Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-04-04 / 14. szám
2-ik oldal. FEHÉRGYARMAT öröme. Más vidéken a kapcsolatot az ipar és kereskedelem hozza létre, nálunk ilyenről beszélni sem lehet. A kaszinó szintén tehetne valamit a helyzet megjavítására, de nem tesz. Maradna egyedüli kapocsnak az újság; ha már a személyes érintkezést nem kultiváljuk, legalább szellemileg hozzuk össze a központot a vidékkel. Ez lapunknak egyik célja, de e célt a közönség eddigi pártolása mellett elérni nem lehet. Újból kérjük mindazokat, kik szerény hetilapunk iránt érdeklődnek, hassanak oda annak terjesztése körül, hogy a kitűzött célokat ha nem is megvalósítania, de legalább megközelítenie lehessen, mert ha a mostani közöny állandó marad, lapunkat kénytelenek leszünk beszüntetni. Nem fejezhetjük be e cikkünket anélkül, hogy mindazoknak, kik lapunkat cikkeikkel támogatták az elmúlt időszakban, ezek között is első sorban Radics István rk. segádlelkész és ifj. Fábián Károly uraknak őszinte hálánkat ki ne fejezzük. De köszönetét mondunk mindazoknak, kik lapunkat e kezdő időszakban támogatták, kérjük bizalmukat továbbra is. Reméljük, hogy az uj negyedév végén nem lesz oka a panaszra sem a közönségnek, sem a lapnak. NESTLÉ"“ CVERMEK11SZT reébevá l f __________ a legjobb és legolcsóbb" DOBOZA K1.80 MINDEN GYÓGYSZERÁRBAN is DROGÉRIÁBAN Próbadobozt ingyen küld : HENRI WESTLÉ.Wten.l.Biberstr. 46 Hivatalnok urak. „Mars ki!“ Ezt mondotta eg.y méltóságos hivatalnok ur két tekintetes és alája rendelt hivatalnok urnák. S mikor ezt hallja az ügyvéd, az orvos, az iparos, a kereskedő, akkor akaratlan is azon csndálkozik, hogy az a két tekintetes ur nem tapogatta meg nyomban s érezhetően a méltóságos ur oldalbordáit. Bizony annak a két tekintetes urnák nem lehetett a gyors elégtétel szerzéshez folyamodni. Talán ökölbe szorulta kezök, talán összecsikorgatták a fogukat, de, — ütni nem lehetett. Mert még az idegeket zsibbasztó sérelem közepette is arra kellett gondolniok, hogy azt az igen sovány kenyeret is elveszik tőlük, ha a méltóságos urat jól helybenhagyják. Pedig igazán a legpri- raitivebb emberi érzést követték volna, ha ezt a súlyos sértést ilyen sommás utón intézik el. Hagyjuk azonban most itt az aktualitást s vegyük a dolognak a morális oldalát: államhivatalnokok fö- lé-alárendeltségi viszonyát. A hivatalnokélet — jól tudjuk — nem egyébb, mint az anyagi és erkölcsi el-finyök-cől. ^_v alá-, lem Qhdás hosszú láncolata. A fizetés kevés, az egyéni szabadság — kétségkivül a hivatali rend érdkében — igen sok paragrafussal korlátozott, a felettes hatóságnak, illetve a közvetlen elöljárónak igen nagy a hatalma az alantas felett. Természetesen a hivatalnoki viszonynál fogva ez méskép nem is lehet. S aki már erre vállalkozott, ezzel le is kellett, hogy számoljon. I9l3. április 4. De a „mars ki“ nincs benne ebben a leszámolásban. S nincs benne a többi durvaság sem, ami — hál Istennek manap már igen ritkán, de mégis — szórványosan előfordul az államhivatalokban. Mikor az elöljáró a legsúlyosabb szóbeli sértéseket képes alantasának a fejéhez vágni, mikor az egyik hivatalnok ur a másikkal úgy bánik, mintha cselédje volna, megfeledkezve arról, hogy ők kartársak, kiknek egyformán az állam a kenyéradó gazdájuk. Ahol azután egy hivatalnok urnák tartott individum gorombáskodik, basásko- dik, rosszmájuskodik több vagy kevesebb alantas felett, elfeledkezve arról, hogy ő, a magát urnák tartó is csak olyan alárendelt, mint az ő alantasai, ott pokol az alantasok élete. S annak a szerencsétlennek nincs menekvése csak az áthelyezésben, sőt gyakran még ebben sem, vagy a nyugdíjban, esetleg a halálban. Hosszas lenne ezeket a le talán nem is irható szenvedéseket ismertetni. Különben sem lenne annak semmi haszna. Sokkal üdvösebb tehát a cikkünk elején citált aktualitásokat másra felhasználni. Arra, hogy minden ilyen újabb hivatal- nok-pimaszkodást ragadjon meg az államtisztviselők kara, mint kedvező alkalmat, hogy azzal -kapcsolatban is követelje a szolgálati pragmatikát. Ugyanis e szolgálati pragmatika keretében találhatnak csak a hivatalnok urak védelmet a hivatalnok-parasztok ellen. Ha egyszer törvény fogja szankcionálni azt, hogy aki alantasaival szemben az alantas társadalmi állásánál fogva meg nem engedhető durva hangot használ, aki nem adja meg nemcsak felfelé, hanem lefelé is a köteles Amaz térdre borult előtte és bocsánatot kért tőle: — Nem vagyok méltó rá, hogy a kezeddel érints; tessék megrugni lábaddal, ha kedved tartja! Kőröskörül nagy embercsődület támadt. Mindenki látni akarta a furcsa bolondot, aki önkényt engedi rugatni magát. A szegény ember pedig mosolygott és igy szólt: — Magaviseletem, ugy-e, különösnek látszik előttetek! ? De tudnivaló, hogy ez az ember, akit tudammal véletlenül meglöktem, orvos. Már most, ha lábával rám tapos, akkor legalább nem kell megtudnom, ha ellenben kezével talál hozzámnyulni, akkor tudom, lejárt életem órája. * * * Az asszony kora. Csi ur éltes hölgyet vett nőül. A lakadalom már véget ért, a vendégek el - széledtek és a férj újdonsült feleségével egyedül maradt Azelőtt a nagy sürgés-forgásban ugyszól- ván nem is volt alkalma szemügyre venni a menyasszonyt és csak most tűnt fel neki az a sok redő és ránc, amelylyel a feleségének homloka tele volt. — Mondd csak kedvesem, hány éves vagy? — kérdé tőle. Az asszonyka hamiskásan lesütötte a szemét és igy szólt. — Nemrég múltam negyvenöt éves. A férj hitetlenül nézett rá. — Hát a nászcédulára mit Írtál, hogy hány éves vagy ? — Azt írtam, hogy harmincnyolcz vagyok. — Tehát hazudtál, s ugylátszik most is füllentés a szavad. Az asszonyka azt felelte, hogy nem. Szentül esküszik, hogy ez egyszer igazat mond, azaz hogy — ötvennégy éves. Hanem a férjnek még ez is valószínűtlennek látszott. Mindig újra faggatta kérdésekkel, mert hisz minden férjnek jussa van ahoz, hogy ezen diszkrét ügyben felvilágosítást nyerjen attól, akivel azontúl bajt és örömet magoszta- ni tartozik. Az asszonyka makacsul megmaradt ezen utolsó állításánál. Ekkor a férjnek ötlete támadt. Az utcán elhangzott már a kocsikerekek nyikorgása, megszűnt a járó-kelők lármájá is és lassan-lassau besötétedett. Csi-ur odafordult feleségéhez : — Későn van — mondá — ideje volna nyugalomra térni. Ne tartóztasd magadat, drágám. Nekem már egy kis dolgot kell elvégeznem. Eszembe jut, hogy megfeledkeztem a a sétálót megnézni. Tegnap este, mikor fele- dékenységből nyitva hagytam, a patkányok nagy pusztítást vittek véghez benne. A felesége nem tudta megállni, hogy ne nevessen : — Haha! Bolonddá akarsz tenni engem. Egész életemben sohasem hallottam, hogy a patkány sót eszik, pedig hatvannyolc esztendő alatt csak lett votna alkalmam meggyőződni róla.
