Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-02-25 / 4. szám

XIV. évfolyam. 4. széna. 1009. február Sö. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felső­bányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. Hosszú tél. (F.) Idestova négy hónapja már, hogy a dermesztő, szigorú, kemény tél csontos karjaival átölelve tartja a természetet s még mind a mai napig semmi kilátásunk sincs arra, hogy végre szigorából engedjen s a melegítő napfény megtörje kegyetlen keménységét. Ilyen hosszú, zord télre már ember- emlékezet óta nincsen példa s bizony, bizony a mostani áldatlan anyagi helyzetünk­ben, keményen érezteti hatását nemcsak a szegényebb néposztályon, hanem még a közepes, egyébként tűrhető viszonyok kö­zött élő középosztályon is. Utóvégre senki sem készülhetett el, egy majd öthónapos dermesztő téli időre s a még oly dúsan felszerelt fűtőanyag- raktár is, ily hosszú s kemény tél alatt ki kellett, hogy ürüljön. S a jövedelem a huza­mosabb ideig tartó tél következtében nem gyarapodott, az maradt továbbra is a ki­számított csekély, vagy a mi még rosszabb, esetleg kevesebb is. A jótékony egyesületeknek nagy mun­kájuk akadt s fog akadni ezután is, mert azok tőkéi is bizony eleddig már régen kimerültek s most, mikor párlfogoltjaik a legnagyobb nyomornak s szenvedésnek néznek eleibe, most kell üres kézzel el- bocsájtani azokat, kik saját hibáikon kivül, tisztán a természet kellemetlen szeszélye következtében jutottak sajnálatos hely­zetükbe. Évek óta a legkülönbözőbb időjárások­ban volt részünk. A tél szinte isme­retlen fogalommá kezdett előttünk válni, olyannyira enyhe s szokatlan időjárás örvendeztette meg hazánk lakosait. Annál nehezebberTesik, hogy most, mikor a gazda­sági helyzetünkben oly sajnálatos depressió észlelhető, épen most kellett időjárásunk­nak oly szeszélyét érvényesiteni, a mely a szűkös viszonyokat, mégjobban megszigo­rítja. Az ország különböző részéből beér­kező hőmérések a leghihetetlenebb változa­tokban szemléltetik időjárásunk idei, szokat­lan keménységét s szinte azt képzelhetjük, hogy földgolyóbisunk hirtelen az északi sark, vagy legalább is annak közelébe eső égővbe röpítette a mi zónánkat. Magára a földre a kemény időjárás remélhetőleg nem lesz befolyással. A magas hóréteg, mely hamarosan, még a kemény idők beállta előtt elfödte a vetéseket, meg­mentette azokat a kifagyástól s igy nem szükséges már jóelőre kétségbeesnünk a termések esetleges silányságán. Még csak ez hiányoznék amúgy is rózsás kilátása­inkhoz. A folytonos s egyenlőtlen időjárás a kereskedelmet s igy közvetve az ipart amúgy is már lehetőleg tönkretette, ha már most egy rossz termés is hozzájárulna szomorú viszonyainkhoz, akkor még mi magunk sem találhatnánk vigasztaló sza­vakat helyzetünk megítélésénél. Annyi bizonyos, hogy még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. S ez az egyetlen vigasztaló tünet, ez abnor­mális viszonyok között. Lehet, hogy holnap már aranyos napsugár nevet szemünkbe s reánk cáfolja mindazt a sötét feketeséget, melyet mi bus helyzetünkben ma látunk s akkor azután ismét megnyugodva öröm­mel tekinthetünk az azúrkék egekbe, hála­telten, hittel szivünkben, hogy a szegé­nyek, az elhagyottak, a nyomorgóknak örök pártfogója él még s nem hagyja el azokat, kik segítségére szorultak. Addig pedig mi szerény erőnktől tel­hetőén igyekezzünk segíteni azok nyomo­rán, kiket a szokatlan hosszúságú tél, a tőkevesztett jótékony egyesületek s a nyo­morukat máskor enyhítő jótékony szivek, erejük fogytán szenvedésre késztetnek s akkor talán mi is érdemesek leszünk majd arra, hogy a magas pártfogó segítségünkre legyen akkor, azokban a nehéz percekben és órákban, amikor egyedül s csupán ő tud hasznunkra lenni. Városunk fejlődése. Szatmárvármegye főispánja a belügymi­niszter megbízásából fölhívta Felsőbánya polgár- mesterét, hogy a város viszonyairól, szükség­leteiről, fejlődéséből folyó kívánalmairól jelen­tést tegyen. A polgármester tárgyilagos, körül­tekintő és kimerítő jelentését már föl is ter­jesztette s abban mindaz bennfoglaltatik, ami a város jövőjére, anyagi boldogulására befolyást gyakorolhat. A közérdekű jelentést egész terje­delmében alább közöljük. 190-1909. ki. sz. Méltóságot Főispán Ur l A f. évi 10. ein. sz. rendeletre tisztelet- teljes jelentésemet a következőkben van sze­rencsém előterjeszteni: 1. Felsőbányán első sorban felállítandó lenne egy állami polgári fiúiskola, mert ilyen a vármegye keleti részén egyáltalán nincs, pedig úgy Felsőbányáról, mint a vidékről sok olyan tanulója lenne, kik szegénységük miatt nem képesek magasabb iskolát végezni. 2. A város társadalmi, nemzetiségi faji, vagy felekezeti tagosodottságában éles ellenté­tek eddig még nincsenek; de miután Felsőbánya köröskörül oláh falvakkal van körülvéve, me­lyekben Lukács László laczfalusi pap vezetése Rajz az életből. (Felolvastatott Felsőbányán, 1909. febr. 20-án a Dalegy­let táncestélyén. Régen volt. Közel egy negyedszázaddal ez­előtt történt meg az eset, amelyet elmondandó vagyok. Akkor ... — Hej, akkor még dúsan leomló szőke hajfürtök sátorozták fejemet. Nem voltam olyan rém kopasz, aminő most vagyok. Ugyan ki is gondolta volna egykor, hogy majd évek múltán ily »fényes« tulajdonságban lesz osztályrészem? — Hogy a hajam hiányáért élcelődőknek azzal a francia hangzású mondattal fogok vála­szolni: »Volt, de szerfölött lekopott.« Hiába, ilyen az élet! Minden múlandó. Csak a múlan­dóság állandó. Különben az Isten akarata nélkül egy hajszál se eshetik le a fejünkről. — De hadd térjek a tárgyra! A 80-as évek derekán Budapesten, az ak­kor még Stáció- (most Barossj-utcában volt Wohlfahrt-féle vendéglő étkező nagy terme fé­nyesen volt kivilágítva egy nyári este, midőn sétámból, melyet a városligetben tettem — meg­tértem e vendéglőbe, ahol már hónapok óta ét­keztem Marék Károly hivatalnok — és szoba­társammal együtt egy kedves felvidéki ifjakból állott asztaltársaságban. A hosszú asztalokat szorosan egymáshoz húzták a pincérek, hogy az egész egy nagy tábla legyen. Az egész személyzet, élén a vendéglőssel, aki a rendezést dirigálta, lázasan futkosott ide s tova. A nagy fokú, izgalmas készülődést látva, könnyen azt hihette volna az ember — ha a vendéglő valami »nagyon előkelőt lett volna — ami nem volt — hogy valami fejedelmi vendé­get, legalább is Nikitát, a kis Montenegro urát várják. Azonban, akiket vártak, sem hercegek, sem grófok; még csak bárók sem, hanem csak polgári osztályból származott iskolatársak voltak, akik tiz évvel azelőtt tett érettségi vizsga után most fognak találkozni ismét, híven az egykori megállapodáshoz. Az iskolatársak nyolc óra tájban már csak­nem mind együtt vannak. Számban ugyan meg vannak fogyva; de meg vannak gyarapodva te­kintélyben. Négy hely üresen áll. A gazdáikat későbbre várják; azért a nádszékeket — jelzé­séül annak, hogy elfoglalva vannak, féldülve, befelé állították. A megjelent iskolatársak — a viszontlátás örömére — nagyobb zajt csináltak, mint mikor az iskola padjait utolján elhagyták. Boldogan mesélgették el egymásnak élmé­nyeiket, amelyeket a hosszú távoliét tartama alatt átéltek. Egyszer csak ajtó nyílik s egy távirdai szolga lép be. Két táviratot is hoz, megnevezve gazdáikat. Balázs Jenő járásbiró családi gyászt hoz fel mentségéül; Kardos Elemért, a zene­tanárt, betegsége tartja Szliácson. Ezek tehát nem jöttek el a tízéves találkozóra. Kevés vártatva ismét ajtó nyílik. Egy ma­gas, szikár alak lép be. A hajdani iskolatársak kérdő pillantást vetnek egymásra. Alig ismernek rá. Szakáit növesztett; arca halovány; fekete szemei mélyen ülnek benn. A különben csinos férfi úgy néz ki, mint aki tiz év alatt huszon­ötöt élt volna át. Vájjon mi történhetet vele ? Nem történt vele egyéb csak az, hogy megnősült. Szerette, imádta, bálványozta a nejét; de az nem szerette őt; sőt megcsalta. Tönkre tette őt fizikailag és erkölcsileg is, mert bemocskolta becsületes nevét és most ennek a fájó érzésnek a betege. A szép asz- szony pedig virul és mulat. Belevegyül a vig élet za­jába. Azonban ne higyjék, hogy boldog. Csak vergő­dik ; mert az önvád tépi szivét, lelkét egyaránt; mert hát meg van Írva, hogy nincs a földön bol­dogság ; ámbár keressünk, el akarjuk érni; de ez a csalfa árnyék: elfut előlünk, elmarad utánunk. A boldogság keresésében morzsolódik le az élet. Az egyik ember lemondással, nehezen, de mégis csak valahogyan viseli az élet terhét; a másik könnyebben veszi az élettől kapott sebe­ket; a harmadik — mert ilyen is van: nem akarja sehogysem viselni — és mint elviselhe­tetlen nyűgöt — eldobja magától az életet. Ámde azok, akik korábban eljöttek, derült hangulatban töltik az estét. A visszafénylő múlt sugarainál minden derültnek, vidámnak látszik. A szivekben meleg érzés fakad. Dal röppen el az ajkakról. Banda Marci érzéssel telt zenéjétől, felpezsdül az egykori aranyifjuság vére. Éltetik a királyt, a hazát. Rázendítik a »Fel, töltsétek fiuk, igyunk«-ot. Majd megszűnik a dal, elhang­zik az utolsó record is. — De ugyan hol van Sóváry Feri — hol

Next

/
Oldalképek
Tartalom