ső elemista gyerek kezdetleges munkájától, a közönséges harisnyakötéstől fel a legértékesebb hímzésekig. Képviselve volt. ott a papir-munka, háncs-munka, kötés, horgolás, száröltés, áttörés, lapos hímzés, domború hímzés, keresztöltés, kalotaszegi varrottas, csipkeverés,

Capriccioso.

— Irta: Battyán Kadó. —

S a férfi lassan, vágyakozva simult a leányhoz. Reszkető keze loppal a lány kezéhez ért. Végig simította azt. Mintha villamos áram rez- gett volna azon keresztül, megrezzent s a szent szerelem tüzében égett.

S most lassan suttogni kezdett. Hangjában a csábítás minden lángja perzselően lobogott. Izzó forró volt lehelete.

— Azután végig csókolnám kis kezének piciny ujjálól egész a sarkáig. Kezdeném a magasan iveit homlokán. Azután a két szemét. Maga vágyakozóan lehunyná azt s én csókolnám eszeveszettül, őrülten, szüntelenül. Az ajkánál, miként a tikkadt vándor pihenőt tartanék. S szívnám mézét addig, mig lélegzete elállana.

A leány megborzongott. Egész testén a szűzi szemérem s az ismeretlen utáni kíváncsiság vibrált keresztül.

— Senki úgy nem fogja magát szeretni, mint én. Mert nagyon kevés ember tud úgy szeretni, miként én. Ha rossz hangulat kínozná, megkacagtatnám tréfámmal. Ha rosszul érezné magát, addig simogatnám, addig becézgetném, mig minden buja, baja elmullana. Szeressen egy kissé.

A lány nem felelt. Csak éjszinü hajával megkoronázott fejét ingatta, lassan, szomorúan.

— Minden gondolatom a magáé. Szivem minden lüktető cseppje önért ver, mindig magától indul ki minden gondolatom s ismét magához tér vissza. Egy biztató szót csupán, egy meleg tekintetet, hogy van reményem arra, hogy majd szeret.

S a leány hideg maradt, mint egy szobor.

A férfi minden ékesszólása, minden könyörgése hiábavaló volt. A gyönyörű leány nem könyörült rajta. Még csak annyira sem, hogy legalább színlelt volna valamelyes érzelmet iránta. Megmondta nyíltan, minden kertelés nélkül:

— Nem szeretem, nem tudom szeretni magát.

— De hát miért? Olyan utálatos, annyira rut vagyok, hogy egyáltalában nem tud megszeretni. Vagy nem akar, vagy mást szeret?!

— Nem szeretek senkit. S nem olyan rut, sem olyan utálatos, hogy ne lehetne szeretni. De én nem szeretem. Hogy miért, azt nem tudom. De most e percben érzem, hogy az, amit maga iránt érzek, az nem a szerelem. Nem mondom, hogy nem tudnám szeretni. De várjon türelemmel. Miért olyan sürgős? Most egyszerre?!

A férfi leverten, bánatosan tekintett a leányra. Két szemében könny ragyogott s olyan fájdalmasan, olyan szomorúan tekintett a messzeségbe, mint akinek nincs remélni valója.

— Miért oly sürgős ?! Hát nem eleget vártam, hát nem eleget igyekeztem, hogy megkedveltessem magamat. Vagy nem úgy intéztem, hogy feledni próbáljam ? Nem sikerült. Ha két napig nem látom, megőrülök. Nincs gondolatom, nincs cselekvő képességem. Hulla vagyok, értelmetlen, érzéketlen holltetem. Csak ha magát látom éledek uj életre. Mintha kicseréltek volna, pezsegve forr ereimben a vér, szivem hatalmasan lüktet s én újra élek, újra gondolkozom.

S a lány hideg maradt, mint egy szobor.

A férfi még próbálkozott. Minden erejét, minden tudását összeszedte, hogy szerelemre gerjessze a lányt, de nem sikerült. A másutt sokszorosan kedvelt, szeretett férfi mit sem tudott kicsikarni a hideg jégszoborból.

S azután elhagyta ereje. Érezte, hogy itt nincs mit keresnie. Elment. Tudta jól, hogy távozása nem okoz keserűséget a leánynak, mert ha csak a legkisebb részvétet, vagy fájdalmat keltett is volna e ténye, úgy maradt volna. Egyetlen szó, egy meleg pillantás visszatartotta volna, de ennyit sem juttatott neki a leány.

Elment. Eleinte nehezen ment a szeretet leány nélkülözése, de azután belefeküdt a munkába. Dolgozott, mint egy igavonó állat s a munka gyönyöre lassan-lassan behegesztette a fájó sebét.

Ha néha-néha úgy hozta magával a véletlen, hogy találkoztak az utcán, fel-fellobbant. benne