Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-03-21 / 12. szám
1913. március 21. FEHÉRGYARMAT 3-ik oldal. inkább üldöztette a háziurakkal. Volt szép három tükrös „szalonja“ a Főtér közelében; két segéddel, saját kettőzött szorgalmával, tehát mondhatni három segéddel és hivatásának teljes tudatával dolgozott. Egyszer aztán megszűntek a szép idők. A házat bontani kezdték s neki költözni kellett. Második üzlele már „salonnak“ sem nevezhető. Csak két tükör volt benne s segéd is csak szerdán és szombaton járt be, mert a hét többi napjain Hits ur kivétel nélkül bevétel nélkül volt. Rövid félév múltán innen is költözni kényszerült, a házbérnek minden magassági rekordot megszégyenítő emelkedése miatt. Ez azonban mind nem volt elég. Ez időtől kezdve a költözés megszokott dolog lett llitsnél. Hatszor változtatott helyet, mig mostani helyére telepedett. A természettudósok nagyon hiányosan járnak el, mikor csak a költöző madarak rendjéről emlékeznek rheg. Hits uj fogalmat alkotott, mely méltó rá, hogy komolyan foglalkozzanak vele: megalkotta a költöző borbélyok fogalmát. Természetes, hogy a számos költözéssel egyre fogytak a vendégek is: fogytak akár a hold, de mégis azzal a különbséggel, hogy mig a hold minden fertályban megújul, addig Hits élete egén sohse jelent meg ismét legelső üzletét látogató vendégeinek serkedö szakálu teli holdja. Voltak hónapok, melyekben úgyszólván teljesen állt az üzem és a borotva. Ilyenkor anyjától kapott pénzt, miből azonban neki anyját és keresetképtelen apját is tartani kellett, aztán házbért fizetni, meg élni. Képzelhetjük, mennyi gondja lehetett. Csak mi, nehányan a régiek közül, maradtunk hűek az immáron egészen szerény, egy tükrös üzlethez. Ez az oka, hogy bennünket valami benső, barátságos viszony kötött Hits úrhoz, valami gyöngéd, kellemes viszony, ami oly jól esik a szívnek, mint a langyos hab az arcnak, amit nem vágott ketté kérlelhetlenül az éles borotva, azokkal a kifelé törekvő szőrszálakkal együtt. Baráti érzelmünk mintegy csillapító, meg- enyhitő olaj volt az Hits ur háborgó kedélyére, melyet a költözések vihara igen-igen felkavart. Bizalommal öntötte ki előttünk szive keserveit, s mikor elmúlt a vihar, belső lelki élete nyilatkozott meg beszélgetéseiben. Így aztán hamar tisztába jöttünk jellemével. Szemlélődő, megfigyelő lélek volt. Filozofikus hajlama a kis dolgoknak is mélyére hatolni késztette s következtetései levonásában nagy gyorsasággal és határozottsággal járt el, ami annál bámulatra méltóbb, mert bizony foglalkozásával nagyon is velejárt a habozás. Volt egyéniségének egy sajátos oldala. Szerette munka közben vendégei arcát fürkészni (alkalma volt, mert „arcátlan“ ember ritkán tért be hozzá) s lavateri szeme biztos kézzel (?) leplezte le a látható arcvonások mögött rejtőző láthatatlan jellemvonásokat. Következtetései, melyek közül néhányat maga beszélt el nekünk, sokszor meglepően igazaknak bizonyultak. Egyszer például, talán harmadik költözése idejében a következő esetét beszélte el: Tetszik tudni, uj hely, uj vendégeket jelent. Jött többek közt egy nyugalmazott kapitány. Nem láttam semmi bizalomra keltőt az arcában, olyan kuszák voltak a vonásai s amellett mindig mozogtak, mintha dróton rángatta volna. Semmi állandóságot, határozottságot nem vártam a jellemétől. És nem igazam lett kérem? Még eljött kétszer s aztán elmaradt végképen, egyszer láttam, hogy a sarki borbélyhoz tért be. Ilyen a világ. Egy más alkalommal megilletődve beszélte: Volt egy, hosszú időn át állandó vendégem; jómódú polgárember. Becsületes, kerek arca volt; jámbor, ártatlan életűnek ismertem mindig, aki soha csak egy cserebogarat is el nem taposott, s akinek kezében kés más célból, mint a szalonnaevés céljából, soha nem forgott. Egy napon bejön hozzám, s amint leült azonnal valami különöset, valami kannibálit veszek észre az arcán. Mintha régi természetét teljesen levetkőztette volna, mintha, — Isten bocsássa meg gondolatomat, — valami rosszra, talán épen gyikosságra készült volna. És valóban, ő maga beszélte később, hogy vasárnap disznóölés volt nála s ő maga volt a hentes. Legpraktikusabb, legeredményesebb módon nyilatkozott meg az Hits ur emberismerő tehetsége az alábbi, véres kimenetelű történetben. Ezt is maga beszélte el: Régi jó ismerősöm volt itt a szomszéd utcában lakó szabó. Sajátságos ember. Nem árult el annak az arca semmit, olyan volt az, mint egy befagyott tó. S épen e miatt, vele szemben az én tudományom is befagyott. Igazán azt gondoltam, hogy vagy fel kell adnom hitemet, miszerint az arcvonások és jellemvonások fedik egymást, vagy ennek az embernek nincs jelleme. Azért még nem szükségképpen jeliemtelen. Később meggyőződtem, hogy van idő, mikor az ő arca is felolvad. De mikor ez az olvadás bekövetkezett, én már izzadtam- Olyan nyájas, szives volt, mint még soha; a szeme jóakaratukig ragyogott, s azok a merev vonások úgy hajlottak, formálódtak, mint egy simatestü hajlékony kígyó. Rosszat sejtettem. Majd mikor az üzletéről kezdett beszélni, hogy rosszul megy, mig az enyém mily jól jövedelmez, már tisztában voltam vele, s kölcsönkérő tervével, ügy éreztem magamat, mintha egy nagy szabó-olló két ága közé került volna a nyakam. Agyamon át egy gondolat, s rá kezemben a borotva villant. Kissé reszkethetett a kezem, mert bizony mélyebbre vágtam, mint akartam. A célt azonban fényesen elértem. A szabó arca tündéri gyorsasággal fagyott be ismét, a vágott lék azonban nagy adag gyűlöletről beszélt. Búcsúja nem volt ugyan valami brátságos, de a kölcsön elmaradt. Azóta van egy ellenségem. Végtelen azoknak az eseteknek a száma, melyekben fényes diadalt aratott az Hits ur emberismerő tehetsége. Mi már úgy néztünk rá, mint egy orákulumra. De ő nem élt vissza tehetségével, Soha még csak el sem beszélte eseteit másnak, mint nekünk, kik, mint mondám bizalmasai voltunk. Mi pedig nem adtuk tovább, félvén, hogy észreveszi, miután ő előtte rejtve semmi sem marad s akkor nem beszél többet. Egy tavaszi napon különös változást vettem észre borbélyunkon. Arca úgy ragyogott, mint egy 65-ös Wolfram égő s a tavaszról, a napról, a ligetről, beszélt. Még a keze is gyorsabban mozgott, s valódi táncmesteri polka-léptekkel forgott a szék körül. Mikor pedig a borotváját fente, csattogtatta a szíjhoz, határozottan felismertem a legújabb valzer dallamát, melyet megelőző este hallottam a ligetben, de abban korántsem volt annyi érzés, mint ebben. Mintha az Hits ur emberismerő tehetségéből valamicske rám is átsugárzott volna, mindezt látva és hallva, levontam a konsequntiát: Hits szerelmes — Nem is tagadta, sőt úgy látszott, boldog volt, hogy szerelméről beszélhet. Arca még jobban nekiderült s ragyogása megszégyenített volna egy ivlámpát. Persze egy angyalról, égy csupa véletlenségből a földön feledt angyalról volt szó. Épen, hogy szárnya nem volt, meg ruhában és nem ingben járt. S amellett milyen dolgos. Úgy járt a kezében a tü, mint . . . , oh még gyorsabban, mint az llitsében a borotva. S milyen ügyes, soha meg nem szúrja az ujját, pedig annak a tűnek nyele sincs. A borotva egy becsületes, nyílt szerszám (ha t. i. nyitva van); soha meg nem vágja a borbélyt. De a tü az olyan alattomos, sunyi jószág. Mikor el-elbujik a vászonba, meg ismét előüti a fulánkját, nem jár biz az egyenes utón. S mégis mennyiré szót fogad az az ő galambjának. Szótlanul hallgattam mindezeket. Hirtelen különös gondolatom támadt: Mi lesz, ha a borotva és a tü összeházasodnak ? A borotva éle megy-e el, vagy a tü hegye kopik-e meg. Vájjon szét tudja vágni majd a borotva azt a papucsot, amit számára a tü varrni fog. Mert én úgy láttam, hogy Hits urnák jól a lábára pászolna egy szép pillangós papucs. Megtörtént az esküvő. Hits ur pár hétig még elragadtatással beszélt a feleségéről, az angyalról, aki érte, csakis érte tette le szárnyait. Egyszer azonban elmaradtak ömlengései, ismét emberismerő lett, ismét eseteivel mulattatott bennünket. Majd ezek is elmaradtak. Mind ko- morabban és mordabban járt körülöttünk, s a szijjon mindig harci riadót fent a borotvával. Előttünk ugyan feltűnt ez, de azért úgy tettünk, mintha semmit sem vettünk volna észre. Házas embernek sok a gondja, gondoltuk és nem szóltunk, mig aztán maga tört ki: Kérem, nyomorult élet ez a házas élet. Kérem, mig én legény voltam, addig voltam kérem legény; éltem kérem, igen, éltem, mert most már nem is élek, csak járok kérem, eszem-alszom, meg borotválok. Igen kérem. Ne tessék megházasodni kérem soha: én mondom ezt kérem; én, tapasztalatból, jaj, kérem tapasztalat. Meglepve hallgattam Hits urat. Tehát a borotva nem tudta szétvágni a papucsot, sőt a tü még meg is szúrta a borotvát. A kis alattomos I Hogyan, Hits ur? kérdem. Hát ön a nagy emberismerő, igy félreismerte a feleségét, hát nem tudott olvasni az arcában ? Mi téveszthette igy meg? Hja kérem, a feleségemet nem borotváltam soha, felelte Hits szomorúan. Eltört játékszer. Kis gyermekágy fölött egy nő áll, Oly halovány, oly bus szegény! Kezében féllábu lovacska, Törtfényii könnyek a szemén. Meghatva nézem s im egyszerre Te jutsz eszembe, jó anyám, — Miért nem tudtam én elhalni így a gyermekkor hajnalán?! Nem kellett volna durva kézzel Széttépnem szép reményeid; Egy angyalt sirathattál volna Szived végső veréséig. Nem hullott volna bánatodra Csalódás árnya sohasem, — Emlékem hűn őrizte volna Egy-egy eltört játékszerem .... Vértesi Károly.
