Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1904-07-06 / 14. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEST ART ALMÜ LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. | Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro a | Egyes szám ára 20 fillér. § Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyv- ) nyomdájába küldendők. * * * S A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Iskola és közgazdaság a magyarság szolgálatában. i. Hangzatos jelmondatok világát éljük. Magyarországot mégegyszer meg kell hódítani, s ez a feladat a néptanítókra vár. A nemzet napszámosai. Apostolok. A haza megmentöi és a többi fajta díszes czimek és öblös utasítások között tengődünk és lelkesedünk, már t. i. amint egyikünk tengődik, másikunk a tengödés mellett lelkesedik is. Századokkal ezelőtt is voltak hangzatos jelszavak és mégsem volt boldog a magyar. Ezer esztendeje hóditgatjuk ezt a szép országot, és mit tapasztalunk ? Azt, hogy számban és erőben úgy, minj vagyo- nilag pusztul a magyarság. E^y része idegenbe vándorol s ott, ha el "nem vész is teljesen hazájára nézve, de mindenesetre befészkeli magát leikébe a nemzetköziség, a kozmopolitizmus szelleme s amennyire női ez, annyira sülyed benne a hazához ragaszkodás, a hazaszeretet. Nem jó kedvűkből hagyják itt véreink e haza szent földjét, nem örömest szakítják ki magukat a szerető hitves, a testvér, rokon, barát ölelő karjai kötői. Nem! Valami rendkívüli dolog szüli a nagyarányú kivándorlást és az nem más, mint maga az élet,, illetőleg a megélhetés. Hiszen egy-egy siró csoport ott a haza határán nem tekintene olyan fájdalommal az édes haza bérczei felé, nem integetne fájó búcsút e földnek, ha nem volna reá kényszerítve. De kénytelen kivándorolni épen azokért, akiket szeret, akiket sirat, kénytelen kivándorolni családjáért s az elszomorító gazdasági viszonyok miatt. Vessünk egy futó pillantást Magyarország térképére, azután iissük fel a minden tudományok tudományának, a statisztikának könyvét, az ezekből szerzett benyomásokat egészítsük ki saját közvetlen tapasztalatunkkal s akkor azt fogjuk t lálni, hogy Magyar- ország végvidékein, oLt hol a magyarság a nemzetiségekkel köz etlen érintkezésben áll s ahol egyúttal a gazdasági viszonyok is szerényebbek, mint más vidékein hazánk nak, nemcsak a kivándorlás folytán apad a magyarság száma, hanem a beolvadás következtében is. A legtulzóob román agitátor, a legvakmerőbb pánszláv ügynök, vagy akár a legarczátlanabb zöldszász martyrjelölt, a történelem, a népisme és a helyi adatok elönti érveivel szemben merné-e azt állítani, vagy ha állítani merné, be tudná-e bizonyítani, hogy Szatmár, Bihar, Szolnokdoboka és a többi, oláhokkal benépesült vármegye lakói egykor nagy százalékban magyarok voltak; hogy Ung, Zemplén, Gömör, Borsod és a Duna felső v dékének vármegyéiben a pánszlávizmus nem a magyarság közöl szedte-e áldozatait, hogy az erdélyi felföld szászkiváltságai nem jsok ezer magyart emésztettek-e fel? Vagy mi magunk nem látjuk-e, nem akarju^-" észrevenni, hogy testvéreink, a derék szegélyek, szemünk előtt pusztulnak el s olvadnak be a nemzetiségek közé a nyomorult gazdasági viszonyok s a magyarság tétlensége, részvétlensége miatt. 20 millió magyarról álmodozunk mi, akik önmagunkért sem merünk jótállani, mi, akik a tősgyökeres magyart egy szó nélkül pusztulni engedjük. Azt mondhatják erre némelyek, hogy e kifakadás idejét múlta s igy indokolatlan, mert a mentési akczió már megindult. Szomorú dolog, hogy csak most indult meg, még szomorúbb, hogy., úgy indult meg, ahogy megindult és közállapotunkat jellemzi, hogy ilyen mentési akcziónak egyátalán meg kellett indulni. A magyarság megmentésére és fejlesztésére nem olyan máról- holnapra való intézkedés, hanem egy határozott czélu és biztos eszközökkel rendelkező egész működés szükséges, melynek áldásai észrevétlenül jönnek, de hatása mélyreható. Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy a tanitó szemével nézvén a dolgot, talán túlságos nagy jelentőséget tulajdonítok e téren az iskoláknak, de nekem erős hitem, szilárd meggyőződésem az, hogy a magyarság megmentése, terjesztése és megerősítése tekintetében mindenesetre föté— nyezö az iskola. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az iskola minden, mert ez amily súlyos, épen olyan felelősségteljes kijelentés volna. A magyarság szempontjából az iskola működésével egy vonalba állítom a gazdasági viszonyok rendezését. Egy kis igazítással azt mondhatjuk, hogy a magyarság életében a lélek az iskola, az anyag a gazdasági állapot. Iskola és közgazdaság! A felületesen gondolkozó első tekintetre alig lát kapcsolatot a kettő között. Pedig, hogy nagyon szoros viszony van közöttök, hogy — úgyszólván — egymásra vannak utalva, hogy csaknem fedik egymást, azt ezer tény bizonyítja, de bizonyítja mindjárt a meghatározás, a czél maga. Mi az iskola? Nem más, mint az életre nevelő olyan intézmény, mely végső hatásában szorgalmas, munkás, erkölcsös, vallásos, hazafias és mindezek ösz- szeségében boldog polgárokat eredményez az erkölcsi társaságoknak. Vallás, erkölcs, tudomány, szorgalom és munkásság — hitem A lefőzött adóellenőr. Kedves szerkesztő barátom ! Lefőztek. Czu- darul lefőztek! Skandalum, ahogy lefőztek...! Képzeld! Foglaltak nálam. És pedig nem »helyet« foglaltak, hanem bútort, meg mi egyebet foglaltak. Hiába mondtam nekik, hogy foglaljanak »helyet«, nem ért semmit, ők másképen foglaltak. Foglaltak, még pedig az adóért. Most már akár akarom, akár nem, fizetnem kell.Tudod: mi ez? hát ez egyszerűen botrány! Botrány azért, mert nem nekem fizetnek, hanem nekem kell fizetnem. És pedig röktön »aratás előtt«. (Az igazat megvallva, már van egy jó néhány éve, hogy nem fizettem. De hiszen talán te is tudod, hogy ex-lex volt? s a mai állapotokról biz Isten azt hiszem, hogy most is ex-lex van s igy nem kell adót fizetni!) Nos hát, miután a törvény szigora tekintetéből ilyen idegháboritó állapotba helyezte- tődtem, kénytelen vagyok vérem zajgását, agyam zsongását csillapítani s tapasztalatom szerint erre legjobb szer a bosszú. Hah! már is érzem, milyen jótékonyan hat reám ez a kellemesen ható szer! Jövel hát édes bosszú! s mig édes mérgeddel ölsz, vagv legalább gyötörsz amott, addig ringass el éngem abba a kéjes, élves álomba, amelybe — mint mondják — elringat az ópium. Jöjj édes bosszú! beveszek belőled egy akkora adagot, mely egy jóltáplált vízilónak is elég volna, hogy álmodjam tőled lázas álmokat, mely álmaimnak minden kigondolható bosszantásokkal meggyötört főhőse legyen minden olyan individuum, akinek valami csepp köze van az adóhoz s igy nincs pardon számodra sem, lefőzött adóellenőr! Az adóért való foglalás okozta fölháboro- dásomért úgy állok tehát bosszút, hogy megírom, mi képen főztem én le egyszer az. adó tisztelt ellenőrét ?! Hiszen — ha jól emlékszem — ezt valamikor régen, b. lapod hasábjain úgyis megígértem. * sfc * Velem is megtörtént egyszer, hogy valamiért meggyülöltek az Istenek s tanítóvá tettek. Ennek a zsidók babiloni fogságára emlékeztető szomorú emlékű négy évnek, melvet ilyen minőségben voltam szerencsétlen átélni, az emlékezetére oklevelemre szép rondbetükkel felírtam ezt a jelmondatot: «quem dii odere, paeda- gogum fecere«. Sőt nemcsak, hanem írásbeli javaslatot is tettem az illetékes helyen, hogy a tanítói oklevelekre ez, mint jelmondat, nyomattassék rá, s hogy az oklevélben foglaltak szószerint igazak, miniszteri pecséttel is erősittessének meg. Javaslatom ugyan nem lett elfogadva, de sokszor tűnődtem rajta, vajon nem ennek következtében mondatott-e ki a reménybeli 1000 koronás törzsfizetés .. ? Engedj meg a szives olvasóval együtt, hogy a czimirástól eltérőleg ilyen vargabetűt csinálok ; de a tárcza keretére fentartani szokott hasábokat okvetetlenül be akarom tölteni. Mondom tehát, hogy én is ettem egykor négy éven keresztül a tanítói pálya jólmegérdemelt, de a megérdemeltséggel, izre nézve fordított arányban álló kenyerét. És mikor ezt a keserű könyekkel áztatott kenyeret ettem, eszembe jutott az a fonák állapot, aminőt egykor utazásaim közben a szegedi csillagbörtönben láttam s igy jajdultam fel keserűségemben : Én éhezem, mig ott a rab eszik Olyan ételt, minőt soh‘ sem evett. Ah, hisz levesre nekem nem telik, Csak néha tán, ha egy állat esett . . .? S mig ott az orvos szörnyű gondosan Vigyáz a rabnak drága élűre, Óh addig én kopottan, rongyosan, Hideg szobában ülök télire . . .! S mig én nyomorgva, fázva, éhezve, Kuporgatok néhány rongyos garast : A gyilkos semmi bajt se érezve, Munkájáért fillért fillérre rak. S lehet, hogy én éhen halok talán . . . Fizetésem kenyérre sem elég. Fejtsétek meg, hiszen könnyű talány : Mely'künknek jobb, ha gyorsan jő a vég . . . ? Nem képzeled te azt kedves szerkesztő barátom, micsoda isteni gyönyört élveztem én olyankor, mikor egy-egy ilyen kesergő hangú kötött beszédben elmondhattam szivem háborgó érzelmét . . . Hogy is tudnád elképzelni . . .? hiszen mint tudom, te úgy utálod a versírás nemes mesterségét, mint Petőfi a kukoricza gölődént. Hanem aztán annyival inkább el tudták képzelni az én vad kéjes gyönyörömet »kedves« tanítványaim. Mert ha egy-egy ilyen megírása után bementem szent hivatásom v terére, oly kézzelfoghatólag magyaré^' néhány »szerencsétlen pillanatban a folytonossági hiány mibenlé' röktön megértvén a magv'
