Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-07-27 / 29. szám
Fehérgyarmat 1913. julius 27, II. évfolyam. 29. szám. Társadalmi hetilap % Előfizetési árak: Egész évre .... 8 kor. Negyedévre.... 2 kor. Félévre ...............4 kor. Egyes szám 20 fillér. Le lkészek és tanítóknak egész évre 6 korona. Felelős szerkesztő: Dr. SZŐKE SÁNDOR. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztség és kiadóhivatal: »KOSSUTH«-NYOMDA, FEHÉRQYARMAT. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Nyilttér soronként 40 fillér. Sivár jovo. Siralom és panasz hangzik fel mindenütt, általános szomorúság észlelhető mindenhol, amerre csak megfordulunk. A régi jókedv mintha mindörökre kihalt volna, a megszokott vidámság mintha teljesen eltűnt volna. Sajátságos, hogy ez éppen akkor történik meg, midőn az általános öröm ideje, az aratásnak a szaka elérkezett a számunkra. De ez a mostani aratás, eltérés a többi évek aratásaitól, csupa csapás, izgalom, bánat, veszteség, bukás kiséretében jött el ez az idő, amely máskor mindnyájunkra csak megnyugvást, csak gazdagságot és forgalmat hozott. Viz alatt áll járásunk határának nagy része. Az emberek egy része hajléktalanná válott, másik részének a megélhetése, az egész termése lett semmivé. Milliókra megy az az összeg, amivel vidékünk mostanában károsodott. Akkor, amikor a kamatláb oly nagy, hogy számtalanon lettek csak a magas kamatláb miatt fizetésképtelenné, amikor a háború javában dühöng s csak u- jabb külügyi komplikációkra van kilátás, akkor az iparunk s kereskedelmünk pangása, a bukások s a csődök egymásután játszódnak le szemünk előtt, amihez még az eső és árviz megfoszt mindenünktől, megsemmisíti egész vagyonúnkat. Minden ember jajgat, mindenki csak a nyomorúságról, a vigasztalhatatlan jövőről beszél. Mi lesz velünk? Általánosan hangzik fel ez a gyötrődés közepette tett kérdés, melyre ma még megközelithetőleg sem tud senkisem válaszolni. Nincs forgalom, nines vállalkozás, kihalt az üzleti kedv, ma nincsen ára semminek sem, pénzt sehol sem lehet kapni, a gazdasági életszervnek működése, mintha ö- rökre megszűnt volna. Azoknak egy jó része, kik eddig jólétnek, kik mostanáig nagy gazdagságnak örvendtek, ma vagyontalan jövővel állanak előttünk s nem tudjuk, mit hoz számunkra a jövő, mikor a bukások száma egyre csak növekedik. Az elmúlt gazdasági évet oly rosznak, annyira nyomorúságosnak láttuk, hogy azt hittük már, hogy ennek a rettenetes csapásnak vége lesz és megszabadulunk a vizára- dástól, a pénztelenségtől s a háborútól. S e helyett mit látunk? Azt, hogy az idei gazdasági év még rosszabb. Az a kevés bevetett föld viz alatt fekszik, a pénz még drágább lett, a háború isméi megvan, csak a szerepek változtak meg s még hozzá ráadásul a kolera már hazánkban is kezd terjedni. Az általános országos nyomorúságba sajnos a mi járásunknak vezető szerepe van. A három folyóval körülvett s azok közé beékelt Régen volt . . . Régen is volt, amikor még Együtt jártunk. Amikor a kis kapuba Sírva váltunk . . . Ha még egyszer nállad lennék, Azt kérdeném: Küldesz-e még egy-egy sóhajt Néha felém . . . Gyönge ágon kis madárka Úgy dalolgat; A szivem czak egyre hozzád Hív, csalogat. Mennék, szállnék mint a sebes Fecske madár, De e helyett csak a lelkem Álmodni jár . . . ERZ A. A „FEHÉRGYARMAT“ TÁRCÁJA. Az én sárga noteszem. Irta: dr. Fábián Károly Egy egészen egyszerű valami az. Notesznek nagy, könyvnek kicsi. Sárga bőrbe van kötve. Régen, több mint négy éve kötötte be egyik bóratom, ki műkedvelő könyvkötő volt. Nem jól mondtam, hogy egyik barátom, mert akkor nem volt több csak egy. Egy forró augusztusi napon meghalt tüdővészben, mikor 10 hónapon keresztül levezekelte mindazt a bűnt, amit elkövet, ha 100 esztendeig él. Attól a pillanattól kezdve, hogy a sirjába dobtam az emlékezet rögét, nagyon sok bará- om van. Azóta, ha látom a sárga noteszt, ha irok bele, az első gondolat agyamban, az első rezdülés lelkemen mindig egy üdvözlet neki, mely a lelkek dróttalan távíróján biztosabban eljut hozzá a legnagyobb elektromos központba mint egy siró imádság, egy sokszavu búcsú. Mikor négy éve először simult a tenyerembe annak a sárga notesznek a sarka, s jobb kezemmel vőgigpergettem a két táblája közt a nagy üres lapokat, nem tudtam mit írjak bele. Most ép úgy tartom a tenyeremben a sarkát, jobb kezem ujjai csakúgy pergetik a lapjait, de a lapok nem üresek. Fekete sorok merednek felém róluk; mutató ujjam becsúszik egy helyen közéjük, a két tábla széttárul, s látom az írást. Az elrántott szára a betűknek a g-be bekebelezett y, az elnyújtott puptalan m-ek n-ek mutatják, hogy mily gyorsan, idegesen Írtam. Egy helyen szépen kigömbölyödnek a betűk, mint a spanyol meggy, a száraik egyenesek, simán hajlók! Vájjon ki nézte, hogy irok. Jegyzetek vannak benne. Elhalt napok fejfái, ráírva; Ki volt, mi volt, mit teremtett érdemeset, meddig élt. Egy hosszú ciklus németországi dolgokról szól. Nem régen történtek, csak tavaly. Álljon itt, amit épen ma egy éve írtam bele. Geglenfelde, 1912. julius 28. Elsenauban. Látogatni megyünk. Vasárnap délután van, csak az marad otthon, aki vagy beteg, vagy vendéget vár. Lörke előáll, mi felcihelődünk. Herr Tiebacb és Frl. Méta hátul, én a kis ülésen. Lábaink szűkén férnek, s Herr Tiebach félti a tyúkszemeit a szerelmi nyilatkozatoktól. Indítványát, hogy inkább nyíltan, mint titkon, elfogadjuk, s megadjuk a jelt: Lörke! Abfahrt, nach Elsenau. Frau Raetin és Amanda utolsót intenek, a Kuni és Teddi csabolása elvész a kerekek zajában, s mi már ki is értünk a gazdasági udvarról az országúira. Csinos, jól gondozott ut. Két oldalt fehérkérgü nyárfákkal, melyek sajátszerüen vannak mind féloldalt, egy irányban dőlve. Rögtön kitalálja az ember, hogy a karó nélkül elültetett fiatal fák engedtek a szélnek s mind félre hajlottak. Herr Tiebach jókedvű. — Merre dőlnek azok a fák? kérdi. — Amerre megyünk, mondjuk. No lám, azok is Elsenauba vágynak. De ők maradnak, mi pedig egyre közeledünk. Homokos vidék, s mind feltűnőbbek lesznek az ut mellett felhalmozott kőrakások, majd a falvakban csinos kerítések terméskőből. — Honnan kerül ez a sok kő ide, kérdem végre kíváncsian. Frl. Méta adja meg a felvilágosítást! — Az eke veti fel őket szántáskor és akkor szedik össze. Sajátsága a talajnak, hogy bármennyire kitisztítják a kövektől, egy év alatt ismét vetődnek fel. Valószínű, úgy termi i a föld a köveket. — Herr Tiebaeh
