Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-08-10 / 31. szám
oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. augusztus 10. Ezt azonban még egy hasznos intézménynyel kellene tetézni. Meg kellene teremteni már mielőbb a tervbevett községi takarékpénztárt, mely elsősorban a kisember hiteligényének kielégítését szolgálná. Az is el volna képzelhető, hogy a nagy bankok összeállanának, s minthogy ők kicsinyesnek találják a kisember hiteligényének közvetlen kielégítését, együttesen alapítva egy középbankot a kisiparossk és kiskereskedők hitelének kielégítése céljára. Azok a kiskereskedők és kisiparosok pedig, aki a mai gazdasági válságot szerencsésen átuszták, levonhatnak abból egy tanulságot; igyekezzenek üzletüket lehetőleg csak abban a keretben vezetni, mely keretben az idegen tőke segítsége nélkül is lehetséges, a maga erejéből igyekezzenek boldogulni és üzletüket fejleszteni, mások segítségében ne igen bizakodjanak, legkevésbbé pedig a bankok segítségében. Egy község pusztulása. Kölesei tudósítónk jelenti: Az árvíz még el sem vonult, már jön a folytonos esőzésektől az újabb árvíz, mely már is elborította a kaszállókat s alacsonyabb fekvésű földeinket. Itt már úgy sem várhatunk termést, sem füvet, mert a négy hétig tartó árvíz úgy is megsemmisített itt mindent. Közlekedni már ismét nem lehet, három oldalon usztatókon mehetünk ki a községből. Határunk képe megdöbbentő: a teljes pusztulás nyomai látszanak mindenfelé. Nem elég ez, de most kiütött a malária, a gyermekek közt a himlő, a rossz, élvezhetetlen vagyis ihatatlan viz miatt A szarvasmarhák rendre elhullanak a lépfenében, községünk zárlat alatt van A kivándorolt munkások munkahiány miatt visszatérnek a községbe. Nincs kereset, nincs termés, az Ínség óriási. Meddig tart még szenvedésünk. Nem hagyhatjuk szó nélkül tudósítónk eme szomorú jelentését. Mindnyájan érezzük az abnormális időjárás és a súlyos gazdasági válság következményeit. Ennek dacára sem szabad tétlenül néznünk, hogy egy színtiszta magyar község itt szomszédságunkban elpusztuljon. Mikor most két éve Kölesét tűzvész pusztította el, társadalmunk röktön akciót indított a segélyezésre. Egy nagyszabású mulatságot rendezett városunk inteligenciája, melynek tiszta jövedelme mintegy 1200 korona volt. Nem lehetne ezt most ismét megcsinálni? Ajánljuk ezt az eszmét az illetékes körök figyelmébe. Szentistvánnapi nagy ünnepély az ügetőversenypályán. Szent István napján a fővárosba rándulók- nak eseményes ünnepe lesz a Központi Zsófia gyermekkórház javára az Ügetőversenypá- lyán rendezendő nagy sportmulatság, amely délután 2 órától a sport minden ágazatára kiterjedő programmal fog lefolyni es amelynek belépődija az összes helyekre 1 koronában állapíttatott meg. A rendezőségnek ugyanis az volt a törekvése, hogy a Szent Istvánnapi ünnep közönsége minden nagyobb megterhelés nélkül egy olyan nagy szabású sportünnepélyben részesülhessen, amelyet csak ily kivételes humánus alkalommal az összes tényezők áldozatkész közreműködése mellett lehet rendezni, mert úgy az országosan népszerű Ferencvárosi Torna Club s a Magyar Kerékpáros Szövetség, amelyek az egész délutánra terjedő sportprogramot önzetlenül rendezik, mint a gyermekszanatorium kormányzó tanácsa ez alkalommal a nagyközönség igényeit mindenképpen értékes programmal és olcsón kívánják kielégíteni. A sportmulatság céljaira báró Vojnich Sándor, az Ügetőverseny Egyesület elnöke átengedte az-egész versenypályát, amelyen délután 2 órától kezdődik a Ferencvárosi Torna Club athletikai versenye a következő számokkal: 1. 100 yard előfutam, 2. sulydobás II. osztály, 3. 100 yard döntő, 4. V* angol junior, 5. magasugrás senior, 6. 120 yardos gát, I. osztály, 7. gerely junior, 8. fél angol I. osztály, 9. gyaloglás, 120 yardos, 220 yardos, síkfutás, handicap, 10. diszkoszvetés, 11. lU angol gátfutás junior, 12. 2 angol senior, 220 yardos döntő, 13. távolugrás junior, 14. olimpiai staféta. A sportverseny értékes dijazásáró gondoskodás történt. Majd a Magyar Kerékpáros Szövetség nagy versenye következik ezen számokkal: 1. kerékpáros virágkorzó, 2. ünnepi megnyitó 2000 méter, 3. 100 m. főverseny bajnokok részére, 4. motorverseny 5 kilométerre, 5. akadályverseny 2000 méter; 6. üldözőverseny két csapat részére, 7. kerékpár póló F. T, C. és M. T. K. csapatai között, 8. egyesületi csapatverseny hármas csapatok részére. — Ahatalmas sport program folytán az egyes számok között csak a legszükségesebb szünet fog tartatni. A nyertesek között az értékes dijakat Bezerédy Viktor államtitkár, a gyermekszanatoriom ügyvezető elnöke fogja kiosztani. Az ünnepély színhelyén a legutóbbi dalárversenyen első éremmel kitüntetett, s Qyőrfi János elnöklete alatt álló Budapesti Lyra Dalkör fog hangversenyt rendezni Kaszás Gyula karnagy vezetésével a kővetkező műsorral : Them: Dalünnepen, Gaál F. Balatoni nóták, Lavotta: Reményhez, Arany Jenő: Falu Végén, Hoppe: Fráter nóták, Fortuner: Mi volt nekem a szerelem, Lányi, Petőfi, Fischer » „FEHÉRűyRR^AT“ TÁRCÁJA. Kiábrándulás: Irta: Perre Frondaie. Egy fiatal, még csaknem gyermekleány 1910-ben Párisba ment, hogy megismerkedjék Jean Racinenal. Azt hitte, Racine még él, el se képzelte, hogy meghallhatott. A gyermekleányt Vannának hívták. Mint árvaleány nőtt fel szülőhelyén egy kis román városban. Szülő körüljárták a világot és egy napon megállották Carmen Sylvia házában. Vannát a véletlen tisztán megőrizte; mindenkinek a gyermeke volt, tehát: senkié se. Mindenki nagyon szerette, mert szemeinek különös, szomorú varázsa hatott az emberekre. A világ története előtte attól a naptól kezdődött, amikor megszületett. Semmit sem tudott a letűnt századokról, s a világegyetem határát számára a legközelebbi falvak jelentették. Mégis valami különös geniálitás lakott benne. Beszélt és énekelt románul, tudott táncolni, anélkül, hogy tanították volna és tudott franciául is. Éz pedig csaknem a csodával volt határos. Egyik napon ugyanis párisi színészek utaztak a városkán keresztül. A társaság egyik férfi tagja megbetegedett és egy pár hónapos át lakott abban a vendéglőben, amelynek Vanna öreg barátai voltak a tulajdonosai. Ez a színész tanította őt franciául; nagyon hamar kezdett érteni, igen bájos kiejtéssel beszélni és minden nehézség nélkül olvasott is. Valamelyik napon — valószínűleg a színész felejtette ott, — Vanna a házban Racine egyik könyvére talált. Tartalma a két mestermü volt: Andromac és Fédra. Vanna azt hitte, hogy megőrül, vagy összeroskad. Nemde, poéta sohasem beszélt még úgy szerelemről, mint Racine? Az ő verseiben emberi szív lüktet, a szenvedély sir és lázong bennük. És milyen modern 1 Kortársa minden időknek és századoknak. Öntudatlanul, megzavarodva érezte Vanna életében először, hogy milyen szerelmes lélek lakik benne. — Ah ez a Racine 1 — kiáltott fel, — mennyire szeretem őt. Nem halok meg addig, mig meg nem látom, amig rá nem hajtom kezére könnyes arcomat, amig rá nem forr ajkam áldott ujjaira . . , De Párisba kell mennem! Milyen messze lakik ez a Racine .... így töprengett heteken át Eleinte homályosabban, de aztán mindig világosabban bontakozott ki lelkében a terv. Ez a tapasztalatlan, bájos fiatal gyermek a maga tizenhét évével, megfontolás nélkül vállalkozott erre az érzelmi zarándokúira. Titokban minden kis vagyonkáját összekuporgatta s otthagyta a kis várost, amelynek utcáin annyit szaladgált. Ha a cél nemes volt is, ez a távozás inkább hasonlított szökéshez, mint eltávozáshoz. A szegény gyermek elhalványodott a gondolatra, hogy most mindent el kell neki hagynia, ami kedves és ismerős. Semmi bucsuzás. Utazását megvallani annyi lett volna, mint lemondani róla. Tudta jól, senki sem engedné meg, hogy elhagyja őket, hogy elröpüljön tőlük az ő kis madaruk. így jtehát kényszeríteni kell a sorsot, hősiesnek kell lennie ős májd az éj leple alatt oson ki az állomásra. Ah, ez a hirtelen utrakelés Párisba, Racine hazájába I Megértené-e valaki az ilyen regényes kis fej esztelen rajongását? A színész, aki a francia mestere volt, még annak idején nála hagyta a címét. Valamelyik „nagy“ színházban, a Montrouge-ban vagy a Montparnasse-ban játszott. Hamar rátalált és tudatta vele tervét, amiről eddig a világon senkinek se szólt. A leányka lelkes és komoly volt. A hit lángja égette lelkét. — Számíthatok önre, hogy bemutat engem Racinenak? Ismeri őt jól, vagy egyedül menjek el hozzá? De várni nem akarok. . . . A komédiásnak még a sztme se rebbent meg. A nevetésnek vagy mosolynak egy parányi jele se látszott ábrázatán. Színpadi ismerősei közül rögtön eszébe jutott egyik, akinek jupiteri alakja volt. — Kedves gyermekem, — szólt komolyan, — Racinet harminc éve ismerem, úgyszólván születése óta, holnap elkísérem hozzá. Sza-
