Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-01-03 / 2. szám
Fehérgyarmat 1913. I. évfolyam. 2. szám. január 3. FEHÉRGTARMAT Társadalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre .... 8 kor. Negyedévre.... 2 kor. Félévre ...............4 kor. Egyes szám 20 fillér. Le lkészek és tanítóknak egész évre 6 korona. Felelős szerkesztő: Dr. HUNWALD IZIDOR. Megjelenik minden pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: »KOSSUTHc-NYOMDA, FEHÉRGYARMAT. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Nyilttér soronként 40 fillér. A Túr szabályozása. Évek óta tartó remények teljesülhetlen- nek látszó vágyak, óhajtások, kívánságok, követelések készülnek megvalósulni január hó 9-én Szatmár városháza székházában. Ide hívta össze vármegyénk alispánja az érdekelteket, hogy határozzanak, kivánják-e a Tisza Szamos közét a kid és belvizektől mentesíteni, kiván- nak-e e czélból társulatot alakítani. A kérdésre első pillantásra kínálkozik a válasz: nem csak kívánjuk, de határozottan követeljük. Az 1912-iki esztendő mintha arra szolgált volna, hogy a kételkedők, a meg nem él tőknek is szembetűnővé tegye az ármentesités fontos, halaszthatatlan szükségét. Csapás-csapást követett, egyik árviz el sem múlt, jött a másik; a learatott kalászosok keresztekben rothadtak meg, a takarmány ott veszett. Jó termés mutatkozott s ezt egy csapásra elvette az emberek nemtörődése, mulasztása, a védekezés lehetetlensége. Mikor e sorokat Írjuk, egész járásunkat tengernyi viz lepi el, lehetetlenné téve a házból kilépést. Gazdaságilag megfojtva, pénzügyileg megnyomorítva, tanácstalanul állunk a vizokozta romlások közepette. S vizsgálva az árviz okait, azt látjuk, hogy a Tisza csendesen folyik medre mélyében, a Szamos méltóságosan hömpölyög az ártérben, de pusztító örvényként lepi el termő földeinket a kit, Túr és még kisebb társai. Mintha ezer ördög szabadult volna ki, ront, zúz, emészti a föld termő erejét, soványitja talaját. Néha visszavonul kicsiny medrébe s mikor az emberek feléledve munkához látnának, az avasi hegyvidék zúgó patakjai víztömegétől megduzzadva ismét kitör, siralmat okozva. A rakoncátlan gymmekhez hasonló Túr, Batár stb. külvizek, valamint a belvizek rendezésére vállalkozna a megalakulandó társulat. Szinte megfoghatatlan, hogy ennek ellenzője lehet. S mégis érthetetlenül Szatmár város közönsége elsősorban foglal állást a szabályozás és társulati alakulás ellen. Az alább részletesen ismertetendő tervekből megállapítható, hogy a készített tervek bármelyike műszakilag alkalmas a teljes árvízvédelemre, a társulattá alakulás ellenzésének tehát csak pénzügyi okai lehetnek. Kétségtelen, hogy az ármentesités jelentékeny terhet ró a gazdaközönségre, mert a mérnöki számítás szerint kát. holdanként átlag 2 korona ártéri költség lesz fizetendő, nivellálás esetén tehát egyes, a vizáradásnak leginkább kitett területek ártéri költsége 4-5 koronát is fog tenni. Ily nagy összegű terhet csak akkor lehet elvállalni, ha a kapott ellenérték megfelelő lesz. Vizsgálva az ellenszolgáltatást, járásunk ingatlanai kát. holdanként két koronánál jóval nagyobb hozadék emelkedést fognak adni. A jövedelem szaporulat előre meg nem állapítható. A szabályozás lehetővé teszi külterjes gazdálkodásunk belterjessé tételét s mivel biztosítani fogja termésünket, egész gazdálkodási módszerünket megváltoztatni, magsabb nívóra emelni fogja. Közvetett haszna lesz közönségünknek abból, hogy az utaknak most folyton tapasztalható járhatatlan- sága, egyes községeknek (Kölese, Sonkád, Kóród stb.) elzártsága egy csapásra A „Fehérgyarmat“ tárcája. LEGENDA. A kisváros egyetlen nevezetessége az öreg gróf volt, aki egész hosszú életét ebben a falusias és elmaradott környezetben élte le. Idegen nem igen fordult meg a városban, a vé- resszáju és istentelen világfelforgatók, akik messze földek szántóvetőibe bus akarásokat ol- togattak, nem jutottak még cl idáig. A kényes- kedő peckes nyárspolgárok, meg a korán vénülő, fiketős, tájcsoló teinsasszonyok érintetlen klenódiumkép hagyták a gyerekeikre a zordon várkastélyt, a dölyfös dinasztákat, meg azt a babonás tiszteletet, amellyel ezeknek a középkori váruraknak adóztak. Általában mindenki meg volt győződve, hogy a nagyvilág forgását is az öreg gróf haragos- ráncu szemöldöke kormányozza, ahogy dirigálta őket minden cselekedetükben és talán még a gondolatukban is. Néha roszkedvü volt a nagy ur és ilyenkor a városka apró házaiban, amelyek úgy hozzáigazodtak a közöttük emelkedő várkastélyhoz, mint a vén kotlóboz a pi- ciuy sárgapibés csibék, állandó félelelem vert tanyát. Ez a vénülő oligarcha, akiről hótnapi járóföldön félelemmel beszéltek a nép vénei, valóságos zsarnoka volt a vazallusainak. Sohasem látott olyan urat, akit magához mérhetett volna és félt is kimenni a nagyvilágba, nehogy még nagyobb urra találjon. Még beleszületett az ősei gondolatvilágába és késő vénségére, amikor már hire is elhalt a régi világnak és nyugati országok felől meleg, vörös szelek söpörtek végig a magyar dülőföldeken, ő még mindig bübéruri jogokat gyakorolt a maga kis országában. Egy fia volt a nagyuvnak. Sokan azt mondták, hogy ez az egyetlen léuy, akit az érdeklődésére és szeretetére méltat, de voltak lázadozó érzésüek, persze kevesen, akik úgy vélték, hogy a fiában is a maga eszméit, tehát saját magát szereti. A kisgrófot különben mindenki imádta. Amikor végigkocsizott a városon, a templom mohos kőlépcsőin ájtatosko- dó öregasszonyok szerelmes rajongással pergették olvasóikat és végigimádkozták érte a verőfényes délelőttöt; a Három Oroszlán vaskosaras ablakai mögött üldögélő rangbeliek pedig fenékig ürítették cinkancsóikat és azt mondták: az ő egészségére! Sohasem álmodott a város akkora boldogságot, amilyet ebben a szép kisgrófban ért meg. Nyoma sem volt benne a régiek zsarnokságának és alapjában véve nagyon kényelmetlennek találta a maga nagy méltóságát. Szerette ezeket a bárgyú embereket, mert a természet nemes és tiszta érzéseket oltott belé és sohasem nevetett az ostoba voltukon. Az apja őt sem engedte ki a nagyvilágba és úgy nőtt fel hatalmas, délceg daliává, hogy az emberek romlottsága ismeretlen maradott előtte. Semmi sem korlátozta kedvtelésében, mert mindig abban találta örömét, ami Istennek és a jó embereknek tetsző. Néha, persze titokban, barátkozott a jobbágyaival és ilyenkor nagyon boldog volt, hogy a leereszkedésével örömet szerezhetett nekik. Általában lehetetlen volt ezt a kisgrófot nem szeretni, aki verőfényes, boldog ifjúságában szerette volna keblére ölelni az egész világot. Egyszer, — a boldogságot nyomon kő'éti a gyász, — nagy beteg lett a kisgróf. Kegyetlen láz sorvasztgatta a testét és az öreg kilógus, akr naponta lejött a várból, a patikában dermesztő híreket mondott az állapotáról. Szomorú arccal jártak-keltek a város lakói, és az öreg gróf egy percre sem hagyta el a fia betegágyát. Most először látta, hogy felette is van még egy nagyobb hatalom és ezeken a szomorú, álmatlan éjszakákon úgy érezte, hogy szívesen lemondana nagy gazdagságáról, ha letudná győzni a halált. A szomorú óra jött, jött. A kisgróf hát nap óta feküdt eszméletlenül. A hetedik napon egy kis időre felnyitotta a szemét. Körülnézett a félhomályos teremben, mintha most látná először az ódon, aranycirádás falakat és fáradt szemei egy sápadt leányarcon pihentek meg, amely aggodalmas szeretettel hajolt feléje. Vékony kékeres kezével megsimogatta a lány aranybaját és azt mondta neki: — Nagyon szeretlek, Máriái Azután befordult a falhoz. A vén doktor egyideig figyelve halgatta a lélekzését és valami szomorú, furcsa mozdulatot tett a karjával. Sírt.
