Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1899-07-02 / 14. szám
Levél a Szerkesztőhöz. T. Szerkesztő ur! Egy különösnek látszó, mindamellett nem éppen érdektelen kérdéssel járulok a t. Szerkesztő úrhoz azon reménnyel, hogy a kérdés elől nem fog kitérni s megadja reá a feleletet. Kérdésem ez : Vétkezik-e azon szegény ember, ki a hét munkára rendelt napjain a rossz, esős idő miatt dolgozni alig tudván : vasárnap, midőn az idő a munkára kedvezett, napszámba ment, hogy az Urnák napján legalább valamit egyék s ne éhezzék ? Vétkezik-e egyáltalában az, ki takarmányai betakarításában egész héten át a kedvezőtlen idő miatt akadályoztatván vasárnap szép időben akarja némileg veszteségeit pótolni. Nem ünnepelhet-e eleget, mikor dolgozni úgy se lehet ? Válasz. A kérdés előbbi része olyanformán tűnik fel előttem, mint mikor a farizeusok kérdezték Jézust: szabad-e szombat napon gyógyítani? Az emberi természet, erő által is szentesitett szentirás világosan szól: hat napokon munkálkodjál, a hetedik na/ ot megszenteljed. Ha soha nem parancsolta volna Isten a hetedik napnak megszentelését, érezné akkor is az erőtelen, gyenge, a testi és szellemi munkában többé és kevésbbé hamar ellankadó, kifáradó ember, hogy ő nem dolgozhatik szüntelen, neki a további munkálkodhatás végett pihenésre, erőgyűjtésre van szüksége, hacsak testi s szellemi erejét idő-nap előtt végleg kimenteni nem akarja. A vallás-erkölcsi élet követelményeitől eltekintve is, soha a világnak minden bölcse avagy tudákosa se tudott volna annál jobb, okosabb törvényt alkotni: Hat napokon munkálkodjál a hetediket megszenteljed. De mert az is igaz : a betű megöl, lélek az, mely megelevenít. Ennyiben különbséget látok a kérdés egy k s másik része között. Mindenesetre az a szegény napszámos, ki egész héten dolgozni szeretett volna, hogy legyen vasárnap is mit ennie, kevésbbé vétkezik, ha nyomasztó ínségében vasárnap is dolgozni volt kénytelen testi éhsége lecsilapitása végett, mint az a gazdag ember, ki csakis a földi javakkal telhetetlenségében nem tudott várni hétfőig, vagy nem tudott előlegezni dolgosának nehány krajczárt. Vagy az ő cselédjét, s más igavonó barmait vasárnap és más ünnepi napokon is munkára kényszeríti. De azért azt mondom: nem képzelek olyan becsületes szegény embert, ki azért volna kénytelen dolgozni vasárnap, mert különben éhen pusztulna el. A kinek nem veszett el embersége, annak egyik s másik ismerősénél van annyi hitele is, mi ót e kényszerűségtől megmentheti. Ennyiben nem eléggé indokolt, az ö szentségtörése sem. S mit mondjunk ama telhetetlen gazdagról, ki csak azért hogy annál többet mondhasson Midőn kis kacsóitokat imára összetéve látjuk, visszaképzeljük magunkat a kereszt-kuthoz, az oltár zsámolyához, gyermek-korunk kicsiágyához, a szülői ház kerek asztalához .... elfeledjük a gondterhes jelent; imára nyílnak ajkaink: .........veletek .... értetek .... Oh drága gyermek-kor! Oh te boldog álom! Mosolygó égbolt vagy, melyre a szülő szív csillagokat helyez, hogy földi útjára remény fényét hintse. Midőn az éjhomály szétterül a földön, s a fészek s bölcső lakói alszanak, — csak egy van mi viraszt: a szülő-szeretet, a gondtól s munkától a mely megfáradott; hogy goncyát feledje, beülteti magát a képzelet s ábránd rengő karszékében ... és szövi a regényt — a nagyot, a merészt, a melynek a neve: boldog gyermek- jövő. Elképzeli a szülő gyermekét, a mint nagy gonddal és fáradsággal összegyűjtött vagyonát, kincseit gyárakban, földekben tovább szaporítja, majd hős sereg élén győztes hadvezérként látja; majd meg a politikai élet katedráján hallja szónokolni, amint a leikébe oltott eszméket sokszorozva adja vissza; majd tudósnak álmodja, ki találmányával az ó nevének is hirt, dicsőséget szerez. . . . Végre álom borul a szülő szemére s álmodva rajzolja a jövő képeit száz és ezerképen, ilyennek olyannak, de mindig boldognak. És majd az éjszakát, az ábránd-szövő éjt, felváltja a nappal, a gond, a fáradság és csaFelsöbányai Hírlap. magáénak, nem törődik se Istennnel se emberrel. Gyötri. kínozza magát, s hatalma alatt álló családtagjait, vagy a cselédeit, dolgozik vasárnap vagy más ünnepnapon is ? Ez nem egyéb, mint a legfőbb, az Égi hatalommal szembeszállani akarás. Az Ur irgalmával, kegyelmével visszaélés. Isten az engedetlen, romlott Ninivét nem pusztítja el mindjárt, vár, mig bűneiből megtér. De vájjon, ki Istentől nem fél, fél-e az az emberektől ? Az Istentől nem függés, a törvény iránti tiszteletlenséget szüli a népeknél. A rendet fentarthatják, törvényt megoltalmazhatják a szuronyok egy időre: de az államok, társadalmak békéjét örök időkre csak az égi hatalom szilárdítja meg. A mult, a jelen s jövő nemzedék tanítómestere. A múltból nemzetek, nagy népek története igazolja a költő mondását: »Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől, rabságban görnyed.« E tekintetben az Istennel, vallással nem gondoló, az Urnák napját, a vasárnapot nem Isten rendelése szerint ünnepelő, az anyagiak gyűjtésében határt nem ismerő, minden czéljokat ebben tartó gazdagabbakat azon oktalan emberekhez lehet hasonlítani, ki a fát maga alatt szokta levágni. Mi lesz akkor, ha a nyomora hordozásában türelmét vesztett nép, a hitben, az örök élet reményében, a megvesztegethetetlen igazság- tétel felöli meggyőződésében nem talál többé vigasztalást ? Erre feleljenek meg már azok, — kik gyarló eszük túlbecsülésében, meggondolatlan könnyelműséggel akarnák lerontani azt a szent épületet, mit annyi okos, hivő lélek az emberiség boldogitására felépített, melyet az emberiségnek legműveltebbjei a jámborokkal együtt félve oltalmaznak a tudókat esztelenek rombolásai ellenében. Udvarhelyi Papp Zsigmond 1856—1899. »Udvarhelyi Papp Zsigmond az TJgocsa szerkesztője, hir szerint egy régebbi párbaj következtében Budapesten, e hó 11-én J/3 éves korában meghalt.<i. E meglepő, leverő tudósítást olvastam junius 18-án a szerkesztésem alatti Felsőbányái Hirlap-ban. Hogy került oda ? nem tudom. Betette a kiadó, mint más jó vagy rósz hirt. Nem lehet róla tenni, mikor a szerkesztő s kiadó két külön városban lakik. E rövid közléssel a megboldogultat illetőleg nem elégedhetem meg, kit hozzá a gyermekkori barátság fűzött. Több mint 30 éve együtt mentünk mi mint egy megye szülöttje a sárospataki főiskolába. Együtt tanultunk az ottani nagy gymna- siumban. Most is előttem áll az eleven, mozgékony erősen barna kis fiú, ki csakhamar élénk észjárásával csakhamar a 118 növendékből álló osztály elsőbbjei közt foglal helyett. Kitűnő eredménynyel letett érettségi vizsga után Papp Zsigmond a jogtudományok hallgatója lett. Elvégezvén a jogászságot, nemsokára Ugocsamegye aljegyzője lett, s mint ilyen szerkesztője volt sok időn keresztül az Ugocsa czimü lapnak. Kiváló eszü, tehetséges, de hirtelen természetű ember volt. Most 25 éve vált el egymástól utunk. Azóta soha se láttam. Reárn is nagyon rósz hatást tett a kedves emlékű tanulótárs, gyermekkori jóbarát megrendítő halála. E lap olvasói közzül őt alig ismerte valaki. S igy e rövid megemlékezés inkább a közelebbi számban megjelent rövid, száraz tudósítás némi igazolásául történik egyrészt, más oldalról pedig, hogy gyászos halálának okozója a »párbaj« ragadta meg figyelmemet. Párbajnak lett áldozata, njint annyi sok más. Ugyan mikor fog már eszébe jutni a müveit közönség főleg ifjabb nemzedékének, hogy a párbaj a becsületkeresésnek, vagy a megsértés megtorlásának a józan ész követelménye szerint is nem helyes, sőt nagyon indokolatlan módja ? Ugyan mikor fogja a törvény egyenlően sújtani a párbajhősöket az utczán vagy korcsmában duhajkodó legényekkel ? Hát avagy nem égrekiáltó igazságtalanság az, ha két mulatozás közben összekülönbözött legény fütykösökkel támad egymás ellen s az egyik egy ütéssel a másikat másvilágra küldi: a miért legjobb esetben évekig tartó fegyház- zal sújtja a törvény? Mig két, cselekedetük fontosságát meggondolni tudó, higgadtan gondolkozható müveit ember nagy teketóriával segédek közreműködésével támad egymásra s pár heti államfogházban elmélkedik aztán a párbajhős — legtöbbször a szerencsés véletlen miatt — tettének jelessége felett, mig a legtisztább becsület mellett elvérzett ártatlan kedvesei egy egész életen keresztül szenvednek örök lelki fogságot. Te is egy voltál azok közt kedves barát! kik e helytelen, társadalmi fonák közvéleménynek hódolva : koczkára tetted közhasznú, munkás életedet, munkásságod erőteljes korában. Szánjuk, sajnáljuk esetedet, szerencsétlen halálodat. Jó emlékedet megőrizzük mindazok, kik téged szerettünk, becsültünk. Vajha gyászos példád is hathatósan intené ez és a következő nemzedéket, hogy ritkulna, sőt elapadna az ily szerencsétlenségek száma. Isten áldjon! Isten áldjon! N. L. lódás napja. Egy nap a más után, év év után múlik, és a szülői szív reménye fogyni kezd; ábrándjainak képét szétmossa a csalódás esője, légvárait halomra dönti a hideg való kemény szele. Sziv-szorulva kérdi a könyét hullató megcsalódott szülő: Istenem! Istenem! miért is van ez igy? — Virágot ültettem, tövis nőtt helyette. . . . Szép eget rajzoltam, elfödte a felleg ??!'.... Nem felelek rája. Menjünk egy csendes falunak csendes kis házába. Nyugodtan alszik ott a boldog család; nem szőnek ott ábránd-képeket ; nem rajzolnak ott fellegvárakat. Vidáman ébrednek, vidáman dolgoznak; magukra és mun- kájokra szivnyugodva várják az égi áldást. Nincs a kis családban fejettömő könyvtár száz meg száz könyvével. Ott a padlás; alatt, a mestergerendán az időt mutató kalendáriom mellett ott egy régi nagy könyv, biblia a neve; mellette a káté a hitigazságok sommás foglalatja. Ezekből merítik a kis ház lakói azt az égi kincset, azt a szent tudományt, a mely elmét-alak, de sziveket emel; mely az embert Isten ölére helyezi, tanítván ő benne bízni és remélni. Egy nap a más után, év év után múlik, és a szülői szív öröme egyre nő. . . . Midőn megérkezik az élet alkonya, a válás órája, a távozó szülő nyugodtan tekint a vallásos magzatra, ki lelkének mása szivének hajtása, földi életének tovább folytatása.-------— És az elköltözött nyugodtan pihen majd ott a sirhant alatt, mert tudja, hogy itt fen jó gyermeket hagyott, ki nemcsak a szülői sírra, de az atyai név becsületére is gondot visel; ki, ha családott alapit, s az égi angyal földi angyalt hoz számára, azt úgy fogja nevelni, mint jó szüleitől tanulta; nem fogja tehernek tekinteni a gyermeket, de Isten áldásának, a kit tőle nyert, s a kinek életéért előtte felelős. Szülök okosan neveljétek gyermekeiteket! Fenyítéssel, sőt büntetéssel irtsátok hibáit, bűneit, de szerelmetekkel emeljétek, erősítsétek. A gyermekeket szeretni a jó Isten tanított, ki minket gyermekeit öröktől szeretett. Midőn ős-szüleink vétkezve elestek, megbüntette őket, de nyomban sietett, hogy bukott gyermekeit két kézzel emelje; egyik kezével reményt nyújtott neki, — a megváltás reménységét; a másik kezével boldogságot adott — midőn keblükre gyermeket helyezett, hogy a kisded mosoly- könyeket szárítson; hogy annak szerelme földrögöt, puhítson. . . Később, midőn az idők telje megérkezett az Isten-atyai szeretet égi gyermekét küldte le földi gyermekeinek megmentésére. És az Isten-ember, hogy gyermek-szeretetre tanítson, midőn a földre jött, ártatlan gyermek alakját vette magára; hogy a gyermek-szeretetre jó példát adjon, bár a nap terhétől egész kimerültén pihenésre téré, a kis gyermekeket, kiket az anya-sziv elejébe hozott, szeretettel vonja atyai keblére — és megáldja őket. Szülök vallásosan neveljétek gyermekeite-
