Felsőbányai Hírlap, 1906 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1906-08-15 / 17. szám

Felsőbányái Hírlap

egény alakjában le volt Írva, hogy hogyan kell jjel valamely lakásba az ablakon betörni, hogy sörömpölés ne történjék. Le van ott írva apróra, logy gyémánttal hogyan kell az üvegtáblán karcolást csinálni, azután bizonyos ragasztékkal lekent papirossal hogy kell betapasztani az üveg- áblát, a mely aztán kevés nyomásra kihozza az ivegtáblát stb.

Mindezekből világosa czél, t.i. az ómagyar- ágot elerkölcsteleniteni s akkor magamagától el- jukott az ómagyarság s az uj magyarság annak l romjain felépiti az uj, modern hazát.

Különös dolog az, hogy a kormányhatalom íz olyan iskolát, a melyet nem engedélyezett, lezárja; vagy az olyan tanitót, akinek nincs a anitásra való engedélye, oklevele, egyszerűen, ninden teketória nélkül eltiltja a tanítástól és izeket a zugirkonczokat szabadon hagyja garáz- lálkodni. Pedig az a zugtanitó korántsem tesz mnyi kárt a társadalomban, minta zugirkászok; nert a zugtanitó legfelebb nehány gyermekei )utit el, amin még lehet segíteni; de a zugirkász i nagy, felnőtt emberek egy egész tömegét el- nételyezi úgy, hogy az állam annak következ- nényeit kénytelen nagy és hiábavaló költséggel, i börtönnel reperálni, jobban mondva megtorolni, le nem javítani.

Ha tehát a társadalmat akarjak javítani, >agyis a népet a műveltség és a jólét magas 'okára emelni, első sorban is az irodalmat cell reformálni. Mindazon elemeket, a melyek i magas czél elérésében disszománcziául vagy tkadályul szolgálnak, egyszerűen ki kell zárni, /agyis onnan eltávolítani. Mert ha ezt igy hagyjuk ovábbra is, hiába állítunk ezer és ezer iskolát, izek nem képesek ellensúlyozni a fentebb említett imberek káros és romboló működését.

Tudom, hogy erre az illetők feljajdulnak, hogy hol lesz tehát a szólás- és sajtószabadság? Erre részben már fentebb adtunk feleletet, t. i. hogy az irodalom nem szemétdomb és azt mondhatjuk a debreczeni tanárral: »a ki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul« Vagyis: a kinek nincs ahhoz való műveltsége, az ne akarjon másokat oktatni. Az sokkal okosabban tesz, ha elmegy valamely mesterséget űzni, a hol hasznos tagja lehet a társadalomnak. A ki másokat oktatni akar, annak előbb magának is nagyon sokat kell tanulnia.

Igaz, hogy a nő mindenütt a világon természeténél fogva hajlandó a regényolvasásra. Eme természeti hajlamát ki is kell elégíteni. De épen azért adjunk neki a kezébe oly olvasmányt, a mely az ő erkölcsi értékét emelje és ne sülyeszsze. Ezen fordul meg a nőnevelés egyik sarkalatos pontja. És most áttérhetünk tárgyunk második részére, a divatra. Ha valaki kérdezné tőlem, hogy mi a divat, azt felelném rá, hogy majom-utánzat. Mert én hiába forgattam a divatlapokat, vagy hiába kérdeztem a nőktől, hogy ez vagy amaz miért van igy vagy amúgy, sem az egyik, sem a másik nem adott rá megokolt választ. Mind a kettő az mondotta, hogy ez divat.

Furcsa! de nagy hatalom tehát a divat. Minden nő vakon rohan utána. Ettől függ boldogsága vagy boldogtalansága. Nagyon kevés a kivétel. Azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a divat mily bűvös hatalommal bir. De hát ki és mi annak a szerzője. Hiszen csak embernek kell lenni és nem valami tulvilági lénynek. Sokan azt is fogják gondolni, hogy még mily tudományos és magas műveltségű embernek kell annak lenni, a ki a divatot gondolja ki.

Hát megmondom én, édes hölgyeim, hogy azok az emberek, akik a divatot csinálják, a legszimplexebb emberek a világon. Vegyük pl. Párist, a mely város még mindig a divat központja. Szántszándékkal a neveket kihagyom. Hanem annyit jegyzek meg, hogy valamennyi párisi nagy divatkereskedő mind a nép legalsóbb osztályából származik és csak saját szorgalma és igyekezete után lett azzá, a mi. Tehát ezek az urak semmiféle magasabb műveltséggel vagy tudománynyal nem bírnak. Márpedig a mi a magasabb ízlést és szépészetet illeti, csak az az ember emelkedhet oda, a ki kicsi korától fogva olyan kerben növekedett, a hol lépten- nyomon volt alkalma ilyeneket látni és tapasztalni. Akkor is évek hosszú sora kell ahhoz, hogy az ember eme tnagasahb körbe jusson. Már pedig ama embereknek arra nem volt alkalmuk. Tehát ha a dolog igy áll a párisi divatkereskedőkkel, hát még hogy áll a bécsi vagy budapestiekkel, a honnan a mi hölgyeink nyernek utasítást 1

Ezeket az urakat tehát, nem a magas műveltség, nemesebb Ízlés vagy czélszerüség vezeti, hanem tisztán csak az üzlet, a haszon. Hiszen a mit divatba hoznak, sokszor a magasabb Ízlésnek és czélszerüségnek negácziója, vagyis épen az ellenkezője. Például a hajviselet, harangszoknya stb. stb.

Hogy ezek az urak hogy csinálják a divatot, legyen egy pár példa rá. A 90-es években behozták Magyarországon a reczepcziót. Ennek folytán Galicziából valóságos népvándorlás történt Magyarországba, különösen a felsővidéki városokat ellepték az uj magyarok. Történt, hogy egy szombati napon N városban az uj atyafiak felöltöztek galicziai módra, díszbe, t. i. kaftán, hernyókucsma, fehér harisnya és kis czipellőbe. Miután ott a régi magyarság, különösen pedig a gyermekek ily kosztümöt nem láttak soha, hát az utczán sétáló uj atyafiakat nemcsak megbámulták, hanem pajkosságból ki is gúnyolták. Az atyafiak rendkívül megsértődtek és panaszt emeltek. A dolog az ottani alispán elé került, a ki imigyen gondolkozott, hogy ha eltávolítjuk az okot, magától elesik az okozat. Tehát megtiltotta a kaftán meg a hernyókucsma viselését, mint a magyar ember szemében csúfnak és komikusnak látszó viseletét. De az atyafiak nem nyugodtak meg eme ítéletben, felebbeztek a miniszterhez; az akkori miniszter pedig szépnek és csinosnak találta eme kosztümöt, tehát az alispán Ítéletét megsemmisítette. Erre nagy öröm lett Izraelben. S azon törték a fejüket, hogyan bosszulják meg az alispánt. A terv sikerült. Titokban megcsinálták. Egy napon az alispán korábban jött haza hivatalából, mert egy nagy urnák a vizitjét vissza kellett adni családjával együtt. Hát a

családja, felesége és leánya már készen, felöltözve várta. Mikor meglátta őket az alispán, egy darabig áll és bámul rájuk összehúzott homlokkal, mint aki haragszik valamiért. S végre megszólalt: hát ti mi az ördögöt tettetek fejetekre, zsidókucsmát? — Hajfrizura ez, édes, jó uracskám, a legújabb divat szerint. Nézd a legújabb divatlapot. Olyan jól áll mindkettőnknek! Mikor a vizitből visszajöttek, egy boltból több ilyen kucsmás fő megéljenezte őket.

A harangszoknya története pedig ez. A 90-es években Japánból hozták Francziaországba a nálunk is ismert Ipomea (felfutó hajnalka) egy faját, mely nemcsak nagyságra, de színére és különösen harangalaku formájára nézve tetemesen felülmúlta a mienket. Nemsokára nemcsak Páris- ban, de mindenütt divatvirággá vált. Innen vették az eszmét és alakot a párisi divatkereskedők a női szoknyára. De nem nagy szerencsével, mert a milyen szép az ipomea japonica, olyan csúf és hozzá ezélszerütlen a harangszoknya.

Meg kell itt említenem még az úgynevezett gyermek-divatot ; hisz van már külön irodalma is. Kritikánk azonban erre sem kedvezőbb.

De vegyük a dolgot sorba, és mindenek előtt tegyük fel ezt a kérdést: mire való a ruha? Hát arra való, hogy az ember, mint a föld ura, minden tájon és minden időben az ottani viszonyok szerint öltözködjék. Minden állatnak a Teremtő adott ruházatot, csak az embernek nem. De éppen ebben rejlik az ember nagy előnye a többi teremtmény fölött. Mert mint eszes és alkotásra tehetséggel biró lény, tetszése szerint csinálhat magának oly mezt, a minő neki tetszik és felveheti vagy levetheti akkor, a mikor kedve tartja. Nyárba vagy meleg éghajlat alatt olyat, hogy tisztán csak a nap hevének káros befolyása ellen legyen megvédve; télben vagy sarki vidékeken pedig olyat, hogy a teste védve legyen a hideg, illetve az egészségre veszélyes meghűlések ellen. Tehát a Teremtő megadta az embernek e tekintetben is a teljes szabadságot, a mi semmiféle más teremtménynek nincs megadva. Hogy aztán eme szép és magasztos privilégiumot hogyan használja ki az ember, az tisztán ő tőle függ. E tekintetben azonban az észszerüség törvényeit leginkább a köznép használta ki, t. i. mig a divatot nem ismerte. Az úgynevezett müveit osztályt már nem annyira a czélszerüség, az észszerüség vezérli, hanem a hiúság. A hiúság pedig szüli a divatot. Már fentebb is kimutattuk a divatnak a nevetségig vagy bosszantásig való gyarló alapját. A kik visszaemlékeznek még a múlt század 60 as éveiben divó krinolinra, vagy a 80-as években a turnürre, most a harang- szoknyára, nemde csúfnak és nevetségesnek találjuk azokat! Ma nemcsak a magasabb Ízléssel biró emberek, hanem még azok is, a kik annak idejében épen eme divatoknak hódoltak, elitélik, sőt nevetségesnek találják.

De a ruházatot nemcsak szépészeti szempontból kell megítélni, hanem és főképen egészségügyi és közerkölcsi szempontból kell azt elbírálás tárgyává tenni. S mily tapasztalatra jutunk, ha e tekintetből vizsgáljuk ruházatainkat ? Hát bizony nagyon sok kívánni és javítani való van e téren.

— Igen, édesem, itt visszanyered egészségedet — kiáltott a feleség egyik délután, amint az erdő mélyében sétáltak — mert hiszen itt, az isteni levegőn, a természet ily pazar pompájában lehetetlen, hogy a beteg meg ne gyógyuljon!

— Oh bár a múlt évben is itt lettél volna ! — sóhajtott a férj.

— De itt vagyok most — válaszolt a nő; nem is képzelvén, hogy minő fontosak férje szavai — és ez után, ha megint eljösz, mindig veled, mindig körödben leszek . . .

Az idő röpült, a végzetes nap közeledett.

Végtelen keserűséggel gondolt a vadász ama perczekre, melyek fölötte határozni fognak. Mert, hogy valami rendkívüli fog történni, azt érezte. Nem magáért rettegett; kedves feleségét, az áldott asszonyt, meg gyermekét sajnálta, akiket váratlanul veszélybe dönt. Sokat tűnődik, hogy értesitse-e a szerető hitvest a közelgő veszedelemről ... de nem tudta magát elhatározni.

Az idő röpült ... a végzetes nap estéje elérkezett.

— Ma egy különösen kedves helyre vezetlek benneteket — szól vacsora után feleségéhez — olyan szépet még nem láttatok soha. Az volt a múlt évben az én legkedvesebb pihenő helyem. Hanem legpompásabb holdtöltekor; azért vártam a mai napig.

— Oh ne . . . ne menjünk most 1 — válaszolt a nő kimondhatatlan félelemmel. — Én félek a holdvilágos éjtől . . . Nézd csak mily furcsa, ismeretlen fény látszik a Feketehegy felől... Inkább nappal, majd máskor menjünk oda . . . Én igen félek, mintha ott veszély . . . halálos szerencsétlenség várna bennünket.

— Oh, te bohó! Mitől félsz? Hiszen veletek leszek . . . nem érhet semmi baj . . . Nézd, mily gyönyörűen világit a hold!... Készülj... ne

késsünk ... a kis fiú már elkészült . . . jöjj . . . menjünk.

A kis fiút kézenfogták és — mindenik másmás okból, de — nagy nyugtalansággal, dobogó szívvel indultak és mentek-mentek a tengerszem mellett álló tölgyfa felé.

Tündéri fényben és pompában ragyogott a tengerszem környéke. Mintha csak gyémántból, aranyból, ezüstből lettek volna a Feketehegy évszázados fáinak levelei. Nappali fény áradt szerteszét. A tengerszem vize hullámzani kezdett és belőle méltósággal emelkedett ki a tündér- palota és mellette megállapodott. Rövid perczek alatt be is népesült. Mindenfelől érkeztek nagy csoportokban a menyekzőre meghívottak. Elküldték a vizek, a hegyek, a sziklák képviselőiket, hogy a hatalmas fejedelem leányának a föld szülöttével való egybekelésén ünnepeljenek.

Egymásután érkeztek az óriások, a törpe monnok, a tündérek fényes öltözékben. Mindenik kezében tartotta a gazdag ajándékot, melylyel a menyasszonyt meglepje. Amint az óriási terembe léptek, csöndes méltósággal a menyasszony elé járultak és lábaihoz rakták ajándékukat.

A menyasszony kristálytrónon ült, mellette atyja foglalt helyet. Koszorú helyett gyémántkorona ragyogott fején, földig érő palástja gyémántporból volt szőve és ragyogásával fölülmúlta a tündéries fényt, mely a termet elárasztotta.

Hanem sápadt és szomorú volt. Szemeit folyton az ajtóra szegezte. Mert a hold már magasan állt és a vőlegény még nem jelentkezett.

— Jaj neki! — szólt az öreg király. Gonosz elöérzetem azt mondja, hogy hűtlen lett. De jaj neked is, egyetlen leányom, hogy szivedet egy halandó, egy hazug, álnok földpora hódította meg!

— Ne haragudjál, ne boszankodjál, atyám,

hogy késik. Talán eltévedt. Előérzeted csalhat. O el fog jönni, érzem, hogy eljön és engem boldoggá tesz. Légy nyugodt!

— No csak várd, hidd, hogy eljön! Nem elég maga az is a gyanúra, hogy vőlegényed már hetek óta a hegységben van és nem ügye- kezett, hogy veled találkozhassék ? Jaj neki; ha megcsalt, meg kell halnia !

— Kíméld, jó atyám ! Kíméld, ha úgy állna is a dolog! — Könyörgött könnyezve a kedves teremtés.

E pillanatban zaj hallatszott az ajtó felől: egy nő kétségbeesett könyörgése és egy kis fiú siránkozása, A vőlegény, a vadász, közeledett a trónhoz, kezén vezette feleségét, kinek sápadt arczárói özönben folyt a köny ... és kis fiát, aki keservesen sirt.

— Uram, fölséges fejedelem — szólt a vőlegény — és Te, édes tündér! Nézzetek ide; itt áll előttetek feleségem és egyetlen, kedves gyermekem. Mikor egy év előtt meggondolatlanul, szerelmedet, te kedves tündér, megnyertem, már régen férje voltam feleségemnek és atyja ez ártatlan gyermeknek. Mikor megláttalak, mikor kedves szavaidat hallottam, bóditó szépséged teljesen hatalmadba ejtett; mintegy varázslatra elfelejtettem a jelent a múltat; nem tudtam gondolkozni, elfelejtettem feleségemet, gyermekemet, akik oly óhajtva vártak otthon reám. Csak téged láttalak. így múltak hetek, hónapok, mely alatt csak veled csevegtem. Azt hittem, hogy az csak játék, hogy bogarak, lepkék, madarak között, azok társaságában ünnepelek veled . , . de egyszer csak magamhoz tértem, a varázs megszűnt, a fátyol, mely lelkemet takarta, szétfoszlott. Eszembe jutott feleségem, gyermekem . . , borzadtam a gondolattól, hogy veled, nekem nem egyenlő ténynyel szövetkezzem. Ek-