Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1905-08-02 / 16. szám

IXL_ évfolyam.

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN.

Előfizetési ára: Egész évi'e 4 korona. Félévre 2 koro.ia Egyes szám ára 20 fillér.

Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők.

nr«---------1 i i ■ —■ ,r -iA lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czímére ! -V Felsőbányára küldendők.

Hirdetések olcsó árak mellett közöltetnek.

Azután illő tisztelettel megállunk á temp • lom lépcsőin Szent István és Szent László királyaink szobra előtt s mig ezek hatalmas alakjai elé kegyeletünk és hálánk cserkoszoruját teszszük le, azalatt e jelenetet az ottani fényképész, a monumentális két alak előtt tisztelgő utódokkal egyetemben megrögziti.

Innen felmegyünk, mint a szépen megfogalmazott «írás» mondja, a városház tanácstermébe s a városi vendéglőben együtt ebédelünk, hogy a viszontlátás kellemes érzésének hatása alatt örüljünk az együttlétnek.

Lesznek, akik e nap beteltével eltávoznak ; de leszünk, akik még pár napig ott maradunk Felkeressük a Bódi-tót, a Guttint, a Szent-János-patakát, a Rozsályt, a Hegyes hegyet, a Keleti bányát, a Nyugati bányát s az Árkot. A Fekete-hegyet és Kapnikot.

Ott maradunk néhányan István Király napja előestéjéig. Mily szép volt hajdan, amikor Török István, Moldován István, a 60-as évek eme két vezető gavallérja minden év augusztus 19-én összegyűjtötte Felsőbánya intelligens fiatalságát s alkonyat után megjelentek a Szent István szobra előtt s elénekelték:

»Isten áldd meg a magyart!«

Ezek az idők eltűntek, de hiszem, hogy ezt a fiatalságot felváltotta egy másik, amely hazafias érzés tekintetében bizonyára követi az elődök példáját és nem enged a 48-ból. Szive, lelke, egy óhajtásban olvad össze s ez az:

»Hazádnak rendületlenül, légy hive oh magyar!«

Szóval, bolyongani fogunk, hűvös völgyek ölén, csergő patak mentén, festői ligetekben. Felkuszunk a zord sziklákra s a bérezek ormára. Lejövünk a Széchenyi-ligetbe, vagy a Zuhany-fürdő melletti filegoriába, az Ambrus-tó alatt. Megtervezzük, miképen lehetne a kimerült bányavárosból a bővében levő nyers anyagok feldolgozására fokozatos átmenettel gyárvárost létesíteni? Miképen lehetne a gyümölcs- termesztést intenzivebbé tenni ? Mikép lehetne egyes kertek és kaszálók földjét gyógynövények termesztésére felhasználni ? Hiszen egy kiló széna 3 kr. Egy kiló szárított gyógyfű 30—40 kr. Eszmecsere utján sokat lehet a helyzeten s az állapotokon lendíteni. Mint a névsorból látom, Felsőbányának az a kiváltságos helyzete van, hogy szülöttjei közöl rendelkezik

egypár olyan férfiúval, akik a helyi viszonyok ismeretét a gyermekkorral szívták magukba. Akik idegen környezetben szerzett gazdag tapasztalataikat önzetlenül készek szülőföldjök rendelkezésére — előforduló eset alkalmával — bocsátani.

Az a névsor, amelyet önök közöltek, nagyon hiányos. Alig fele van benne felemlítve azoknak, akik hazulról elszármazva, az ipar, a kereskedelem, a tudomány és nevelés, az igazságszolgáltatás, az egyház, az állami, vagy törvényhatósági közigazgatás, bányák, erdők, vasmüvek, forgalmi eszközök kezelése körül alkalmazva vannak *)

Nem baj az, hogy a névsor hiányos. S nem baj, ha többen jelennek meg, mint ameny- nyit névleg felhívtak. Egyet akarok, mint érdekes dolgot, felemlíteni.

Magyarország sok városát ismerem. Azonban egy városból sem származott ki annyi számottevő férfiú, mint amennyit ez a röktönzött s igy hézagos statisztika feltüntet.

Ez nem azt bizonyítja, mintha a mi kis »Názáret«-ünkben a kivándorlás miatt talán nem is maradt volna okos ember. Maradt elég. De azt bizonyítja, hogy tulnagy lévén a termelés, sok dudás egy csárdában nem él meg.

A szellemi erőknek a gyakorlati élet által való lecsapolása, ha a városnak nem árt is., azonban mégis javára válik az, ha a város intézői és szervei, sok évtized után egy ünnepnapra őket összehozzák.

Erre való tekintettel, a sikerrel megindított akczióért előlegesen is köszönetét mondok a felhívás intézőinek s a 7-ik nagyhatalom helyes irányítójának, a tek. szerkesztőségnek.

Szemlélő.

*) Tökéletes igaz, ezt a hiányt ezúttal is ügye- keztünk a »különféléidben közölt névsorral pótolni.

Szerk.

A nőnevelés problémája. *

Sok tintát és papirt elfogyasztottak ezen kérdés megoldása szempontjából, mégis alig vannak előbb valamicskével, mint azelőtt voltak ; sőt sok tekintetben még hátramenés is észlelhető. Amit nagy előhaladásnak mondanak, az csak látszat, amint későbben látni fogjuk.

Jövünk.

(Visszhang a búcsúra való felhíváshoz.)

Erdélyi részek, 1905. jul. 25.

Mi elszármazottak megilletődve olvastuk azt a szeretetteljes, szép felhívást, amivel bennünket a felsőbányái búcsúra hiv Farkas Jenő, a város kiváló polgármestere, Nyisztor István, a város körültekintő, gondos tanácsosa és Pap Márton főszámvevő, akit nem csak a 2X2- höz való rideg ragaszkodás jellemez, hanem ki a maga páratlan idealizmusával minden alkalmat megragad, hogy az emberek idealizmusából reális eredményt facsarva, kellemesebbé tegye a mi »szülőföldünk szép határú*-n a halandó emberek életét.

Helyesen van ez igy.

Felsőbányát eddig is az ideális lelkesedés mentette meg, hogy mint sz. k. város, nem sülyedt a faluvégre.

Ez az idealizmus fog jövőre is neki irányt adni, hogy mint szép múlttal biró vidéki város, érvényesüljön, polgárai törekvésök és szor- galmok utján a régi jóllétnek örülhessenek.

Ámde nekem, az »elszármazott«-ak egyikének, nem a múltakkal és a jövővel kell törődni, hanem a jelennel. A múltat ismerjük. A jelent »tanulmányozzuk« s e kettő egybevetésétől, a jövőre nézve, a tapasztalat, tudás aranyvetéllőjén majd megszőjük erős vásznát a jövőnek.

Ott leszünk e hó 15-ére. 14-én este 8 órakor már hallani fogjuk a nagy harang ünnepi kongását, mely ott a bérezek között áhítatot kelt és még a pogányok szivét is megre- zegteti s szent ihlettel tölti el minden halandó lelkét.

D. e. hallgatunk isteni tiszteletet az uj református templomban, melyet a kivándorlot- tak közöl kevesen láttak s amely szent hajlékért sokévi buzgó ima fakadt a felsőbányái »magyarok« ajkán.

Meghallgatjuk a gazdag ékitésü r. k. templom zenés, énekes miséjét, hol a néhai öreg Herr József az egyházi éneket és zenét egy hosszú emberöltőn át színvonalon tartotta, ki művészileg játszott azon az orgonán, amely annak idején remekbe készült s melylyel a párisi világkiállításon egykor az első dijat nyerték.

A három jóbarát.

— Irta: Az egyik. —

Mindhármokat a szülő vitte iskolába. Kettőt azért, hogy ur legyen, a harmadikat, hogy tudjon valamit. És szinte versenyre kelve tanult mind a három. Kettő azért, mert talán rájok parancsolt az apa, a harmadik öntudatlanul, tán szive sugallatára, ha ugyan értette akkor szózatát. Mindenik az elsőségért küzdött. Egyiket az apja ajándéka, a másikat a tanító dicsérete is sarkalta, a harmadik előmenetelével nem törődött senki. De nem hagyta magát, mert félt, hogy a tanító ur egyszer csak azt fogja mondani, hogy ma ez vagy amaz szebben felelt, mint ő. Azt ugyan még nem érte föl észszel, hogy melyik a szép vagy szebb felelet; de amelyikre a tanító rámondta, hogy szép vagy szebb, az döntött. Csak a szive körül mozgott valami, talán szivkamrácskájának valamelyik része összébb szorult vagy a rendesnél jobban kitágult, ha folyékony feleletet hallott. Tudomást sem szerzett szivkamrájának eme működéséről, mégis ez serkentette öt a munkára.

Az iskolai közös sors, az egyező eredmény, a többé-kevésbbé egyforma szerénység, az események ilyetén alakulása közben fejlődött hasonló gondolatviláguk, mindmegannyi szál összefonódott s egyfelé huzogálta a különböző irányban haladó gyermekeket. A kis iskola padsora ugyan háromfelé osztotta őket, a múló évek azonban

mindig közelebb hozták egymáshoz. Amint múltak az évek, velők múlt gyermekességök is s a félelem helyett bizonyos cél és büszkeség lopó- zott szivecskéjökbe. Lelki szemeik előtt már meg-1 jelent a még bizonytalan gimnázium kapuja, amelyen átlépve büszkén vallhatják magukat diáknak, a latin iskola növendékeinek; sőt már a félévi bizonyítványt is látták kezökben, amely unalmasan egyforma volt s mégis oly szép: végig jeles. S már előre dicsekedtek, x nem magukkal, hanem tanitójokkal, aki megtanította őket elsősorban lelkiismeretességre, szorgalomra és arra, hogy hogyan kell tanulni. Most már ez lelkesítette kettőjüket. Itt megszakadt a közösség. A harmadik nem álmodhatott ilyesmiről, mert szegény volt. O neki, úgy látszott, más utat jelölt ki boldogulásra a jó Isten. De azért ez sem zavarta meg szive nyugalmát. Még csak a kifejezett vágy sem szállt el ajkáról, hogy bárcsak ő is velők mehetne, hisz tanulni ö is tudna; és amikor csakugyan el kellett válniok, mégis oly rosz- szul esett neki ez. Megsiratta kedves pajtásait; a forró könyek csak úgy peregtek le a fájdalomhoz még nem szokott ártatlan arczán. Am a kö- nyekben volt némi vigasztalás is. Jólesett neki, hogy elsirathatta kedves barátait, akiket — úgy sejtette — sohasem üdvözölhet többé barátként, mert urak lesznek s a kérges tenyér, munkás ruha többé-kevésbbé elföd az urak szeme előtt minden régi ismeretséget. Úgy fájt ez neki, hogy mégegyszer elgondolni sem akarta. Nem magát sajnálta, hanem barátait, akiket az igaz szeretet

bizonyára sokszor fog ösztönözni a találkozásra, de az úri hóbort nem engedi meg ezt a megalázkodást és szívok-lelkök vágya ellenében erőszakkal tartják vissza magukat s igy nen elég az ö fájdalma, még nekik is szenvedni kell érte. Úgy szerette volna kimenteni barátait ebből a kellemetlen helyzetből, de nem állt hatalmában.

A szegények Atyja segítségére sietett. Urat vezérelt a városba, urat a szó legnemesebb értelmében, akit nem csípett meg az úri hóbort dere s a durva kéreg alatt is felismerte a nemeset, az igazi úrit. S valami nagyon szépet láthatott, bizonyára az ö szive volt szép, jó és nemes s annak visszavert fénye eshetett véletlenül a durva kéreg ilá, attól lehetett az a látott valami oly fényessé, hogy megtetszett neki. És nagyon megtetszhetett, mert értékén felül taksálta. Megzavarta csendes nyugodalmát s lótott-futott érette úgy, hogy bármelyik atyának is becsületére válik, ha ilyen aggodalmas gonddal fárad saját gyermeke jövőjének érdekében. S nem hiába. A sok nehézség miatt nagy munka árán ugyan, de végre is diadalmasan jelenthette, hogy Szandr Key — igy hívták a fiút — latin iskolába mehet, még pedig oda, ahol Juli Chique van, a megsiratott iskolatárs. Szandr Key, amint értesült a dologról, hálásan kezet csókolt s a pillanat hatása alatt örömköny szökött szemébe, amelyet akaratlanul a jóságos kéz fejére hullatott. Aztán vége volt. O maradt a régi, csak jótevőjének képe szökött fel előtte elérhetetlenül magas piedestálra. Szívé-