Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1904-04-13 / 8. szám
Felsőbányái Hír la p tudomására hozza az egyházmegyének, hogy a magosligeti egyházban megüresedett tanítói állás Török Béla tanítójelölttel lett betöltve, ki köteleztetek hátralevő vizsgájának a törvényben megjelölt határidő alatt leendő letételére. Az egyetemes lelkészi értekezlet jelenti, hogy Szabó József egyházra, főjegyző elkészítette az egyházmegye jegyzőkönyveinek 1872-től 1902-ig terjedő betüsoros tárgymutatóját. A jelentést a közgyűlés tudomásul vette, Szabó József főjegyzőnek fáradságos munkájáért elismerésteljes köszönetét szavazott s a tárgymutatót 100 példányban kinyomatni határozta. Az egyházi köitségvetési-iv kijavítására kiküldették Szabó József elnöklete alatt Szél György, Molnár Lajos, dr Harcsár Géza és Nagy Lajos. Rendes államsegélyt szavazott meg a közgyűlés Dobrács-Apáti, Sárköz-Újlak, Pálfalva, Tisztaberek és Avas-Felsőfalu egyházaknak, ez utóbbinak kivételes helyzetére való tekintettel imaház-alapja gyarapítása végett 3 évre; Bodor Pál, Molnár Lajos, Pásztor István, Joó Kálmán és Ballay Aladár lelkészeknek, továbbá Tóth József, Ács Elek, Peleskey Dániel, Huszár Benedek és Kaisler Sándor tanítóknak. A gyám kezelő választmány jelentését az egyházm. lelkészi nyugdíjalap 1093. évi számadásának megvizsgálásáról tudomásul vették. A nyugdíj-alap ez idő szerint 5944 K 10 f. Tudomásul vette a közgyűlés az országos gyámintézeti ellenőrző egyházmegyei bizottság jelentését az orsz- gyámintézet 1903. évi számadásának megvizsgálása tárgyában. Örvendetes tudomásul vették a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletét, mely szerint a congrua le nem foglalható. Az egységes liturgia tárgyában kiküldött bizottság javaslatát csekély módosítással elfogadta a közgyűlés, csupán az úrvacsora kérdése provokált hevesebb vitát, a többség a bizottság javaslatának idevonatkozó részét végre is módosítani határozta. Letárgyalták még a debreczeni protestáns egyetem és az énekeskönyv ügyében kiküldött bizottságok véleményét. A krassói magtár ügyében a helyszíni vizsgálat megejtésére Soltész János és Helmeczy József tanácsbirák lettek ki- küldve. A görbedi egyház kérvényét az egyházmegye teljesíthetőnek találta a régi tanítói dij- levéí visszaállítása tárgyában, mivel fizetés- csonkításról nincs szó. Eddig haladt a közgyűlés 7-én d. u. 2 óráig, amikor a Nagyszállóba vonultak át az egyházi képviselők, számos nagybányai vendég kíséretében ebédelni. Ebéd alatt számos, jobbnál-jobb pohárköszöntőt volt alkalmunk hallani. Beszéltek: Gellért Endre polgármester, Bencsik István esperes, Stoll Béla ügyvéd, Szabó József egyházm. főjegyző stb. stb. Délután fél 5 órakor nyolcz bírósági ügyet tárgyaltak le. 8-án d. e. 9 órától 12-ig folytatták a közgyűlést, lepergetvén annak még hátralevő 22 számát, melyek közöl megemlítjük az egyházmegyei tanügyi bizottság örvendetes jelentését az iskolaügy fokozott javulásáról. Több — tavaly elégtelen — iskolában az idén kielégítő eredményt tapasztaltak a látogatók. Tizenkét óra előtt pár perczczel rekesztette be Bencsik István esperes a közgyűlést, megköszönve a jelenvoltaknak mindvégig kitartó éberségét. 7-én este a polgári körben kedélyes estély volt, melynek csak másnap reggel lett vége. A gyűlés tagjai nagyobb részben csak 8-án délután utaztak el. Fiúmétól Velenczéig. Részlet »Gyalog Olaszországba és vissza« ez. utinaplómból. Irta: E. LITERÁTI ENDRE. Kétnapi kellemes időzés után jul 17-én reggel búcsút vettünk e szépen fejlődő magyar kikötő várostól, hol ajánlólevelünk révén Mo- zogh István főgymn. tanár vendégszerető családjánál kedves órákat töltöttünk. Midőn felviradt azon nap, melyet útitervünk továbbmenésünkre tűzött ki, megregge- lizés után magunkra öltöttük ismét úti felszereléseinket s búcsút véve e vendégszerető magyar családtól, a postahivatalba mentünk Bakos István turista collegámmal, hogy érkezett leveleinket átvegyük és a még meg nem érkezetteket Triesztig továbbittassuk. Itt dolgainkat hamar elvégezve, nehéz szívvel indultunk útnak, hogy ezt a végső magyarországi várost, melyet rövid tartózkodásunk alatt is nagyon megkedveltünk, elhagyjuk. Folytonosan szemlélve a tengerparton épített szép palotasorokat s a tengerbe hosszan benyúló mólókat, haladtunk az élénk forgalmú szép corsón végig. Míg a városon áthaladtunk, élénk feltűnést keltettünk különösen turista öltözékeink, hatalmas turista botjaink s nagy angol szalmakalapom miatt. Ámint a bámuló atyafiak bírálataiból észrevettem, legtöbben valami búr menekülteknek néztek, sőt egypár kiváncsi olasz atyafi még meg is kérdezte • »nem Búrországból jövünk-e?« Persze mi nem késtünk az igenlő felelettel, hivatalos komolysággal, j hogy a kiváncsi taliánokat téves hitökben meg- [ erősítsük s ezáltal még jobban megbámuljanak. x Egymással beszélgetve haladtunk néhány kilométert a kígyózó hegyi utón, midőn az országúitól balra egy hatalmas kőpiramis tűnt szemünkbe. Nagyon nevezetes kőoszlop ez, mely egy országnak, még pedig szeretett hazánknak határvonalát jelzi, melynek Magyarország felé néző oldalán nagy betűkkel bevésve e szó: »Fiume,« az Osztrák területre néző oldalán »Istria«, az útra tekintő homlokzatán pedig e három szó áll: »Limites regni Hungáriáé.« (A magyar királyság határvonala.) Fájó érzés tölté el keblünket, midőn hazánk határához értünk, elhagyandók azt a földet, melylyel szivünk és lelkünk összeforrva van. Megállottunk egy kiemelkedő ponton, hogy mielőtt hazánk határát átlépnők, még egy búcsúpillantást vessünk a szép magyar tengerpartra és környékére. A távoli hegyek fehéres szürke, kopasz mészkő szikláikkal s e hegység lábainál elterülő Fiume városa, majd a kisebb-nagyobb hajóktól nyüzsgő kikötő árboczerdeje, felséges látványt nyújtottak. A természet néma csendjét csak a kikötőbe siető vagy attól eltávozó gőzhajók különböző hangú jelző kürtölései szakították meg. Bucsuzásunkat a Hymnus és Szózat lelkes eléneklésével és kalapjaink bucsuintegeté- sével fejeztük be s aztán még egy-két lépés és már osztrák területen voltunk. Utunk szép gyümölcsös kertek és szőlőlugasok mellett vezetett tovább. Itt-ott a tengerparton épített szép villák s a szemközti hatalmas Isztria félszigetből kimagasló Monte- Magiore és ennek aljában a tengerparton fekszik Voloska, Abbázia s a távoli Lovrána, remek nvaraló és fürdő épületeikkel; majd a nagy Quarneró beláthatatlan csillogó hullámfodraival vonták magukra elbűvölő szépségeikkel tekintetünket E bájos vidék megszemlélése után Jurdáni felé irányoztuk lépteinket. Menetközben gyakran találtunk az ut mellett kisebb-nagyobb eperfákat, melyekről csak úgy kacsintgattak felénk a szép eperszemek. Nekünk sem kellett sok biztatás, hogy a villásreggeliül kínálkozó eperfák kellemes apró gyű mölcseit alaposan megvámoljuk s csakhamar egy-egy terjedelmes eperfának béketürő ágai ellen valóságos csatát rendeztünk turista botjainkkal, ami persze a mi győzelmünkkel végződött. Ezen csemegézés után a mindig erősebben fokozódó melegben még vagy másfél órát haladtunk, mig a felhőtlen égboltozaton delelő nap forró aranysugarai elől, melyek lépten-nyo- mon nagy izzadsággyöngyöket csaltak homlo kunkra, egy fiatal erdő árnyas lombjai alatt kerestünk menhelyet. Oly jól esett a hűsítő lombok védszár- nyai alatt, a természet szép zöld takaróval bevont ölében, fejünket háti zsákjainkra hajtva, ! megpihenni. Hogy a néma csendben ne unatkozzunk, csakhamar zenészek is kerültek elő. Nem közönséges emberek, hanem a fák ágain rejtőzködő különféle ezinezérbogarak rendeztek gyönyörködtetésünkre hangversenyt, melyet egy vastaghangu hősezinezér dirigált. Egy ideig csak érdeklődéssel hallgattuk a dissonáns conceitet, mig végre mindketten be- léuntunk a szűnni nem akaró zenébe. »Eredj csak pajtás! keresd meg és némitsd el az érdemdús prímást, hátha elhallgat a nemes banda« — mondám collegámnak, amit ő készséggel mindjárt teljesített is, csakhogy hiába fürkészte vizsla szemekkel a galyakat, nem sikerült felfedeznie, sem leráznia a nagyon elrejtőzködött ezinezér ő méltóságát. kapa-kasza nyelekkel, meg holmi szekérlöcsökkel az elém siető s bosszút lihegő falubeliek. Csak akkor ébredtem ismét öntudatra, amikor a kó- ter előtt, amely tüzfecskendö- (vizipuska-) tartó volt egyszersmind, a már hallott csengő női hang feloldoztatásomat parancsolta. Alig szabadultam meg a köteléktől, hozzám lépett s ujjával a kóterre mutatva, erősen parancsoló hangon kiáitá: — Takarodj! az lesz helyed! Ez az erélyes fellépés villámcsapásként hatott rendkívül érzékeny lelkemre. Nyelvem elakadt. Egyetlen tiltakozó szót sem tudtam szólani; hanem csak farkasszemet néztem vele. S láttam, hogy angyali arcza ég a felindulástól, ragyogó kék szeméből a büszkeség sugárzik. Ámde nem sokáig gyönyörködhettem a csillogó kék szemekben s az igéző tekintetben, mert alighogy elhangzott az ítélet, a kétszárnyu ajtó, sarkában nyikorogva, ölébe zárt s én a számomra berendezett börtön lakója lettem. Jób erényével tűrtem sorsomat. Uj helyzetembe csakhamar belé találtam.nagamat. Felültem a fecskendő rudjára s a kabátom zsebében maradt hársfaszénnel börtönöm fehér falára fiatal női alakot festettem, amint vámpír módjára kiterjesztett szárnyakkal egy ifjúra csap, hogy vérét kiszívja, az ifjú elé egy fogvicsorgató, hatalmas komondort. Mikor az utolsó vonásokat odavetettem, nagy zaj közepeit ismét fülembe csengett az ismerős hang : — Apa! ide van zárva az a gonosz ficzkó, akit erdei lovaglásom közben fogtak el, s oly vadul nézett reám, hogy pillanatra bennem szorult a lehelet. — No, csak bizd reám, édes leányom, majd végzek én vele ! János nyissa föl gyorsan ezt az ajtót! Két kulcsnyikorgás, az ajtó széttárult s egy szürkeszakálu, elegáns úri embert láttam magam előtt, aki fürkésző tekintetével tetőtől talpig végigmérve szólt : — Mondja meg őszintén, maga gyilkolta-e meg a köztiszteletben álló öreg felügyelőt és feleségét ? Ismétlem, hogy őszintén. Hasztalan minden tagadás, sőt büntetését súlyosbítja vele. A személyleirás teljesen egyezik önnel. — Mindenekelőtt azt szeretném tudni, uram, kérdém alázatosan, miféle felügyelőről meg asz- szonyról van szó ? Felelet helyett azonban fülhasitó sikoltás hallatszott, mire minden szem a fal felé irányult, honnan az én bájos ellenfelem halotthalvány arcza sárgállott. Bosszúm nagyszerűen sikerült. Mert Lujza — igy hívták az angyali teremtést — felismerte képem ezélzatát, gondolám, s önkénytelenül nevettem. Arczom ilyenkor csodálatosan megszépül, mert kiüt annak minden vonására az, ami igazán szép; a szellem ; szememből ártatlanság és türelem sugárzik. Ezt a változást látta Lujza, aki hozzá rohanó atyját heves kézmozdulatokkal ügyekezett távoltartani; de hasztalanul. Karcsú derekát szelíden átkarolva, elvonta öt a faltól s tágranyi- tott szemmel bámulta rajzom merész, de biztos mestervonásait. Bámulatából kétségbeesett kiáltásban : — Szent egek! hát ki ön ? tört ki, haját tépve. — Horváth Imre, berlini festő, akit a gazdag falusi biró azért hivott ide, hogy kastélyát humoros képekkel fessem ki. De az igazat megvallva, valamivel barátságosabb fogadásra számítottam. — Ah! ezer bocsánat, könyörgött az égerfalvi ur. Bocsásson meg uram! Nem ... ez a Lujza müve. Oh édes gyermekem, mért űztél velem. . . . Itt elakadt, nem tudott többet szólni, csak kezemet szorongatta, idegesen reszketve. Uram, ön nem oka semminek, csak annyiban, hogy Lujza, aki ezt a vastag tréfát űzte velem, az ön kedves leánya, siettem zavarából kimenteni. Hogy a személyleirás annyira egyezik, az az én szerencsétlenségem. — Lujza! . . . Lujza! . . . zokogott égerfalvi Egerfalvy Elemér nagybirtokos, tekintetével leányát keresve, aki már nevem hallatára nyomtalanul eltűnt. — Vigasztalódjék uram! Én fátyolt vetek a történtekre. S hogy e szomorú emlék mielőbb a feledés homályába borulhasson, köszönettel visszautasítom meghívását. Isten önnel ! Van a világon festő elég ! — Igaz, van elég — válaszolt tört hangon a biró, de olyan, mint ön, sehol. Az Istenért! maradjon. Könyörgök, ne foszszon meg attól a lehetőségtől, hogy jóvátegyem, amit ön ellen vétettem. Leányom bocsánatot fog kérni öntől. — Engedje meg uram, nekem pusztulni- kell e gyászos emlékű helyről. Hasonló helyzetben, azt hiszem, uraságod sem tehetne máskép. — De esdve kérem, ne dúlja fel lelki nyugalmam, ne zavarja meg családi boldogságomat, — Jól van, itt maradok; feltéve, ha a nagyságos kisasszonynak nem lesz ez terhére. — Ha csakugyan itt marad, majd módját ejtjük annak, hogy több panasza ne legyen ránk ; válaszolt örömtől kigyuladt arczczal a biró. Hivatásomat követve, zavartalanul festettem a kastélyban. Mert azt is kikötöttem, hogy nem veszek részt semmiféle társaságban. (Folyt, köv.)
