Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1899-08-13 / 17. szám
TÁRSADALMI, KÖZßAZDASAGI ES VEQYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőkányári. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és elő fizetések Felsőbányái a a szerkesztőhöz küldendők. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára : Egész évre 2 frt. — Fél évre i frt. — Egyes számok io krért kaphatók* Nyilttér soronkint 10 kr. A nyaralás ügyében. »Áldom az isteni gondviselést, hogy azon gondolatot adta nekem, hogy Felsőbányára jöjjek nyaralni. Oly jól érzem itt magamat, mint soha sehol életemben. Ezt a kitűnő viz és levegő mellett annak a nyugodt csendességnek tulajdonítom, mely e kis város és festői szépségű vidéke felett elterül, c E szavakat mondá nekem egy alföldi nagyobb városból jött nyaraló, midőn közelebb egyik legszebb pontról — a Teréz- pihenő közeléből gyönyörködtünk a város és környéke felséges panorámájában. Ilyen és ehez hasonló nyilatkozatot, többet is hallottam és mások is többektől hallottak. Ez a festői tájék, az a pompás viz és levegő megvolt régen is, de az emberek nem törődtek vele; só't még ma is sokan, de sokan nem tudják, hol lakunk. A régi emberek figyelme és gondja a föld belsejébe irányult és tapadt, oda, hol kincs ra- gyogott, oda, hol szeretet mosolygott. Később azonban a természet az ó kincses markát mind szükebbre szoritá annyira, hogy az öreg »Bánya-hegy« felszínén, — mely régen kincses kamra volt — ma a csekély számban még fennmaradt magánbánya társulatoknak már kutatni, tarlózni is alig érdemes ; és mint szakértők mondják: a a kincstári bányászatnál is megvannak számlálva az ő évei. Midőn a bányászatnak, mely századokon át a város létalapját képezte, hanyatlása felett a jobbak, a fenkölt lelküek aggódva tekintettek a jövő felé, a Gondviselés egy férfiút vezérelt közénk, ki megmutatta a kincset, mely a föld hátán terül, de mely oly közel volt hozzánk, oly közelről és rosszul néztük, hogy azt észre se vettük, vagyis nem is gondoltuk, hogy ezt az értékes isten-adományt mire is lehetne használni. Eszünkbe se jutott, hogy ez a festői vidék pompás vizével és levegőjével nyaralásra nemcsak nagyon, de kitünően alkalmas, illetőleg alkalmas leend. . . . És e Mózesünk ellen, ha fel ugyan nem lázadtunk is, de nevét eddig sem egy csurgó, sem egy szerény »pihenő« sem jelzi. Azt hisszük, ha majd erősebb világítás mellett élesebb szemmel fogunk széttekinteni, jobban fogjuk honorálni a felfedezőt, az ezen érdemben sokat fáradozót, különben nevét klió Felsőbánya történelmének könyvébe előnyösen fogja bejegyezni. — A sötét aknákban való kincskereséstöl mind jobban felszabadulva, ezután inkább észrevesz- sziik az érdemet és megjegyezzük, hogy a kik e város érdekében sokáig sokat fáradoztak, elismerést érdemelnek . . . Három éve, hogy a nyaralás megindult és tart. Évente mind többen és többen keresik fel városunkat, hogy a nagyvárosok izzó és füledt levegőjétől szabadulva, a hivatalban és üzletben megrongált idegeiket ózondus levegőnkben, esendes, nyugodt vidékünkön kipihentessék, illetőleg megerősítsék. Vannak többen, kik az itten éghajlati és egyéb körülményeket megkedvelve, itten telket, illetőleg lakást vásároltak, hogy saját lakásukon nyaraljanak, s ha majd eljő nyugdijaztatások ideje közöttünk le is telepedjenek, hogy a lakosság számát és a város forgalmát állandóan szaporítsák, emeljék. Legyenek a nyaralók és telepesek e helyen is a közönség részéről melegen üdvözölve. Szolgáljon a közöttünk töltött és töltendő tartózkodásuk fizikai és szellemi egészségük felfrissítésére és kedélyök állandó felderítésére. De hogy a nyaralók minél számosabban jöjjenek, köztünk minél jobban találják magukat és városunkat nemcsak egyszer, de évente folyton és nagyobb számban fölkeressék, ahoz a szép vidéken, jó levegőn, vizen és szives vendéglátáson kívül még sok más egyebek is szükségeltetnek, Sok történt már eddig is ez érdemben: minők a vendéglő átalakítása, a hegyi utak jelzése, a feketehegyi menház építése, pihenők készítése, kirándulások rendezése. — Ezekért is legbensöbb elismerés illeti az önzetlenül fáradozókat úgy e város közönsége, mint a nyaralók részéről. De még sok a teendő, ha a valódi czélt elakarjuk érni. A teendők sorát nem gondolkozásunk fiókjából szedjük elő, hanem az egyes nyaralók ajkáról ellesve tesszük papirosra, tesz- sziik pedig a legtisztább szándékkal és a legjobb akarattal, hogy ennek a szép múlttal dicsekvő, de nehéz gondokkal küzködő városunknak — felfogásunk szerint — lehető legjobban használjunk. De hol is kezdjük. Első szükségesek közzé tartják és tartozik is a Fő-utcza másik és a mellékutczák kikövezése, jobb karba hozása, az utczák állandó és fokozottabb kivilágítása, az utak befásitása, a Guttin és Bóditónál menház állítása, az utat jelzők szaporítása .... és mindenek felett pedig egy állandó és czél- nak megfelelő fürdő építtetése, mely úgy a helybeli közönség, mint a nyaralók igényeit és szükségeit kielégítse. Épp e tárgyban t. i. az állandó fürdő felépítés és a nyaralás tovább fejlesztése tárgyában f. hó 4-én a városházán egy a nyaralók, városi képviselők és más a nyaralást lelkökön viselő meghívottak résztvevőse mellett értekezlet tartatott, mely hosz- szabb eszmecsere és több oldalról való hozzászólás után abban állapodott meg, hogy a város képviselőtestületét felkéri, miszerint a város belterületén a fürdőház felépítése czéljából a város által egy alkalmas telek vétessék; a fürdöház mellett 3—4 nyaraló villatelep (lakház) építtessék; az említett helyek pedig a szomszédos népkerttel össze& & if TARCZA. fi 'VeItt jártam egykor . .. Itt jártam egykor, itt e szép helyen, Hol annyi-annyi gyöngyvirág terem, Hol annyiszor haliám édes dalát A csalogánynak nyári estéken át. Itt jártam egykor, itt e szép helyen, Hol annyi hü barátom volt nekem! A kis madár, a csermely, fa s virág, Ez mindannyi hű, igaz barát ! Itt jártam egykor, itt e szép helyen Reá gondolva folyvást, szüntelen, S ha gyöngyvirág mosolygott én reám, Úgy elmerengtem kedves mosolyán! Itt jártam egykor, itt e szép helyen Szivemben égett hőn a szerelem ; Itt épitém a fellegvárakat Arany időm, rózsás éltem alatt! S most itten járok busán, leverten! Némán tekintve, mint az — idegen ! Vagy talán a hely csak az maradt? — De én nem ismerém meg hű barátimat! Liszkay Miklós. Villám-ütés. Közel láttam magamhoz az Istent és azóta nem merek kételkedni benne. ... Ti atheisták, vallástalanok és természetimádók, hallgassátok meg az én történetemet. Engem megérintett az örökkévalóság szele, éreztem arczomon a halál leheletét és abban a magasztos pillanatban eloszlott lelkemről a kételkedés köde és hittem, hittem az Istent, ki hatalmas kezekkel igazgatja az elemek borzasztó játékait ... Ne várjatok ti csodákat a világok alkotójától, ti parányok a nagy inindenségben. Hát mik vagytok ti, hogy követelőleg szembeszáljatok azzal az ős-erővel, a melynek egy leheletén vissza tértek a semmibe, ahonnan származtatok ?! Ne mondjátok, hogy ámítom a könnyen hívőket. Nem, csupán tényeket irok le, nem teszek hozzájok s nem veszek el belőlük semmit. ■* * *• A fecskék a földet érintve röpködtek. A levegő nyomása szinte érezhetővé vált. A láthatár köröskörül elborult, sehol semmi vigasztaló, mindenütt a szürke némaság. Az égbe nyúló havasok felhőkkel övezték derekukat, nem látszott fejőkön a csillogó hó-korona. Az erdők üdítő zöld színe aczél-szürkébe, majd egy meghatározhatatlan szinvegyületbe kezdett átmenni. A város örökös zsibongása megszűnt, a közeli folyók zuhogása, mintegy álomszerű zsongás, lett hallható. Lassankint a fecskék is fészkeikbe tértek ott is csendesség lett, csak az anyamadár félelemmel vegyes, biztató, halk csicsergése hallatszott olykor-olykor, talán fiókáit bátorította. Az emberek némán, zajtalanul, de gyorsan siettek elérni házaikat, vágyva ölelni kedveseiket s azok körében bevárni, mit hoz a természet sejtelmes busulása. Eközben a felhők egymás hátára torlódva, mind jobban tömörültek. Fenn az égen valóságos tengeri vihar képe látszott, a sustorgó hullámokat habzó, forrongó felhő óriások képezték, melyek szélei, mint ócska guba darabok, rongyosan csüngtek alá. Néma lett a föld, mint egy halott-óriás gyászosan borult reá a felhőkkel terhes ég, mint koporsóra a sötét bakacsin. Egyszerre a bántó némaságot megzavarja valami. Mint fájdalmas sóhaj, hűvös szellő kél északról, melynek szárnyain tompa dübörgés, elfojtott moraj hallik, mintha földalatti vizek zajgását hallanék. A szellő növekedik s kíméletlenül söpri végig az utczákat, helyenkint egymásba ütközik, mint két haragos testvér, örült tánczot kezd a bolondos forgószél, tölcsé- res forgásában mindent magával ragad, mi útjában áll. A felhők sötét kebelét vakító villámok szakgatják meg, süketítő recsegés, ropogás keletkezik s nagy csöppekben kezd hullani az eső.
