Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-08-24 / 34. szám
2-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. augusztus 24. meg volt róla győződve, hogy ez az uj intézkedés a város népét józanabbá, erősebbé és kulturképesebbé fogja csinálni. Mindenki meg volt győződve róla, hogy csakis ez a törvény lehet az első lépcsőfok arra a magasságra, amely felé a nyugaton a tömegek törekszenek, az önbecsülés magaslatára. Előbb legyen meg a munkaszünet, mondták akkoriban a bölcsek, majd lépésről-lépés- re ki fogják vívni a városiak a nyolc órai napi munka kötelezettségét, követelni fogják az ingyen oktatást, az ingyen közfürdőt, az olcsó közlekededési díjszabást, az egészséges lakást, a jó húst és hamisítatlan élelmiszereket. Mindazt, amire a városi embernek szüksége van, ha nem mint igavonó barom, hanem mint ember akarja leélni napjait. A munkaszünet már életbe lépett oly régen, hogy a fiatalabb generáció alig emlékszik azokra a küzdelmekre, amelyeknek a vasárnapi szünet volt a pihenő stációjuk. Akik lépésről-lépésre figyeltük az uj törvény hátását, aggódva láttuk, hogy bizony egészen más eredményeket szült, mint amilyenekre elvoltunk készülve. A legkézenfekvőbb eredmény maradt el, a pihenés. Amelynek az lett volna a célja, hogy a következő hat munkanapot megifjodott erőben végezze a munkásság. Ehelyett azonban mit tapasztaltunk? A vasárnap nem a pihenés, a szellemi szórakozás, az erőgyűjtés napja, hanem a tobzódás, az ivás, a tánc és az izgalmas mulatságoké. Tessék csak egyszer széjjelnézni egy vasárnapi „pihenő* közönség között. Tessék csak a vendéglőkbe, vagy a tánctermekbe vagy akár a ligetbe kimenni és tanulmányozni a nép egyszerű gyermekeinek mulatságát a fővárosban. És ha már ezzel a stádiummal végeztünk, menjünk ki a falusi nép közzé, a mezőgazdasági munkások körébe. A duhajkodás, a késelés, a bor és pálinka mértéktelen ivása, a tánc és dáridó képezik itt a vasárnapi szórakozást. A vasárnapi munkaszünet megalkotóinak nem ez volt a céljuk, az világos. Nem mondjuk, hogy a munkás nép gondolkodó része nem érett meg erre a törvényhozási újításra. Hiszen ha nem lett volna, aki őszintén és abból a célból akarta volna a munkaszünetet, hogy a vasárnap neki egy boldog pihenő napja legyen, akkor nem lett volna olyan sem, aki megalkossa a törvényt. Mert hiszen a törvényhozó urak rendszerint egy külső szükségletnek engednek. Akarva, vagy nem akarva. Bizonyos, hogy vannak olyan rétegei és körei a munkásosztálynak, amelyek átértették a vasárnapi munkaszünet tendenciáját, vannak munkások, akik vasárnapjaikat nem teszik tönkre izgató, testetsorvasztó és szellemet bénító mulatságokkal. Vannak okos és önérzetes munkásaink, akik tudják, hogy csak józan ésszel tudják kivívni mindazon emberi és társadalmi javakat, amikre áhítoznak és ezeket vasárnaponkirit vagy könyvtárban, vagy felolvasásokon, vagy népgyüléseken, vagy családi körben a szabadban látja az ember. Ámde a pihenőknek egy kisebb részét teszik ezek. A nagyobbik rész az még mindig nincs áthatva attól a gondolattól, hogy a vasárnapot megszentelni kell és nem megszentségtele- niteni mértéktelen ivásokkal és testi kicsapongásokkal. Ezt a részt pedig a törvény erejével kellene rászoktatni arra, hogy példát vegyen a másik résztől, ha a maga jószántából nem tudja, vagy nem akarja fölismerni a javakat, amelyeket a vasárnapi munkaszünet magában rejteget. Továbbképző vasárnapi tanfolyamokat kell életbeléptetni és kötelezni a munkásságot ezeknek a látogatására. A korcsmákat is korábban kellene vasár- és ünnepnapokon záratni, mint egyébbkor. Hiszen valóságos nemzetrontás ez a mostani állapot, amikor vasárnapokon még tovább vannak nyitva a bor- pálinka- és sörtanyák, mint köznapokon. Ez tisztára balkáni állapot és homlokegyenest ellenkezik azzal a szándékkal, hogy ebből az országból kulturországot alkossunk, hogy ezen ország népe józan gondolkodású, haladás iránt fogékony és önkormányzatra érett néppé nevelődjön. Minden törvényhozási haladásnak a- lapja Angolország, ő a minta a parla- mentárizmus dolgában és szeretnők, ha népnevelés terén is az angol népet kö- zelithetnők meg. Ez igaz. De mi még csak a vágynál vagyunk, hogy Anglia társadalmát utánozzuk. Sok mindenben külömbözünk tőlük, a tenger, amely elválasztja a tulajdonképpeni Európát a szigetországtól, emberi kultúrát is elválaszt. Ott Angliában egy oly nép lakik, akit már megtelepedése óta a talajviszonyok, a tengerrel való küzdelme, a külkereskedelem utján való életfenntartása arra szorították, hogy józan, becsületes és erős legyen. Ez az ambíció szép asszony. Ha el találna ájulni, vigyék el a Monroe utca szélén levő gyógyszertárba. — De beszélt-e a vezetővel is ? — kérdeztem. — Igen, neki is adtam tiz dollárt. De nem akarom, hogy ti ketten tréfás megjegyzéseket tegyetek ... ne is beszéljetek a dologról . . — Nem. — ön kiáll a „grip“-re és élesen figyel. Amikor a Monroe-utcához közelednek és megpillantja a fejemet a medence fölött: megadja a jelt és a vonat megáll. A vezetővel együtt elrohannak és kihúznak a medencéből, ha én védekezem is és azt állítom, hogy meg akarok halni. Azzal leugrott. Tiz dollárral voltam gazdagabb; hála Istennek gondoltam — vannak boldog napok is az életben! — Bizony rám fért a kis újévi ajándék! — Alkonyaikor fiatal hölgy szállt föl a cat- toge állomáson. Helyet foglalt a „grip"-en. Barna prémes ruhát viselt. Amidőn kiléptem hozzá és átadtam neki a jegyet, egész arcát felém fordította, úgy nézett rám. Nagyon fiatal és szép volt, a szeme ártatlan, sötétkék. Szegényke, ijedtség vár reá, gondoltam. De bizonyára rossz fát tett a tűzre és megkapja a büntetését. Mindenesetre gondosan — ezer örömmel — viszem el a gyógytárba. A város felé robogtunk. Szokott helyemen állva észrevettem, hogy a vezető hirtelen beszélni kezd a hölgygyei. Ugyan mi mondán Az asszony. Irta: Knut Hamsun. . . . Kalauz voltam a chicagói villamos vasúton a cattoge-vonalon. — A kocsikat földalatti kábel hajtotta. Újév napjának reggelén a város felé mentünk, amikor fölszállt az az ur és beszédbe elegyedett velem ... Ha be kellett mennem a kocsiba, várt, amíg visszatértem szokott helyemre és újra beszélni kezdett. Körülbelő! harminc éves lehetett, halvány, igen előkelő megjelenésű, de nem viselt felsőkabátot, noha meglehetősen hideg volt. — Sietve mentem el hazulról, kabátot sem vettem föl . . . Meg akartam előzni a feleségemet, magyarázta. Mosolygott. De sajátságos mosoly volt: inkább az ajkak megrándulása, ideges vonaglása. — Mennyit keres? — kérdezte. Ez nem ritka kérdés a yankeek hazájában • megmondtam hát mennyit keresek. — Akar-e tiz dollárt külön keresni? — kérdezte. — Azt mondtam, hogy igen. És ő szó nélkül átadta nekem a bankót. Azután megjegyezte, hogy bizalma van hozzám. — Mit tegyek? — kérdeztem. — Ma este nagy szívességet tehet nekem. Itt, a maga vonalán, a Monroe-ut szélén a kocsik elmennek egy medence fölött, mely levezet a földalatti kábelhez. A medencét vaslemez födi, ezt én leemelem és lelépek. — Véget akar vetni az életnek. — Nem egészen, de úgy akarok tenni. — Ah! — És maga meg fogja Állítani a vonatot ős ki fog huzni a lyukból, ha védekezném is. — Megteszem. — Köszönöm, Különben megjegyzem, hogy nem vagyok elmebeteg, amint talán gondolja. Mindezt a feleségem miatt teszem, hadd lássa, hogy öngyilkos akartam lenni. — Hát az én vonatomon fog ülni a felesége ? — Igen. Künn fog ülni a „grip“-en. Ámulva néztem reá. A „grip“ a vezető kocsija volt; nyitott, — falak nélkül, télen senki sem szokott ott ülni. — A „grip“-en fog menni, ismételte ő. Megírta valakinek, hogy ma este a „grip“-en megy és jelt ád - egy bizonyos helyen. — Jó. De akkor arra figyelmezjetem önt, hogy a fedőt lehetőleg gyorsan távolítsa el a medencéről és lépjen le ugyan-e pillanatban a lyukba. Különben utólér bennünket egy másik vonat. Három percnyi időközökben megyünk. — Mindezt tudom, — válaszolta ő. — Még egyet. Miképen fogja tudni, melyik vonatra száll föl a felesége? — Erről telefon utján értesítenek. Vannak embereim ... A feleségem barna prémes ruhát fog viselni, könnyen ráismerhet, nagyon
