Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)
1908-04-08 / 8. szám
Felsőbányái Hírlap mit, a mi az én tulajdonomat képezi, meg is várhatom a közhatalomtól, hogy gondoskodjék arról, miszerint a tulajdonomnak birtokába visszajuthassak. Ha a felsőbányái katholikus hivek mind reformátusokká lennének, azért az itteni katholikus templom megmaradna katholikus templomnak, még ha magában miséznék is benne a pap. Csakhogy a reformátusok a hitújítás alkalmával a katholikus templomot megtelték református templomnak annál fogva, mivel ők kalholikusokbol igen sokan reformátusokká lettek. Ilyen elv szerint, ha közülünk valaki reformátussá lenne, akkor egyúttal joga is volna legalább egy csengetyüt vagy egy gyertyatartót magával vinni! Az a király tehát nem gáncsot, hanem dicséretet érdemel azért az igazságosságért és erélyességért, hogy nem mulasztotta el a közrendet megótalmazni. Ezért tehát nem szükséges I. Lipótról »vakbuzgóságot« télelezni fel és a mit tett, az kötelessége lelt volna annak a királynak akkor is, ha ő maga is protestáns lelt volna. Külöm- ben az a templom azon elv szerint, melyet a cikkíró ur vallani látszik, amúgy is előbb- utóbb ismét a katholikusoké lett volna, mivel később a többség visszatért a katholikus hitre. Hogy tehát a király visszavétette a templomot, a katholikusok részére, azzal még nem üldözte a protestánsokat, hanem csak igazságot szolgáltatóit. Ha pedig valóban üldözte volna I. Lipót a protestánsokat, a mi ezt illeti, szerintem a történelmi eseményeknek az a tulajdonságuk, hogy ha azokat helyesen akarjuk megítélni, nem szabad mereven magát a tényt tekinteni, hanem figyelembe kell venni mindig a körülményeket és az akkori viszonyokat, máskép egyoldaluakká lehelünk az események megítélésénél. Így figyelembe kell venni ennél az esetnél első sorban azt, hogy azokban a veszedelmes időkben, abban az izgalmas korban az egyházat minden elővigyázatra, óvatosságra intette, azért csoda-e, ha az egyház aggódva szemlélt minden újítást, változtatást, mely a hitet és vallást csak távolról is veszélyeztethette, és ha egyeseket — de sohasem magát a szoros értelemben vett Egyházat — a buzgóság túlzásokra ragadott? Külömben az emberiség akkor valósággal rettegett az eretnekségektől, mint például rettegett ujaban a szocializmustól; most pedig retteg az anarchizmustól; rettegett pedig, mivel a régebbi eretnekségek között gyakorta olyanok is voltak, melyek a társadalmi rendet fenyegették. Az albiaiak (albigensek) a XIII. században rabolva, gyújtogatva, gyilkolva járták be Francia- ország egy részét, úgy hogy »keresztes hadat« vezettek ellenök. Figyelembe kell továbbá venni azt is, hogy abban az időben az emberek nem voltak ám még oly simák, szelídek, kíméletesek, mint most, hanem ezelőtt 250 évvel bizony sokkal vadabbak, nyersebbek, szilajabbak és durvábbak voltak. Kérdés, hogy a reformátusok, ha az ő egyházuk tagjai közül egyesek újításhoz, változtatáshoz kezdtek volna, például oly irányban, hogy egyházuk a katholicizmushoz közelebb álljon, váljon közömbösen nézték volna-e az újítást. Szeben tanácsa a reformáció idején halálos büntetést mondott azokra, a kik három nap alatt el nem fogadják az uj hitet vagy ki nem költöznek a városból. És csakugyan a kik megmaradtak katholikus hitök mellett, azokat guny- kiáltások és kődobálások között űzték ki. Hány katholikus papot, szerzetest, apácát megöltek például Franciaországban a hugenották! Nálunk Erdélyben a katholikus papokat országgyülésileg száműzték. Az erdélyi püspököt megölték. Hány papnak a hajkorona helyén fejbőrét nyúzták le. Hány protestáns főur kizárta végrendeletében gyermekeit az örökségből arra az esetre, ha a katholikus hitre visszatérnének. Nos, hát ha akkor az emberek még ilyenek voltak! így ment ez akkor mindkét részről. — Nem azt ítéljük el, hogy nem közömbösök a hit iránt, hanem hogy fizikai erőszakot alkalmaztak a más meggyőződésen levőkkel szemben. Kell hogy figyelembe jöjjön végül az a szempont is, hogy mindazt, a mi történt a vallási türelmetlenség nevében, nem az egyház követte el sohasem, hanem mindig — emberek. Az egyház álláspontjával ugyanis ellenkezik a fizikai kényszer alkalmazása. Ha azok a részletek, melyeket a spanyol inkviziczióról forgalomba hoztak, mind igazak volnának is, az egyháznak nem volna akkor sem semmi szé- gyelni valója, A ki ama részleteknél szerepel, az nem az Egyház, hanem emberek, még pedig olyanok, akik egyáltalában nem voltak hivatva arra, hogy reprezentálják az Egyházat. Az Egyháznak mint ilyennek azokhoz az eseményekhez alig van köze, azon kor embereinek vadsága ott csupán a cselekvő tényező, s azért az efélét az eltértek volna a Jézus Krisztus tanításától ? Miért ? Egyszer egy rokonom, egy reform, val- lásu úri ember, evvel akart engem — sarokba szorítani. — A Jézus Krisztus apostolai szintén vettek fel magukra arany hímzésű misemondó ruhát? kérdezte tőlem. Igazán borzasztó! gondoltam magamban. Hát ennyi a baj? Mit bánom én, vettek-e fel magukra az apostolok vagy nem vettek arany hímzésű misemondó ruhát. Nem ez a lényeges. A fő nekem az, hogy a kik kormányozzák a katholikus egyházat, utódai a Krisztus apostolainak. És Krisztus ennek a tizenkét embernek mondta, és senkinek másnak, hogy: »Elmenvén, tanítsatok.« — És ezeknek ígérte meg Kriszlus a feltámadása után, hogy: »veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.« Senkinek másnak. Hát Isten Fia igy talált a szükségesnek megalapítani az ő egyházát. Az említett cikk azonfelül a XVI. századbeli tömeges hilváltozlatást vagyis hitelhagyást nem is hitújításnak, hanem hitjavitásnak nevezi, tehát a Jézus Krisztus által adott hit megjavításának. Azonban az isteni Üdvözítő által hozott hit nem szorulhat javításra s azért ezt szerintem javítás ürügye alatt vagy céljából nem is szabad megváltoztatni. Éppen ezért tette azt a kereszténység isteni alapitója, hogy kiválasztott egyet apostolai közül, azt, akit elnevezett kősziklának (latinul Péternek) s erre bízta nyájának vezérletét vagyis az egyház kormányzását és megígérte neki, hogy *a pokol kapui nem vesznek erőt rajta,« (Máté, 16, 18.) vagyis bátran követheti mindenki ennek tanítását, mert ez tévedni nem fog sohasem. Ennek a szent-Péternek, a ki Rómában meghalt mint vértanú Nero császár alatt, mostani utódát X. Piusnak hívják. És csakugyan, ha felnyitjuk a Szent- irást, ott azt az intelmét olvashatjuk az apostolnak, hogy ha egy angyal jönne az égből és máskép tanítana, mint a hogy ők tanítottak, nem szabad még azt sem elfogadni. Az én igen tisztelt barátom, a cikkíró ur, említette I. Lipót magyar királyról azt, hogy Felsőbányán a reformátusoktól erőnek erejével elvétette a templomot és hogy üldözte a protestánsokat. Hiszen ha tőlem valaki elvenne valaA hegytetőn letűnt a napsugár, Sötétbe hagyva völgy kolostorát. Künn éji baglyok bús csapatja jár, Bent könnyét száritgatja egy barát. A csók. Mindketten a Terpsichore-szinház kórusában táncoltak és énekeltek, a rendezői lelemény mindig ugy hozta magával, hogy három éve mindig egymás mellé kerültek, az öltözőjük is közös /olt és gyűlölték egymást kegyetlenül, engesztel- íetetlenül. Valami kicsinyes toalett-versengés- 3Ő1 indult ki a dolog és utóbb annyira megnőtt, íogy teljesen hatalmába ejtette őket. Nem :udtak egyébre gondolni, mint egymásra, nem /olt egyéb vágyuk, mint hogy egymást boszant- iák. Ha egyik valami szépet látott, csak azért gyönyörködött benne, mert tudta, hogy a másik szt nem teheti. Ha valamelyik jó gyümölcsbe íarapott, gyönyörűségének nagyobb felét az ídta meg, hogy Íme itt van most az ő tulajdonban valami, amit a másik soha, semmi körül- nények között nem kaphat meg. Apró, jelenéktelen kellemességei és örömei az életnek ezen íz alapon óriásiakká nőttek s Margit és Lenke nint két gyönyörű ragadozó, a percek legsze- ényebb virágocskáit is leszakították s elraktározok gyűlöletük múzeumában. Körülöttük pokollá vált mindenkinek az fete. Az öltöztető asszonyoké, a színházi szabóé s főleg azé a két dzsentlmené, aki a két leány ínyagi létének szilárd alapját képezte. Rettenetes ;ári önkénykedést gyakorolt Terpsichore két papnője e két uron, akik végül azt vették észre, hogy a leányok őket is belehajtották az esztelen versenybe, amelynek láza veleragadta őket. És oly napon, mikor Margit automobilja elütött egy öreg embert és az újságok foglalkoztak az esettel, Lenke haját tépve kérte, követelte a barátjától, hogy ö viszont két embert gázoljon agyon s közben vörösre sírta szemét s a bőségesen ömlő könnyek kimarták arcának hófehérségét s szép orrát. Egy középkori véres fantáziától duzzadó cselszövény utján valóban be is csempészte Lenke barátja az újságokba a dupla elgázolásról szóló hirt. Hanem ekkor ugy érezte a kitűnő férfiú, hogy a mérték beteilett s egy szép napon beállított Margit barátjához s igy szólt hozzá: — Uram, mi mind a ketten derék, tisztességes úriemberek vagyunk, jó sorsra méltóak, nem érdemeljük meg, hogy e két leány oldalán pokol legyen az életúuk. Fogjunk kezet uram s Ígérjük meg egymásnak, hogy barátnőink eszeveszett kívánságait nem teljesítjük ezután. Margit lovagja meghatottau szorította meg Lenke anyagi alapjának jobbját s valami esküfélét rebegett. Es ettől fogva csakugyan a két dzsentlmeu helyzete javult, de a leányok bizonyos tehetetlenség érzése alatt még jobban gyűlölködtek. Ekkor történt, hogy egy uj operetben egy kis szerepet kapott a két leány. Görög szerelmes párt játszottak s a második felvonásban hosszan össze kell csókolózniok. A beavatottak, — s Istenem egy operette-színház ügyeibe az egész világ be van avatva! — a beavatottak, mondom, izgatottan várták a bemutató estéjét, hogy a pikáns látványban gyönyörködjenek. A primadonna egy hosszú, puha szönyeges kereveten feküdt, lehanyatlott kezében aranyserleget szorongatott, körötte haldokló rózsák lehelték ki illatos lelkűket s felülről bizonyos időközökben virágok hullottak alá. Köröskörül egymáshoz szorulva szerelmes párok álltak, ültek és feküdtek sa nők görög ruhái szabadon hagyták akarókat, kebleket és hátakat. A levegő forró volt és illatos, egy bekövetkezendő izgalom percétől terhes s amint a női karok, váltak összeértek, buja villamos áram futott át a sorokon. A zenekar tompán játszott egy dalt. A hegedűk hangjai, mint izzó fehér lángocskák lobogtak, a melyeken néha ugy futott at a flóta érzéki, rekedtes hangja, mint a vakító aranykigyó. A hárfa pengései ezüstlemezre hullatott gyöngyök valóra emlékeztettek s a cselló a beteljesedett szerelem elhaló, fájdalmas hangjait hallatta, a mint siratják a gyönyörű sóvárgásokat s az éjszakák bolond vágyakozásait, melyeket elrabolt a beteljesedés. A primadonna pedig ezekbe a hangokba el-elcsukló, érzéki halk sikongásait fűzte bele. Színpadon s nézőtéren mindenki reszketett s életüknek legszebb pillanatai virágoztak ki az emberek agyában. Az egymás mellett ülő férfiak és nők keze önkénytelenül egymásba csúszott. És ekkor kellett öntudatlan lázban egymásra borulnia a két leánynak. A nézők szeme csillogott, s a két leány, mintha mágikus álomban lett volna, szinte egymáshoz vonaglott. A barnának arca tüzelt, hosszú szempiüája lecsukódott, széles ajka kinyílt, mint a rózsa s vonásai valami kimondhatatlan boldog mosolyba igazodtak. A szőke ametiszt szemei félig látszottak s átható lángokat löveltek. Keskeny ajkai látni engedték hófehér fogsorát s az arcon, amelyet csodásán
