Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-16 / 6. szám
Felsőbányái Hír la p földbirtokot vehet magának. Ez a parczel- lázás nagyon üdvös eszme, bármely oldalról tekintsük is és csak gratulálhatunk hozzá annak, aki azt felvetette. íme, mindezek a dolgok az ébredés kétségbevonhatatlan jelei. Felsőbánya ébred és élni akar, az elvesztett kincsek helyett újakat keres és fog is találni. Hogy az ébredés szakadatlan legyen s ne kövesse azt újabb lethargikus álom, az csak az ügybuzgó vezetéstől függ. Adjon a Mindenható városunk vezető férfiainak erőt és kitartást, hogy a megkezdett utón tovább haladjanak, a közönség pedig értse meg és támogassa az ő oomoa türeUvpqflket-, akkor Széchenyinek Magyarországra vonatkozó szavait bátran alkalmazhatjuk városunkra eképen : „Felsőbánya nem volt, hanem lesz.“ Régi napok.- Irta: KÁRPÁTI ENDRE. — Az egész világ csodálattal és valódi benső rokonszenvvel kisérte a szerencsétlen búrok harczát. Nem csoda: egy maroknyi nép egy óriással harczolt, ám elhatározással, hogy inkább meghal, mintsem szabadságát föláldozza. És kikből állt az a vitéz sereg? Egyszerű földmivelő nép az, amely kasza- | kapa mellett nőtt föl; amely életében semmiféle katonai kiképeztetésben nem részesült; amelynek egyedüli hadi tudománya , az a véghetetlen hazaszeretet volt, amely veleszületett., Es buknia kellett! Egészen a bűrháboruhoz hasonlított a mi szabadságharczunk is. Hazájokat forrón szerető ifjak és öregek sorakoztak a szabadság zászlója alá és hadsereggé növekedve, indultak a haza megmentésére. Nem volt idő arra, hogy a jelentkezetteket katonailag kiképezzék: puskát adtak a kezökbe, és készen állt a vitéz sereg. Mikor a puska elfogyott, elővették a kaszát; elég jó volt az is. A kaszás ember is vitézül harczolt és ... az első ütközetből kezében puskával, karddal győztesen került vissza. Fényesen bebizonyította akkor a magyar honvéd, hogy nem a »iiktáj« meg a masirozás teszi katonává a katonát, hanem a hazaszeretet; egy puska meg egy, hazáját forrón szerető ember ... és készen áll a vitéz. x.s hány ilyen katonánk volt! Az ifjak, még tele az iskola porával ... az öregek, kiknek remegő kezeiből már-már kiesni készült az evőeszköz, lelkesült örömmel fogtak fegyvert, hogy, mint jó gyermekek, édesanyjokat, a hazát, a veszedelemből hősiesen kimentik. És nem ők voltak okai, hogy annyi szív hiába onto, vért, nem ő rajtok múlt, hogy szent ügyünk diadalra nem juthatod. Az anyáknak is kijutott az örömből, ki a fájdalomból is. Lelkesülten készitgette a hitves férjét, az anya kedves gyermekét, mikor azok a harczba indultak. Utravalóul lelkűkre kötötték, hogy szüntelen Isten és a haza lebegjen szeműk előtt. Es ha a szeretett férj, az édes gyermek a csatában elesett: zokogva elsiratták ... de letörölték a fájdalom könyét és Istenhez fohászkodtak, hogy csak a haza, az édes magyar haza ne vészszen el, csak azt mentse mega magyarok Istene . . . A város végén csinos, tiszta házikó áll. Hónapok előtt élet, sürgés-forgás volt abban; de most . . . csak a nagyanya üldögél az asztal mellett, a pislogó lámpa fényénél csendesen kötöget. Időnkint föl-fölsohajt és egy-egy tekintetet vet a sarokban álló ágyacskára, amelyben kis unokája csöndesen alszik. Van oka sóhajtozni! A szabadságharcz fegyverbe szólította fiát. Már hónapok óta nincs felőle semmi hir. Pedig nagy szükség volna reá; mert a kenyér fogytán van; meg ami a legnagyobb baj, az asszony, a kis unoka édes anyja, aki oly édes, szerető szavakkal búcsúzott el távozó férjétől, nincs többé: meghalt hirtelen, árván hagyta kis fiát. — Igen, árva vagy. kis fiam; talán kétszeresen árva — sóhajtott az öreg. Nem marad más neked, mint a te szegény, tehetetlen nagyanyád. \ Sürü csöppekben hulldogált a köny az öreg arczárói; szinte nedves lett attól a harisnya, hogy mire a kenyér elfogy, legyen mihez nyúlnia. Az éjjeli csöndben lépések zaja hallatszott. Dobogó szívvel ugrott föl asztalától és hallgatózott. Nem a tolvajoktól, nem a rablóktól félt; mit keresnének azok egy szegény, tehetetlen öregasszonynál? Különös előérzete támadt, hogy fiáról, a kedves távollevőről hall hirt. A kaput zörgették. Tántorgó léptekkel csoszogott az öreg, hogy kaput nyisson. — Ki az ? — Kérdezé remegő hangon. — En vagyok, néni; bocsásson be 1 — De kicsoda? — kérdezte ujonan az öreg. — Nevemet hiába mondanám, mert nem ismer engem; de hirt hozok a csatatérről, csak bocsásson be. Egy honvéd tántorgott be a kapun. — Vezessen édes jó néni; mert annyira ki vagyok merülve, hogy mindjárt összeesem. — Jöjjön, jöjjön, édes fiam . . . erre . . . vigyázzon, meg ne botoljék, dadogta az öreg és vendégét a szobába vezette. — Ide, ide üljön, édes gyermekem ... pihenje ki magát ... itt jó helyen van. — Köszönöm — szólt a vendég, amint fájdalmas sóhajtással elhelyezkedett. De, az Isten áldja meg, adjon valamit enni; már két nap óta bujkálok erdőről-erdőre, hogy hazajussak. — Mindjárt, édes fiam —- szólt készségesen az öreg — de . . . Istenem! . . . most jut eszembe, hogy nincsen egyebem, mint egy kis kenyerem. — Czukor, meg méz lesz az nekem, édes öreg néni ... oh, csakhogy azt is kaphatok ! — Itt van, édes fiam; talán elég lesz. Majd a csörgőről hozok friss vizet. Bort is adnék, de nincs; régóta nem láttam még színét sem a bornak. .. De mi az? — Kiáltott hirtelen — véres az arcza . . . meg a ruhája is. — Szót sem érdemel, néni. — Meg mindene csupa vér, sár, meg por. — Hát bizony igy jártunk, néni. Még szerencsés, aki élve menekült. — Elve ? . . . Hát a csatából jön, fiam ? — Onnan. . . Mégpedig szerencsétlen csatából. Menekülök, nehogy az ellenség kezébe kerüljek. — Egyedül? — Társaim nagyobbrészt elestek. — Talán fiamat is ismerte? — Egymás mellett harczoltunk. Mint az oroszlánok, úgy küzdöttünk, egymást biztattuk, bátorítottuk. Az ellenség hullott, mint a kéve ... de a túlnyomó erő ellen hiában volt a vitézség- . . Majdnem egyszerre talált éngem és Miska pajtásomat, talán ugyanazon golyó. . . Együtt töltöttük minden perczünket a jó napokban . . . együtt sebesültünk meg, de, fájdalom ! nem menekülhettünk együtt! — Hát fiam meghalt? — Amint a csatazaj elnémult, a győztesek hiénái körülszaglálták a csatatért, megvizsgálták az elesetteket és elszedték a halottaktól, amit nálok találtak. Szegény Miska pajtás! — Meghalt ? . . meghalt ? — Ott találtam mellettem, mikor magam-, hoz tértem. Hogy meddig voltam magamon kívül azt nem tudom, azt sem tudom, micsoda nap van ma. Csak menekülni iparkodtam. Hanem előbb kikerestem szegény jó pajtásom zsebeit, hogy, amije volt, elhozhassam. Ezt a tárczát találtam nála, meg ezt az érmet nyakába akasztva, órájától, gyűrűjétől valószínűleg a csatatér hiénái fosztották meg, mert azokat nem találtam meg nála. — Igen — szólt zokogva az öreg — ez az a tárcza, amelyet felesége adott neki, mikor tőle elbúcsúzott ... ezt a Mária-érmet meg én akasztottam a nyakába, mikor először áldozott. . . . Köszönöm, édes fiam . . . Isten áldja meg, hogy visszahozta. . . De hát elvesztették a csatát .. . egészen elvesztették ? — El • . . egészen el ... a haza is veszedelemben van . . . nagy veszedelemban. — Oh, jó Isten! Magyarok Istene! Ha már fiamat magadhoz szólítottad, legyen meg szent akaratod . . . legyen áldva szent neved . . . csak a hazát, az édes magyar hazát ótal- mazd . . . mentsd meg a veszedelemtől — Amen — volt a szomorú vitéz válasza . . , és elbúcsúzott az öregtől, hogy, szivében szerencsétlen hazája fölötti bánatával, tovább vonszolja sebesült, elcsigázott, fáradt tagjait. Különfélék. Márczius 15-dike. A szabadság ébredésének emléknapját városunk közönsége minden évben meg szokta ünnepelni legalább egy társas vacsorával. Egyéb társadalmi színezetű ünnepség, sajnos, ez idén sem volt, de hogv e téren mégis haladunk, bizonyítja azon tény, hogy 15-én este két társas vacsora volt. A Korona-ven; ünnepélyek alkalmával sokat adnak a külső i csinosításra. Férjöket diszitik fel különféle toliakkal, paradicsommadár, papagály szárnyával, kakas-tollal. Ilynemű díszítmények közt ez utóbbi foglalja el az első helyet. Nagy súlyt | fektetnek a fülbevalóra s füleiket úgy meg I nyújtják, hogy az vállokig leér. Ezt igy igen szépnek tartják. Nemcsak füleiket fúrják ki, hanem orrukat is. Ebbe is helyeznek „ékszereket/1 Nálok a többnejüség van szokásban. A nők nem féltékenykednek, sőt sokszor maguk veszik reá férjöket, hogy más asszonyról is gondoskodjanak, hogy rajtok is segítve legyen. Ezt az ő munka- és életrendjük kívánja igy. Szigorúan ki van szabva kinek-kinek munkaköre. Férfinak, asszonynak, ifjúnak, leánynak annyira más-más a foglalkozása, hogy egyik a másikét nem végezheti. A férfi az erősebb munkát végzi a hajóknál vagy az őserdő irtásánál. A nő a terményeket szedi össze, hordja a mezőről haza. A nő kötelessége egyéb mellett a halfogás. E részben sok hasonlóság van az ő s a mi életmódunk közt. Itt is megvan ez. Más a foglalkozása a nőnek, más a férfinak. Csak úgy látszik, ott szigorúbban van körvo- nalozva. A termény hazaszállítása a nőnek lévén kötelessége, s a férfi üresen menvén a terhet czipelő mellett, bármint sajnálja is feleségét, nem veheti el attól a terhet, mert azért kigu- nyolnák, nevetség tárgya lenne. Biró lesben állva figyelte meg, hogy a terhet vivő asszonyon készséggel könnyített férje, mikor senki sem látta, de mihelyt észrevett valakit, azonnal esze nélkül adta vissza feleségének azt. Legfőbb élelmi szerök az u. n. táró. Ez a mi krumplinkhoz hasonló gumószerü növény, de ennél jobb izü. mint Biró mondja. Házokat fából készítik. Üj-Guineában igen gyakoriak a nagymérvű földrengések Ezt inkább a faházak állják ki, mig a kőházak összeomlanának. Elüttök épen olyan megszokott valami a földrengés, mint p o. nálunk nyári időben a mennydörgés. Kevés házibutoraik összerakásánál erre nagy figyelemmel vannak; a mieinkhez hasonlóan nem rendezhetnék szobáikat. A házakat leginkább feleségeik számának megfelelőleg építik. Mindenik feleség számára külön ház kell. Náluk a feleséget kialkudott pénzért veszik meg. A szerelmes fiataloknak érzelmeiket titokban kell tartani. Vonzalmat mutatni nem szabad. Sőt a fiatalok szüleinek sem lehet elárulni, hogy gyerekeik házasságát óhajtanák. Hanem a távolabbi rokonok készítik elő a dolgot s mikor az egyezség megvan, a férfi kifizeti a kialkudott összeget s a házasság létrejön. Az elválás nagyon egyszerű. A férfi vagy nő elhagyja egymást s felbomlott a házasság. Bírónak ottani tartózkodása alatt 3 felesége volt. Akarva nem akarva meg kellett nősülnie. Az ottani társaságban — nők között — nem jelenhetett volna különben meg. gyón fogyatékos öltözetök nálok sem a szemérem, sem az erkölcs rovására, kárára nincs. Az illetlenséget szóban, mint cselekedetben, nagyon elitélik. Káromkodni és erkölcstelen beszédet még négyszem közt sem engednek meg. Legalább e részben igen sokat tanulhatnának tőlök magyar nemzetünk tagjai is. A pápuáknál az öltözék hiányát az éghajlat teszi szükségessé. 26—30 fokú melegben semmi szükség ruhái a. Emellett a sürü őserdők ■ ben járás, dolgozás kényelmesebb ruha nélkül, mint ruhában. Néhol a nőnek ruházata egy gyöngysor, a férfié egy dárda. Egyes néptörzseknél van azonban némi fogyatékos ruházat. Ezekből többet be is mutatott Biró. Különböző ruházata van a lányoknak, más az asszonyoknak. A ruházat a korral együtt teljesebb lesz. A leányoké a legfogyatékosabb. Ez csak annyi, mint nálunk amennyi csipkét tesznek a nők a ruhájokra. A ruhával inkább a hátokat fedik. Az asszonyok ilyen hátokon levő tarisznya formájú ruhába rakják a mezei terményeket, ebbe teszik kis gyermekeiket is, kiket magukkal visznek r mezőre. A legértékesebb ékszerök a disznó agyara, ezek között is az, melyet mesterségesen karika alakúvá idomítanak. Ha nem karika alakú, akkor értéktelen előttök. Ha pediglen megkapja a kedvelt alakot, úgy oly becses, mint nálunk a ragyogó gyémánt. Kókuszdió-fából készítenek még más, őket díszítő tárgyakat. Egyéb
