Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-03-21 / 12. szám
4-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. március 21. Az ügynök elbeszélése. Irta: Mark Twain. Szegény szomorú idegen! Szerény ábrázatában, fáradt pillantásában, vedlett jobb ruháján volt valami, ami szivemben szánalmat ébresztett, bár észrevettem karja alatt táskáját, mely csendes imára hangolt: „Végzet, óvj meg az ügynököktől.“ Valóban! Ezek az- emberek érdeklődést tudnak kelteni. Mielőtt védekezhettem volna, már elmondta élete történetét s én figyelemmel, részvéttel hallgattam. Ezeket mondotta: „Szüleim még ártatlan gyermekkoromban elhaltak. Nagybátyám, Sebestyén keblére ölelt s saját gyermekeként szeretett. Egyedüli rokonom volt e széles nagy világon, de jószivü volt, gazdag és adakozó. Körülvett minden kényelemmel, semmit sem nélkülöztem, ami pénzért kapható volt.“ Idővel bevégeztem egyetemi tanulmányaimat s két szolgával útra keitem. Négy éven át repültem egyik vidékről a másikra az öröm könnyű szárnyain. Bocsánatot kérek e költői kifejezésért, mindig rajongtam a költészetért; merészségemet növeli, mert látom, hogy Ön ez isteni művészetnek felkentje. Minden látott dolgok közül velem született aesthetikai érzékemet leginkább egyes gazdag embereknek az a szokása érintette kellemesen, hogy szép és drága ritkaságokat gyűjtsenek. Egy szerencsétlen órában nagy bátyámmal megakartam kedveltetni ezt a dolgot. Leírtam neki az egyik pazar kagylógyüjteményét, a másiknak szép tajtékpipa csoportját, hogy a harmadiknak gazdag és olvashatlan kézirat kincse, a negyediknek megbecsülhetlen menyiségü régi porcelánja, az ötödiknek értékes levélbélyeggyüjte- ménye van stb. stb. Leveleim megtermették gyümölcseiket: nagybátyám érdeklődni kezdett, milyen gyűjtemény volna legalkalmasabb. Hihetetlen mily gyorsan fejlődnek ilyen kedvtelések! Rövidesen valóságos gyüjtő-düh vett rajta erőt, amiről azonban akkor mit sem tudtam. Nagy vagyona volt s nem fukarkodott vele. Először tahénharangokat gyűjtött. Szerzett magának oly gyűjteményt, araelylyel öt nagy szoba telt meg. Ott volt — egyetlen kivételével — minden féle tehénharang, mely valaha készült. Ez az egy — ókori darab s egyetlen a maga nemében — egy másik gyűjtő birtokában volt. Nagybátyám óriási összeget kínált érte, de tulajdonosa nem akarta átengedni. Godolhatja, mi történt! Szenvedélyes gyűjtő szemében semmi értéke sincs olyan gyűjteménynek, mely nem teljes. Minden nemesért dobogó szive megtörik s oly teret keres, mely még látszólag nincs lefoglalva. így tett nagybátyám is. Téglával kezdett kísérletezni. Nagy és igen értékes gyűjteményt halmozott már fel, de akkor előállott az előbbi baj. Nemes szive ismét megtört. Eladta hat szive lángját egy sörösnek, ki visszavonult üzletétől s kinek birtokában volt a hiányzó disztégla. Most azután kőkorszakbeli eszközökkel kísérletezett. Csakhamar rájött azonban, hogy a gyár nemcsak neki, de másnak is szállított hasonló tárgyakat. Áttért tehát azték feliratokra és kitömött czethalakra, de hihetetlen fáradság és költség után itt is beütött a baj. Már-már úgy látszott, gyűjteménye teljes; akkor érkezett Grönlandiról egy kitömött czethal, Kundurangoból, Középameriká- ból pedig egy azték felirat, melyek minden eddigit felülmúltak. Nagybátyám sietett megszerezni e költséges drágaságokat. A kitömött cethalat meg is kaphatta, de a feliratot elhalászta előle egy másik gyű jtő. Egy valódi Kun- durango — bizonyára tartja Ön — oly kiucs, hogy a szerencsés gyűjtő, ki azt megszerezhette, inkább elhagyta családját, semhogy a felirattól megváljon. Fájó szívvel volt kénytelen nagybátyám látni, mint távozik visszavonhatlanul kedven- cze s a bánat szónfekeíe haját egyetlen éjszakán át megfehéritette. Várt egy darabig, gondolkozott. Érezte, ha még egy ilyen csapás éri, meg kell halnia. El volt tökélve most már oly tárgyat gyűjteni, melyre még emberfia nem gondolt. Alaposan, rendkívül alaposan megfontolta a dolgot s hosszas meggondolás után megszületett a terv: Visszhangot fog gyűjteni. «Mit?“ kérdeztem tőle. Visszhangot uram, visszhangot! Először Georgiában vásárolt visszhangot, mely négyszer ismétlődött; a legközelebbi egy hatszoros visszhang Marylandban; a következő egy tizenháromszoros Maineben; azután egy kilenczsze- res Kansasban, mely után egy tizenkétszeres viszhang következett Tenerissában. Az utóbbihoz potom áron jutott, mert használaton kívül volt; a szikla, amely a visszhangot előidézte, leesett a mélybe. Nagybácsim azt remélte, hogy néhány ezer dollár költséggel helyreállíthatja a dolgot, sőt meg is erősítheti a visszhangot, ha egy falat emel pótlásul. Nem sikerült; az épilész, ki a munkát vállalta, még sohasem alkotott visszhangot, végleg elrontotta az egészet. Mielőtt az építesz a munkához fogott, még visszafeleselt néha anyós módjára; később legfeljebb siketnéma mehely- nek vált volna be. Később nagybácsim egy csoport olcsó, kisebb kettős visszhangot vásárolt, melyek szétszórtan feküdtek az egész országban. Ezeket 20 százalékkal olcsóbban szerezte meg, mert az egész csoportot megvette. Vásárolt utóbb Oregonban egy ágyusze- rü visszhangot, mely egy vagyonba került. Talán tudja uram, hogy a visszhang ára fokozatosan emelkedik olyanformán, mint a briliánsok karátértéke. Egy egykarátos visszhang értéke csak tiz dollárral több, mint a telek, melyen hangzik. Egy kétkarátos barmincz, egy ötkarátos kilenczszázötven, egy tizkarátos visszhang tizenháromezer dollár értékű. Nagybácsim Oregon visszhangja (The Great Pitt Echo) huszkarátos ritkaság volt, s kétszáztizenhatezer dollár értékű. Négyszáz mórtfőldnyire volt a legközelebbi lakott helytől. Ez időben térdig jártam a rózsákban Vőlegény voltam, menyasszonyom egy angol lordnak egyetlen kedves leánya, kibe halálosan beleszerettem. A kép tengerében fürdöttem. A család kedvelt, hiszen tudták, hogy nagybácsimnak öt millió dollár vagyonát egyedül én fogom örökölni. Egyikünk sem sejtette, hogy nagybácsim gyűjtő szenvedélye tulment az aesthetikai gyönyörérzeten. Észrevétlenül gyülemlettek ártatlan fejem fölé a felhők. Felfedezték az isteni visszhangot, melyet azóta ,,nagy Kohinor“ néven ismernek, vagy másként az „Ekhóhegy“ néven. Huszonhatkarátos ékszer volt. Verőfényes tiszta időben a kimondott szót negyedóra hosszat ismételte. Közbe jött azonban a baj, megjelent egy másik visszhanggyüjtő. Mindketten siettek, hogy elsők legyenek az egyetlen vételnél. A birtok két halomból állt, ezek között sekélyes patak folydogált és Newyork állam telepeitől délre fekszik. Egyszerre érkeztek meg mindketten, de egyik s em tudott a másiknak érkezéséről. A visszhang nem egy tulajdonosé volt. A keleti halom Villamson Boliver Jarvis, a nyugati Harbiton I. Bledsoé; a kettő között a mesgyét a patak képezte. Nagybácsim mevette Jarvis- tól a keleti halmot hárommilliókétszáznyolc- vanezer dollárért, a másik megvette a. nyugati halmot három millióért. Tudja-e, mi történt? A világ legpompásabb visszhanggyüjteménye sohasem lehetetett teljes, mert a visszhangok királyának csak felét tartalmazta. — Kettőjük közül egyik sem volt megelégedve ezzel az osztott birtoklással, egyik sem akarta a másiknak a maga részét átengedni. Volt fogcsikorgatás, boszuság, veszekedés bőven! S végre a másik gyűjtő elhatározta, hogy lebontatja a saját halmát, tönkreteszi a visszhangot. Ilyen rosszakarat csak szenvedélyes gyüjőtől telhetik. Ha neki nincs visszhangja, ne legyen másnak sem. Nagybácsim tiltakozott az ellen, de ellenfele azt mondta: A visszhang egy része az enyém, azt elpusztítom. Törődjön Ön a maga részével! Nagybátyám bírói tilalmat eszközölt ki. A másik felebbezett s végül a Iegfesőbb bíróság elé került az ügy. Ugyancsak törték rajta a fejüket. Két bíró véleménye szerint a visszhang személyes jog, mert sem nem látható, Sem nem tapintható; ennek, dacára adásvétel tárgya s megbecsülhető. Két más biró úgy vélekedett, nogy a visszhang ingatlan, felismer- hetőleg a földhöz tartozik s nem szállítható egyik helyről a másikra. Ismét más bírák úgy találták, hogy a visszhang egyáltalán nem lehet magántulajdon. Végre ítéletet hoztak. Kimondták, hogy a visszhang magántulajdon, a két halom magántulajdon, hogy mindkét férfiú halmát a másiktól függetlenül birtokolhatja, a visszhang azonban közös tulajdon. Alperesnek megengedte a bíróság, hogy lehordhassa halmát, mert elvitáz- hatlan tulajdona, de mielőtt elhordatná, három millió dollár biztosítékot kell letennie, kárpótlásul, ha ezáltal nagybácsim visszhangrésze elpusztulna. Kimondták azt is, hogy nagybátyám a szomszéd engedélye nélkül annak halmát a visszhang létesítésére fel nem használhatja; ehez csak saját halmát használhatja. Természetesen igy az ő visszhangrésze nem érvényesülhetett, de erről nem tehet a bíróság. Az ellenfélnek is megtiltották, hogy nagybátyám halmát visszhang létesítésére felhasználja. Az eredmény világos! Egyik sem tudta előidézni a visszhangot, s minden visszhangok legérdekesebbje és legnagyobbja végleg elhallgatott. E határozat óta a drága birtok elvesztette minden értékét s lehetetlen már eladni. Esküvőm napja előtt egy héttel, mikor fü- rödtem a gyönyörben s messze távolból érkeztek az előkelőségek frigykötésünkhöz, váratlanul értesítettek nagybátyám haláláról s egyben elküldték végrendelete másolatát, mely engem nevezett meg egyedüli örökösének. Óh szegény ! eltávozott, drága jóltevőm megszűnt élni! E szomorú gondolat még a boldog órák közepette is Elárasztotta szivemet. Könnyeimtől nem tudtam olvasni a végrendeletet, odaadtam azt leendő apósomnak. A lord elolvasta s komolyan szólt: Uram, ezt nevezi Ön gazdagságnak? Lehet, hogy az Ön hazájában ezt vagyonnak tartják. Hiszen Ön csak egy nagy visszhang- gyűjteménynek örököse, ha ugyan gyűjteménynek lehet nevezni azt, ami szétszórtan fekszik az egész amerikai kontinensen. — De ez még semmi! Hiszen Ön nyakig el van adósodva; alig van visszhang, melyet jelzálog ne terhelne. Nem vagyok rossz ember, barátom, de leányom érdekeit meg kell védenem. Ha csak egyetlen visszhangja volna, melyet igazában sajátjának mondhatna; csak egyetlen egy, mely tehermentes volna, hogy oda leányommal visszavonulhatna, szorgalommal, igyekezettel megkeresni szükségleteit, nem mondanék nemet. De koldusnak nem adhatom leányomat. Hagyja leányom ! — Isten vele uram. Távozzon elzálogosított visszhangjaival s kerülje örökké házam tájékát. Drága Celestinem sírva ölelte körül nyakamat, esküdözött, hogy szívesen lenne nőmmé, még ha egyetlen visszhangom sem lenne. Nem lehetett. Válnunk kellett — ő egy év alatt elfonnyadt s meghalt, én magamban szomorúan vándoroltam tova az életben s naponként, óránként kérem az egek Urát, hogy ismét megtaláljam Öt ott, hol minden földi fájdalom megszűnik. Most, kedves uram, legyen szives, szemlélje meg ezeket a fényképeket és térképeket táskámban. Biztosíthatom, senki Önnek olcsóbban nem adhat el visszhangot, mint én. Nézze ezt! Harminc év előtt nagybácsim tiz dollárért vette. Önnek . . . Engedje meg, hogy félbeszakítsam, kiáltottam. Nem volt ma még pillanatnyi nyugtom sem az ügynököktől. Vettem varrógépet, melyre semmi szükségem, térképet, telve hibával, órát, mely nem akar járni. Vásároltam rovarport, melyet láthatólag nagyon kedvelnek a rovarok; bevásároltam egész tömegét a leghaszontalanabb szerszámoknak, de most már legyen elég. Nem kellenek nekem az Ön visszhangjai ingyen sem. Az Ön helyében különben egy pillanatig sem maradnék itt. Gyűlölöm azokat, kik visszhangot akarnak rámsózni. Látja ezt a pisztolyt. Vegye gyűjteményét és robogjon tova; óvjon meg engem a gyilkosságtól. Persze ő csak mosolygott, szomorúan, szendén és még több vázrajzot kapart elő. Az eredményt mindenki gondolhatja, mert ereszd az ügynököt házadba s rögtön baleset ér. Egy óra múltán végeztem emberemmel. Kettős visszhangot vásároltam, mely a legjobb állapotban volt. Ráadásul adott még egyet, ezt — mint megjegyezte — nem lehetett eladni, mert csak németül beszélt, Régebben — mondotta — minden nyelvet értett, polyglott volt, de elvesztette valahogy nyelvtudását. Angolból.
