Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-07-27 / 29. szám
2-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. julius 27. vidékünknek, az országos csapást mindenfelé hatványozottabb mértékben kell érezni. Itt a pénztelenség még kirivóbb, a termés-eredmény még silányabb, az általános nyomorúság jóval nagyobb, mint az azország többi részében látható. Itt a nép kizárólag csak a földre van utalva, iparvállalat, mely számtalan családoknak adna megélhetést, az itt sehol nem létezik, — a kereskedelem és a kis ipar csak a legkisebb mértékben található meg. A más vidékeken divó háziipar, a selyemhernyóval, méhészettel való foglalkozás, s aprómarha tenyésztés, amelyekből más helyen számtalanon élnek s nyernek jövedelmét, az nálunk egyáltalán nincsen meg. A községi képviselőtestületi gyűlésünkön el lett ugyan fogadva a háziiparnak tanittatása és ennek a szép eszmének a község részéről való pártolása, de ennek a tervnek a kivitele mintha késedelmet szenvedne, ami remélhetőleg nem vonja maga után azt, hogy e tervei a napirendről levegyük. Hiszen szó sincs róla, ennek a megvalósulása is csak egy csepp a tenger vizéhez képest, de ha a közvagyonosodás előmozdítását a háziiparrral megkezdjük s folytonosan arra törekszünk, hogy állandó keresetforrást biztosítsunk a népnek a téli időre is és azoknak is, kiknek a sors földet avagy más biztos megélhetést nem adott, akkor bizonyára az általános panasz nem lesz oly nagy, a rósz gazdasági év nem fog oly siralmas helyzetet teremtem, mint teremtett az a mostani időben. Sok minden egyébb is kell a hoz — természetes — hogy járásunk boldogulhasson. Más vidéken az állami intézmények sorozata van meg, gyermekmenhelyek,- telepeket létesítenek, nálunk ez mind hiányzik, ami pedig a járás közvagyonoso- dásra lényeges befolyással van. De különösen hiányzanak nekünk a nagyobb iparvállalatok, a melyeknek pedig itt határozottan van létjogosultságuk, mertehez úgy a terület, mint a munkáskéz s az egyébb szükséges eszközök megvannak. Hisz ezek az egész vidék gazdasági helyzetét megváltoztatnák, mert az ezek hiánya idézi elő azt, miszerint járásunk nem nagyon fejlődik, a nép pedig munkát nem találva elköltözni vagy kivándorolni kénytelen s a járás népének vagyona nemhogy gyarapodnék, hanem e helyett egyre csak kevesbedik. Segítsünk az árvíz károsultakon. Kis államoknak megfelelő terjedelemben állanak egész vármegyék viz alatt. Ebbe a nyári hónapba helyezte a nép minden bizalmát, minden reményét, e hónap döntötte volna el minden gazdának, minden béresnek, szolgának, iparosnak, falusi kereskedőnek a sorsát. A terméséért imádkozott minden jó magyar, de nem mindegyiknek adatott, hogy egész esztendei fáradságának gyümölcsét élvezhesse. Megyénkben, az összes erdélyrészi és keleti határszél megyéiben, de még az Ausztriához közel eső vidékeken is olyan árviz söpört végig, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Marosujvárott az ország legértékesebb és legkihasználhatóbb kősóbányáját borította el a medréből kilépett Maros. Hétezer munkást tett földönfutóvá itt az árviz, de seszeri, se száma annak a tömegnek, amelyet ez a csapás arra fog kényszeríteni, hogy vándorbotot fogjon és kimenjen ebből az országból. Kétszeresen szomorú és egyben megható jelentősége van mostanában annak az imának, amelyet a bányászok mondtak a tárnákba való leszállásuk előtt: „Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében. Ámen! Mindeneknek alkotó Ura, Istene, akinek mindenek, amik az égen, a földön és a föld alatt feltaláltatnak, köszönjük létünket, akitől veszik minden alkotmányok eredetüket és élelmüket, Te Hozzád buzgó szívvel kiáltunk, kik itt egybe gyülekeztünk, hálákat adván Te Néked azon jókért, melyekkel elhalmoztál. Segíts, Uram, hogy bejövetelünkben és kimenetelünkben sérelem nélkül maradhassunk, súlyos munkánk által Te Néked szolgálhassunk. Könyörgünk, hogy akiket ép erőben, egészségben a föld színén megtartottál, atyai karjaiddal ez mélységében is kormányozni méltóztatnál. Segély Uram, mert nem a mi erőnkben bizakodunk, hanem a Te szent nevedben mozdulunk meg innen. Ámen!“ Ezek az emberek minden nap azzal az aggasztó gondolattal mentek munkába, hogy élve nem kerülnek felszínre. A veszélyek egész légiója leselkedik a bányászra, aki kemény munkája mellett nem állja meg, hogy egy szójátékot ne csináljon ! Ja, ja Elsenau ist steinreich I Itt vagyunk. A kocsi meglassudva kanyarodik be a csinos parkírozott udvarra, a kerekek alatt csikorog a kavics s mi vidáman nézünk a háziak után . . Már jön is Frau Pastor, s mindjárt a panaszon kezdi: De ily későn I Hol jártak eddig? Hát Frau Reatin nem jött? Isten hozta magát kis magyar! Ez nekem szólván, illendően cuppantok egye4 a Fráu Pastor kezére, miközben igyekszem meggyőzni, hogy otthon még kisebbek is vannak nálam. — No lám, milyen önérzetes. De hiszen maga már egészen jól beszél németül. — Óh dehogy, szerénykedem, mialatt csendes boldogságban hízom máslél kilót. — De jöjjenek már bejlebb, meg is van terítve kávéhoz. Jól fog esni a poros ut után. Bizony jól esik. Annyira, hogy nem is figyelek a társalgásra, amely pedig élénken folyik. Csak mikor a tésztára kerül a sor, kezdek figyelni. — Parancsol csókot! — Hogyne, hogyne, danke sehr! — Hát itt is csóknak hívják ezt a tésztát ? Milyen sajátságos; mi is úgy hívjuk. S a következő kínálást nem is várva, kérek még egy csókot. Majd folyik a szó sok mindenről. Beszélünk az itthonról is, Magyarországról. Frau Pastor érdeklődik minden iránt. Hogy mint van ez, meg az nálunk? Én igyekszem minél jobb képét adni viszonyainknak, de nem igen használ, mert Frau Pastor egyre lentebb becsül bennünket kérdéseivel. Van-e nálunk a katonáknak egyenruhája? — Oh igen — felelek bosszankodva, de csak vasárnap veszik fel. Közben sétálunk a kertben. Eljutunk a baromfi udvarig. Frau Pastor dicsekedik csibéivel, s kíváncsian kérdi: — Hát maguknál, Magyarországon vannak kis csibék? Ez már nemzeti büszkeségemet sérti s komoly feleletre késztet: — Nem, Frau Pastor — nálunk egyenesen a tyúkok bújnak ki a tojásból. A kitörő nevetés, ami feleletemet kiséri, megbékéltet a világgal, s csendes beszélgetés közben sétálunk tovább, a kis templomhoz, hogy megnézzük. Kis, ócska templom, fagerendákkal falaiban, alig-alig férne el benne 50 ember. Romantikus s vénségében is szépet mutató. S midőn beléptünk, oly sajátságos érzés fogott el. Mintha levegőjében feloldódnék a jelen, mintha mesz- sze valahol, réges-rég elmúlt időkben lennék, ügy tetszik, mintha álmodnék. Az ablak mo- zaikszerü, színes papírral beragasztott üvegtáblákkal, melyeken keresztül netu hatol be a nap s különös félhomály lebeg a kis templomban. A szószékre egy koszorú van akasztva; észrevétlenül lelopok róla egy levelet, s gondosan préselem noteszem lapjai közé. Herr Tiebach játszik a kis harmóniumon, a hangulat oly költői, minden, de minden olyan más. A katethrán állva eszembe jutnak legátusi prédikációm első sorai. Hangtalan szavakal suttogok a levegőbe; a templom megélénkül képzeletemben; zsinórozott dolmányu bácsikkal, viganós, tarka keszkenőjü lányokkal asz- szonyokkal, szumoru, rozmarinos özvegyekkel lesznek tele a padok. Tovább megyek, ők eltűnnek, mint jöttek nyom nélkül. A kar első padsorában kis elemista koromba álmodom magamat vissza, mikor oly nagy előszeretettel raktam a számokat a mi egyszerű kis magyar templomunkban. Mily régen volt! Mennyi idő, mennyi uj azóta! S most, mikor ismét a karban ülök, talán az a hangulat lep meg pillanatra, amely akkor mindennapi volt: az ártatlanság, a gondtalanság hangulata. Méta sürget, hogy menjünk, Frau Raetin vár. Egy bucsudarab utolsó akkordjai zugnak elő az öreg szuszogó harmóniumból, mikor egy szőke german Maedel jelenti a kocsi készenlétét. A harmónium elhallgat, s mi megyünk . . . fc=3<j^]F=l
